Az ember nem kerülheti el a sorsát, de azért módosíthatja

Dr. Fábián Gyula, a szabadkai Építőmérnöki Kar professzora, a Vízügyi Tanszék munkatársa ismert délvidéki szaktekintélynek számít, aki egyebek között szívügyének tekinti a Palicsi-tó sorsát. Minden alkalommal nagy szenvedéllyel nyilatkozik a tó állapotáról, idegenforgalmi és környezetvédelmi szerepéről és távlatairól. Délvidék említett természeti kincsén kívül, a „nagyvilág dolgairól” is mindig jókat lehet vele társalogni. Az alábbi kis beszélgetés is erről tanúskodik.

Mi mindennel foglalkoztál eddigi pályafutásod során? Milyen munkahelyeken fordultál meg?

Pályafutásomra visszatekintve megállapíthatom, hogy ahhoz a szabadkai Moša Pijade Gimnázium biztosított kiváló alapot. Jó tanáraim voltak. Felébresztették bennem a dolgok megértése utáni vágyat, valamint az egészséges kételkedést. A többi ennek a következménye. Építőmérnöki oklevelet szereztem. További tanulmányaim során a szerkezetépítői érdeklődésem inkább a vízügy felé fordult, ebben a tárgykörben magisztráltam majd doktoráltam. A vízügyet vonzóbbnak találtam, mert közelebb áll a természethez. Eddigi pályafutásom gyakorlatilag két munkahelyhez kötődött: az Újvidéki Egyetem Szabadkai Építőmérnöki Karához, valamint a melbournei Sir John Monash Egyetemhez. Ausztráliába a jugoszláviai polgárháború juttatott 1994-ben, amikor már javában úsztak a hullák a Száván. Az ember nem kerülheti el a sorsát, de azért legalább módosíthatja. Feleségem korai halála után otthagytam új hazámat hogy egyesítsem maradék családom, s visszaköltöztem Szerbiába, a zsugorodott szülőföldemre.

Hogyan minősítenéd a melbourne-i munkahelyed, az ottani feltételeket, mentalitást, emberi kapcsolatokat?

Ausztrália egén kisebb a káosz, kevesebb rajta a csillag. Tiszta a levegő, a felhők kiterjedtek, a távolságok nagyok, az emberek szabadnak érzik magukat. Látják, mert láthatják, hogy léteznek más tájak, emberek, ünnepek, istenek… Ausztrália gondoskodó és megbocsátó, puha mint a vatta. Legszebb munkaéveim töltöttem ott: értelmesen, hatékonyan, megbecsülésben dolgozhattam mint kutatómérnök. Aki már járt ott, tudja miről beszélek.

Tagja vagy a Magyar Nemzeti Tanács Felsőoktatási és Tudományügyi Bizottságának. Hogyan jellemeznéd a Bizottság eddigi tevékenységét és a saját teljesítményed, hozzájárulásod?

„Holdfogytára születtünk”, mondta egy romániai magyar parasztember, s talán nem is lehetne tömörebben megfogalmazni a kisebbségi lét lényegét. Az ember cipeli a sorsát, teszi amit lehet, míg el nem fogy. Keserű elégedettséggel tölt el bennünket a tudat, hogyha a második nekifutásra is, anyaországi nemzettársaink felismerték bennünk az azonost. Megszoktuk már, hogy a jó nem jön könnyen, sem garmadával.

Napjainkra a vajdasági magyarság jelentős magyarországi támogatást élvez, nem csak anyagiakban, hanem esélyek tekintetében is. Az anyaország jóvoltából immár többszáz vajdasági diák kap felsőoktatási támogatást. Köztük sokan vannak, akik élete az ösztöndíj nélkül megpecsételődött volna. Úgy járnának, mint a nyeszlett gyerek a faluszéli focimeccsen: “Te csak maradj hátul a kaput védeni”. Az ösztöndíj lehetővé teszi számukra, hogy később valahol teljes életet élhessenek, kiléphessenek az örökös kapus szerepéből.

A Felsőoktatási és Tudományügyi Bizottságra úgy tekintek, mint az anyaországi jóindulat hivatalos kézbesítő szervére, melynek történetesen én is eleme lettem. Sem több, sem kevesebb. Az motiválja a munkámat, hogy már velem is, immár felnőtt lányommal is, köszönetre nem várva tettek már jót mások, köztük ismeretlenek. Ebből illik valamit továbbadnom.

A „tudományügynek” kisebb jelentőséget tulajdonítok. Szerintem magánügy, hogy ki mi célból és mennyivel akar hozzájárulni az itteni tudomány előmozdításához.

Sokat foglalkoztál Palics helyzetével. Négy egyszerű kérdésre kérnék rövid és tömör választ. Palics 40 évvel ezelőtt? Palics 20 évvel ezelőtt? Palics ma? Palics 20 év múlva?

Ezekre a kérdésekre elmondhatom polgári magánvéleményem. 40 évvel ezelőtt a tó éppen túljutott az előző ökológiai katasztrófáján. Ezzel kapcsolatban azt emelném ki, hogy akkor hamarabb megkezdték a szanálását, mint a legutóbbi 2009-es lepusztulása után. Nagy körülötte a tanácstalanság, ügyetlenkedés. Májusban már 3 éve lesz, hogy a tó ismét tönkrement.

20 évvel ezelőtt már észlelhető volt a tó állapotának folyamatos romlása. Senki sem tett semmit a tó érdekében. Ki is volt akkor hatalmon?

Palics ma? A tónak immár három gazdája van: a Szerb Köztársaság, a Vajdaság Autonóm Tartomány, valamint Szabadka Város, melyek érdekeiket a 2008-ban létrehozott Park Palics Közvállalat útján valósítják meg. Közös lónak túrós a háta.

20 év múlva? Az messzi távlat, engem már nem érint sem mint polgárt, sem mint vízügyi szakembert. Abban talán nem tévedek, ha azt mondom: bár a parton egyre több az újonnan épült szecessziós villa meg szőlőültetvény, az elkövetkező öt évben nem lesz jelentős változás a tó állapotában. Ennek okai jelentőségi sorrendben a következők:

1. politika (A „valami látványosat kellene csinálni gyorsan, de lehetőleg pénz nélkül” olcsó elv uralkodik.)

2. gazdaság (A közügy nem ügy. Beruházásra egyszerűen nincs pénz.)

3. ökológia (A tó nem csak vízből van, életben is kellene tartani.)

4. technológiai megoldás (Ez valójában nem igazán gátló tényező, ha az első három már megoldott. Ennek ellenére sokan koptatják ezen elméjüket, szájukat. A kutya ugat, a karaván halad.)

Széles látókörű emberként milyennek látod a világot, amely körülvesz bennünket?

Milyennek láthatnám, hiszen vak vezet világtalant. Egy rövid haiku verssel válaszolnék:

Ki élhet e világon, hol ennyi a ború?

Az élhet e világon, ki egyre szomorú.

S. Z.