Bizonyára sokan ismerik a viccet:

– Meséljen az életéről, bátyám!

– Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem, az iskoláimat Csehszlovákiában végeztem el, Magyarországon nősültem, a Szovjetunióban mentem nyugdíjba, most Ukrajnában élek, éldegélek.

– De hát akkor maga bejárta Kelet-Európát!

– A fenét! Ki se mozdultam Munkácsról!

A helyzet nálam a következő: Jugoszláviában születtem és tanultam, Szerbia és Montenegró Államszövetségében mentem férjhez, most Szerbiában élek, éldegélek. És ki sem mozdultam Újvidékről.

A történet onnan jutott eszembe, hogy 2006. május 21-én bomlott fel az Államszövetség. Kicsit több mint 3 év után. Ezen a májusi napon döntött úgy Montenegró lakossága a népszavazáson, hogy nem szeretnének velünk élni, a függetlenséget választották. Ők hatszázezren. Azóta nincs tengerpartunk. Ők voltak különben az ötödikek, akik kiváltak.

Mi, itt a Vajdaságban azóta is türelmesen várjuk a jószerencsénket…

Vannak barátaim Budván, Podgoricában, Cetinjén. Azt mondják, jobb nekik nélkülünk. Nyugodtan pihenhetnek délig a „Fekete hegy” alatt, nem kell reggeltől-reggelig dolgozniuk. Megélnek a turizmusból. A fizetésüket euróban kapják. Az átlagfizetésük 511 euró. A majdnem 300 kilométeres tengerpartjukra érkeznek a külföldiek, főleg az oroszok, építenek, beruháznak. Eszik a njeguši sonkát, a kajmakot, a raštant (szárított kecskehúsos kelkáposzta), a fügét, isszák a Vranacot, a Nikšičkót. A jóképű montenegrói férfiak vízilabdáznak. Menő autókkal furikáznak. Mindig van idejük a kávézókban cseverészni, lazák, nem sietnek sehová. Azt a nézetet vallják, hogy ahol látod, hogy esznek és isznak – csatlakozz, ahol látod, hogy dolgoznak, állj félre, hogy ne zavarj! Sütkéreznek, néha megmártóznak a tengerben. Temperamentumosak, hangosak, összetartók, hazafiak, náluk a család szent és sérthetetlen.

Nekünk nem marad más hátra, mint előre, továbbra is várjuk a jószerencsénket. Leszünk hatodikok?