A karácsonyfa eredete
Miközben még a keresztény országokban is számtalan különböző karácsonyi hagyomány van életben, a karácsonyfa-állítás szinte mindenhol szokás. Ebből arra következtethetnénk, hogy valamilyen egészen korai, katolikus tradíció van a háttérben, pedig nem így van, Magyarországon például csak a 19. században jelent meg a karácsonyfa.
Ahogy maga a karácsony ünnepe, a faállítás szokása is ókori, „pogány” eredetű: életfákra az egyiptomi, kínai és a zsidó kultúrában egyaránt találhatunk utalást, ahogy arra is, hogy az örökzöldek az örök élet szimbólumai; a kelta, germán mítoszokban is feltűnnek, és számos pogány szokás kötődik a tél gonosz erőinek elűzéséhez a téli napforduló környékén, illetve az azt követő napokban.
Így például december 25-én, amely már a Mithrasz-kultuszban a napisten születésének időpontja volt, és később a kereszténység is Jézus születésnapjaként adoptálta.
A valódi karácsonyfa „feltalálásának” dicsőségét többen is igyekeztek kisajátítani, annyi bizonyos, hogy a 16. századi protestáns, evangélikus közösségek voltak az első terjesztői a karácsonyfa-állítás mai értelemben vett kultuszának. Ekkoriban azonban még több díszítési és ünneplési tradíció versengett egymással, és a karácsonyfa eleinte csak ritka vendég volt közöttük: az örökzöldek (magyal, tiszafa, fagyöngy stb.) felékesítése és az úgynevezett karácsonyi piramis állítása (tarka papírokkal, később gyertyával díszített faállvány, amelyet olykor cserépbe ültettek), illetve a középkori misztériumjátékok, tréfával, nótával vegyített betlehemezések és paradicsomjátékok még jól megfértek egymással, ám puritán területeken az utóbbiak fokozatosan kihaltak.
A karácsonyfát eleinte almával (Jézusnak és a tudás fájának a jelképével), valamint szenteletlen ostyával díszítették, de idővel újabb díszek is megjelentek: a paradicsomi kígyóra emlékeztető papírláncok, girlandok és szalagok, az örömhírre utaló csillagok, aranyban, ezüstben vagy éppen hófehérben tündöklő papírburkok, édességek, csonthéjasok és egyéb gyümölcsök, cukorkák, gyertyák és játékok – összhangban azzal, hogy a faállítás egyre inkább a családok, s benne a gyermekek örömét kívánta szolgálni.
Angliában német földről terjedt el az ünnepi karácsonyfa rítusa.
Ami az Újvilágot illeti: Québecben állítólag az amerikaiak ellen küzdő német katonák, Connecticutban egy fogságba esett hesseni zsoldos, Pennsylvaniában szintén német telepesek honosították meg a 18. század közepén és végén e hagyományt. A Fehér Ház karácsonyfa-állítását a 14. elnök, Franklin Pierce kezdeményezte, az ehhez kötődő „fagyújtási” ceremónia pedig 1923-ban, Calvin Coolidge elnöksége alatt kezdődött, ám 1901-ben Theodor Roosevelt környezetvédelmi okokból száműzte a vágott fát az elnöki rezidencia környékéről. A karácsonyfaégők első példányai is Amerikában kerültek forgalomba, méghozzá Edison egyik segédje, Edward Johnson jóvoltából.
A 19. század második felében a nagyvárosokban divatba jött a 14. századi francia fondantcukor újkori leszármazottja, a szaloncukor is – olyannyira, hogy ez máig a magyar karácsonyfa-állítási „folklórkincs” elidegeníthetetlen része.
Persze az ünnep – és a karácsonyfa felékesítésének – elüzletiesedése ellen is már kezdettől szót emeltek azok, akik a saját kezű díszítést többre becsülték a sorozatgyártott iparcikkeknél. Zárásképpen hadd idézzük a Magyar Iparművészet című folyóirat egy 1911-ben született intelmét: „ Egy karácsonyfa, amelyet magam csináltam, az egész múltamat, mindent, ami az emlékeimben kedves, meghitt és kellemes, jelentheti a számomra, de mit kezdjek egy fával, amelyet idegen emberek csináltak meg anélkül, hogy ismertek volna engem?”
(BBC History Magazin nyomán Gye)
