A következő írásunk egy 2011-ben, két évvel ezelőtt publikált blogbejegyzés, amely talán még ma is sok tanulsággal szolgálhat az olvasók számára is. A fotókat is két évvel ezelőtt, 2011. január 6-án készítették.

Az orthodox karácsony megünneplése idén sem múlhatott el olyan, sajátosan értelmezett, ennélfogva tökéletesen kiforgatott folklórelemek nélkül, melyek miatt egyre inkább tüzérségi lőgyakorlathoz kezd hasonlítani a keresztény világ egyik legszentebb ünnepe. Az „ártalmatlan” petárdáktól egészen a gépkarabélyokig szólt minden ami száz decibelnél hangosabb, így adva hírül: megszületett a Megváltó. Hogy egy kisded születéséhez, a szeretet ünnepéhez mi köze a sörétes puskának, döntse el a kedves olvasó. Ezen írás apropóját ugyanennek a témának sokkal földhözragadtabb vetülete adja: vajon miért kell csetnikcirkuszt csinálni a karácsonyból? Kinek áll ez érdekében, kik azok, akik Szabadka központjában dorbézolnak szenteste csőre töltött lőfegyverrel (ahelyett, hogy méltósággal, szeretetben ünnepelnének, ahogyan kell), és egyáltalán milyen közhangulat szükséges ahhoz, hogy így elfajuljon még a karácsony is?

Mielőtt azonban rátérnénk a történtek elemzésére, ejtsünk néhány szót az orthodox karácsonyi szokásokról. Egyrészt érdekességképpen (hiszen meglehetősen különböznek a magyar történelmi egyházak, felekezetek szokásaitól), másrészt pedig, hogy rávilágítsunk: eredetileg az „ő karácsonyuk” se kellene, hogy ilyen páváskodó és hangos legyen.

Csetnikek

A Julián-naptár szerint (ami az általunk használt Gergely-naptárhoz képest szűk két hét „késésben” van) a karácsony január 7-re esik. Az ezt megelőző nap reggelén a hívő családok képviselői (általában a férfiak) kivonulnak az erdőkbe badnyakot  vágni. A badnyak valójában bükkfaág, amelyen még rajta vannak az elszáradt levelek, ennek később, szenteste nagy jelentősége lesz. Ha csak megoldható, egy-egy család több generációjának képviselői együtt indulnak el megejteni ezt a rítust: nagyapa az unokájával, apa a fiával megy az erdőbe, hogy a meghatározott szertartás keretében levágjanak és hazavigyenek egy megfelelő ágat. Ezt az ágat este a családi tűzhelyben elégetik, és miközben ég, a család imádkozik, áldást, egészséget, bőséget kér. Mióta korszerűsödtek a lakhatási körülmények és sokszor nem lehetséges (nincs hol) tüzet rakni a házban, ez a szertartás egyfajta közösségi élménnyé vált: a felekezet tagjai közösen mennek az erdőbe badnyakot vágni, amit azután a templomkertben rakott tűzbe vetnek, és közben általában más ágakkal ütögetik, hogy a zsarátnok minél jobban szikrázzon, hiszen a népszokás szerint minél több szikra száll fel a tűzből, annál nagyobb lesz a bőség a következő évben, úgy hull majd az áldás, ahogyan a szikrák szóródnak a megszentelt, majd elégetett ágról. Maga a tűzgyújtás egyébként megemlékezés arra, hogy a háromkirályok a néphagyomány szerint tüzet gyújtottak a betlehemi jászol mellett, hogy felmelegítsék az újszülött Megváltót és édesanyját.

Láthatjuk, maga a néphagyomány egy szelíd és meghitt szertartást követelne meg. Ehelyett van lövöldözés, ivászat már a délutáni favágáskor és utána folyamatosan, hangoskodás, keresztmotívummal díszített kilós arannyaklánc-fitogtatás, majd az idő előrehaladtával (és a pálinka apadásával) előkerülnek a horvátok és mindenki más kiírtására felszólító rigmusok. Természetesen nem állítjuk, hogy minden orthodox hívő így ünnepelne. Nagy néptömegek vonulnak csendben és tisztelettudóan a szertartásra, és bizonyára ők sem örülnek annak, hogy így kifordult magából az ünnep. Őket viszont elnyomja a „plebsz”.

A Polgári Vajdaság Egyesület 2011. január 11-én kiadott közleményében arról ad hírt, hogy szélsőséges elemek Szenteste és karácsony napján sértegették Szabadka nem szerb lakosságát.

„Az erőt és erőszakot népszerűsítő szabadkai eseménysorozat hangulatát a tüzérség tette teljessé: petárdák, pisztolyok és sörétes puskák dörrenései”, áll a közleményben. A Polgári Vajdaság Egyesület kifejti, hogy az orthodox vallási ünnepeket idén is „a nacionalista hisztéria és gyűlölet szítására, valamint más nemzetek közvetlen és közvetett sértegetésére, fenyegetésére” használták ki Vajdaság egyes területein.

