Délvidék 

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

Munka után betértem a pékhez. Előttem egy néni állt, botjára támaszkodott. Alig csoszogott. Egy másnapos kenyeret kért. Az idősebb tulajdonos egy friss, meleg kenyeret csomagolt neki.

Jaj, nekem nincs annyi pénzem, hogy mait vegyek, mondta a néni. Nem is kell, fogyassza jó étvággyal, válaszolta az eladó, majd visszacsúsztatta a néni által adott csörgős aprópénzt. A szebb napokat is megélt nyugdíjas könnyes szemmel hálálkodott, hogy már nem is emlékszik, mikor evett utoljára friss kenyeret. Ezen is spórol. Féláron veszi így. Beosztja napokra. Nem a kutyáit eteti vele, ő eszi. Szomorú, hogy ide jutottunk.

Mindenki spórol. A másnapos kenyérből lesz a prézli, a bundáskenyér, a fasírt, a levesbetét. Kenyeret nem dobunk ki.

A kenyér ott van a szólásainkban, mondásainkban, a mesékben, az imáinkban.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

Alapélelmiszer. Mindennapjaink elkerülhetetlen része. Az emberiség évezredes múltú tápláléka. Tisztelet is fűződik hozzá. Törődés. A kenyérnek van becsülete. Lelkileg és gyomorilag is táplál. Liszt, víz, só. Ennyi kell hozzá. Ez a titka. Jó kovászt kell készíteni, mondta annak idején a nagyanyám, amikor ott sündörögtem körülötte. A kovász csak víz és liszt keveréke. Ezt kell életben tartani. Folyamatosan törődni vele. Etetni, mint egy gyereket. Ha nem adunk neki lisztet és vizet, akkor rosszkedvű lesz, és nem kapunk finom kenyeret. Jó minőségű liszt kell hozzá. Jó búza. Eső, hó, napsütés. Szorgalmas földműves.

Még érzem az ízét nagyanyám kemencében sütött kenyerének. A ropogós héjú, friss, meleg kenyérnek. Keresztet vetett rá késsel, mielőtt felvágta volna. Nem volt benne élesztő. Százféle adalékanyag. Nem morzsolódott. Nem penészedett. Ha benyomtuk, felduzzadt magától. Olyan sűrű volt, nem ilyen lyukacsos, mint manapság. Még több nap múlva sem volt savanyú. A szakajtóban tárolta. Kacsazsírral megkente, hagymát szeletelt rá, megszórta pirospaprikával. Imádtuk.

A kenyérrel sosem játszottunk. Tisztelnünk kellett, mert nagyapám munkája volt benne. Nem engedte, hogy galacsint gyúrjunk belőle. Ha leesett a földre, akkor felvette, megfújta, megpuszilta, és nem dobta ki. Sok mindenhez kenyeret evett. A szőlőhöz is. Tejbe áztatva kanalazta. Táplál, laktat, mondta. Nem volt téma, hogy szénhidrátot tartalmaz. Hogy emiatt híznak el az emberek.

A pékek hány könnyes szemű idős emberrel találkoznak, akik másnapos kenyeret kérnek? Akiknek nem jut a mindennapira?

A pék bácsi megette már a kenyere javát. Lekenyerezett a hozzáállása. Lehet, hogy nincs keserűbb a kegyelemkenyérnél, de hiszem, hogy az idős néni jóízűen fogyasztotta el. Úgy kellenek az ilyen pillanatok, a jócselekedetek az ember sokszor szomorú életében, mint egy falat kenyér…

Egri Emma – egriemma.blogspot.rs

Hasonló hírek