Amikor megszólal egy VMSZ-es lelkiismeret: Képtelen lettem volna megnyomni az „igen” gombot

A történelem folyamán számtalan háború volt és a győztesek – kevés kivételtől eltekintve – területet vettek el, azaz hódítottak meg a vesztesektől. Ami a XX. századhoz köthető újdonság, hogy a hódítók már nem elégedtek meg csak az egyszerű területfoglalással, hanem igyekeztek ezt a cselekedetet a „népakarat” és a „szent igazság” beteljesüléseként értelmezni. A modern kori hódítók számtalan emlékművel, történelmi munkák ezreivel próbálták, próbálják nyögvenyelősen hódításaik jogosságát és igazságosságát alátámasztani. Pont úgy, ahogy a kutyák szokták az utcán vizeletükkel megjelölni a „felségterületüket”. Ilyenkor a legitimációs kényszer és az aktuálpolitika áldozatává szokott válni a történelemtudomány és az igazság is gyakran elferdített és egyoldalú. 

Közeledik Vajdaság elcsatolásának századik évfordulója és ennek kapcsán a tartományi parlament határozatával a nemzeti kisebbségek jelentős napjai mellett, november 25-ét jelölte meg a Vajdaság jelentős napjaként. Az első világháború legvégén széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia és a szülőföldünket elfoglalta a győztes szerb hadsereg. A területi hódítást a XX. században a népfelség elve alapján valahogy legitimálni kellett. Ezért a szerb szuronyok árnyékában november 25-én a túlnyomó többségében délszláv képviselők megtartották az újvidéki Nagy Nemzetgyűlést, ahol kimondták Bácska, Baranya és Bánát csatlakozását a Szerb Királysághoz. Ennek a „nemzetgyűlésnek” a legitimitását csak az a tény vonja kétségbe, hogy a 757 „képviselő” legfeljebb önmagát képviselte, mert senki nem választotta meg őket. Még a délszláv lakosság sem. Arról nem is beszélve, hogy a fent nevezett területen élő 28 %-nyi magyart egy (!), a 23,5 %-ot kitevő németséget hat küldött „képviselte”. Tehát, Bácska, Bánát és Baranya hovatartozásáról nem népszavazás, de még csak a közvetett demokrácia alapján döntöttek, hanem egyszerűen a „győztes mindent visz” ősi elve győzedelmeskedett, vagy Szulejmán szultánt idézve „Karddal meghódított terület”. Röviden ennyi a történelmi háttere a magyar ember számára a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető „ünnepnek”. A fent említett történelmi tények nem cáfolják, valamint az itt élő magyarok sem vonják kétségbe azt a tényt, hogy Vajdaság Szerbia része. Egyszerűen csak ne tessék hamisítani a történelmet! Még ha győztesről van is szó. 

A száz évvel ezelőtti nemzetgyűlés a múlt héten újabb vihart kavart, hiszen a hatalmi párt képviselői mellett a VMSZ hat képviselője is megszavazta november 25-ét, mint Vajdaság szempontjából jelentős napot. Párttársaim kaptak hideget is meleget is minden oldalról. Ebből a kényszerhelyzetből, amelybe a koalíciós partnerek érzéketlensége és empátia hiánya sodorta a magyar képviselőket nem lehetett jól kijönni. Vagy felrúgnak minden eddigi eredményt és a lelkiismeretük szerint szavaznak, vagy elfogadják a magyar emberek számára sértő dátumot. A pragmatizmus győzött, nem kockáztatva a történelmi magyar-szerb megbékélést. Őszintén megmondom én képtelen lettem volna megnyomni az „igen” gombot. Ezért vagyok rossz politikus. Egy biztos, a haladók személy szerint tőlem – mintha bármit is számítana – az együttérzés hiánya miatt kaptak egy sárga lapot. Mi magyarok pedig büszkén ünnepeljük augusztus 20-át, első királyunk ünnepét. A mi ünnepünk nem sért senkit a Kárpát-medencében. November 25-én pedig nem fogok kakaspaprikás és pezsgő mellett ünnepelni. Azon a napon böjtölni fogok. 

Szép ünnepet!  – írja Kávai. 

Kávai dicséretre méltó kiállását azonban a szavakon túl más következmények nem követik. Igaz, fejmagassággal kiemelkedik becsületességből Kávai a többi VMSZ-estől abban, hogy ki mert állni az elvei mellett és nem csak lapított, mint ahogyan azt párttársai teszik. Azonban ez sajnos nem változtat semmin sem.

Mivel a VMSZ-en belül nem sikerült önvizsgálatot tartani a döntés miatt, így ezt a feladatot a délvidéki választóknak kell majd végrehajtania és megbüntetni Pásztorékat az árulásuk miatt.