„Nem titok, hogy ezen erőszakos csoportosulások mögött bizonyos szélsőséges politikai és vallási szervezetek állnak, melyek megbújnak a ‘szerb’, ‘szentszávai’ jelzők mögött, a nagy keresztény ünnep mögött, a legrosszabb lehető módon elcsúfítva a többségi nemzetről alkotott képet” írják.

Kilós fux, sör, zászlók, karácsony

Szerintük „furcsa, hogy az illetékes állami szervek nem reagálnak, és nem büntetik ezt az erőszakos viselkedést melynek célja a lakosság megfélemlítése, a gyűlölet és félelem szítása”. „Meglep bennünket a média részéről tapasztalt közöny, és a történtek elhallgatása” adják hozzá.

„Nem engedhető meg, hogy Vajdaság frusztrációktól terhes játszótere legyen egy elhibázott és legyőzött politikának, annak a politikának, mely évekig a gyűlöletből, erőszakból és félelemkeltésből táplálkozott” hangoztatják, és felszólítják az intézményeket és a társadalmi élet tényezőit, hogy „ítéljék el az ilyen magatartást, s tevékenyen csatlakozzanak az olyan társadalom építéséhez, amelyben tilos az erőszakos magatartás, s amelyben nem szabad sértegetni és fenyegetni senkit sem, különösen nem a kisebbségi közösségek tagjait és a kirekesztett csoportokat.”

A Polgári Vajdaság egyébként több nemkormányzati szervezet koalíciója: a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete, a Regionalizációs Központ, a Civil Társadalom Fejlesztéséért Egyesület, a Helsinki Emberi Jogi Bizottság szerbiai tagozata, a Pannónia Polgári Alap, a Nyílt Líceum, a Vajdasági Zöld Háló és a Polgári Kezdeményezés alkotják.

Autóskonvoj, keresztül a városon

Láthatjuk tehát, létezik pro és kontra a szerb oldalon is. Számunkra, akik ismerjük a magyar nemzeti oldalt, és esetleg aktívan szerepet is vállalunk a nemzet felemelkedésének érdekében, ismerősen csenghetnek a közleményben elhangzottak. Mi is számtalanszor voltunk már „gyűlöletkeltők”, szítunk és szítottunk „nacionalista hisztériát” a liberálisok szerint. Egészen egyszerűen létezik egy szelete a civil társadalomnak, amely efféle lózungok hangoztatásából él. És itt jön a DE.

Mi NEM lövöldözünk karácsonykor, NEM dorbézolunk részegen az utcán csoportokba verődve pirosbetű ünnepeinken, NEM skandáljuk éjnek idején, hogy „magyar lányok salátát csináljatok, lesz hús, levágjuk a horvátot” (mađarice spremite salate, biće mesa, klaćemo hrvate), egyszóval igyekszünk NORMÁLISAN viselkedni! Miért? Azért mert méltósággal, becsülettel tudjuk viselni nem épp rózsás helyzetünket. A mi szemünkben még van súlya a pirosbetűs ünnepnek, és bízunk az ősi erényben, hisszük, hogy vélünk az Isten. Hisszük, hogy lesz feltámadás.

Aki viszont sortűzzel ünnepli a karácsonyt, nem hisz már semmiben.

Szabadka, főtér – 2011.

A probléma gyökerét az képezi, hogy az alapvetően hagyománytisztelő és vallásos szerb nép teljesen „elvesztette a fonalat” a kommunizmus évtizedei alatt. A győztes II. világháború után (pontosabban a háborút lezáró, a partizán söpredék által elkövetett tömegmészárlások után) a titói diktatúra nagyon gyorsan, pár év alatt létrehozott egy olyan kollektív delíriumot, aminek a „testvériség-egység” nevet adta. Ennek lényege, hogy mindenki egyenlő, senki egy rossz szót sem szólhat a másik „jugoszláv” nemzetre, nemzetiségre. Ehhez csakhamar, az ügyes hintapolitikának köszönhetően olyan szintű jólét párosult, amit a balkáni népek soha nem tapasztaltak, így a „testvériség-egység” szinte vallássá, folyamatosan ismételt mantrává vált. Közben persze a rezsim mindenkivel kíméletlenül leszámolt, akivel szemben felmerült az államellenes tevékenység, felforgatás gyanúja, de erről az esti híradóban nem esett szó. A kommunizmusban tehát mindenki élt mint hal a vízben, az orthodox egyház pedig elérte történelmi mélypontját. Felmorzsolódtak az egyházközségek, nem voltak hívők. Sok büszke komcsi még a közelmúltban is egyenesen a sírkövére vésette a vörös csillagot.

Össznépi vigadalom a város központjában

Ekkor jöttek azonban a „köztes” nyolcvanas, majd a vérzivataros kilencvenes évek. Milosevics, miután magához ragadta a hatalmat, rájött, hogy pusztán a sovinizmusra építve nehéz lesz egy egész népet háborúra hergelni, kellett még valami ami megszilárdítja az „erkölcsi” alapot. Az új, de nem kevésbé diktatórikus rezsim a Szerb Szocialista Párt vezetésével nekilátott a szerb pravoszláv (orthodox) egyház felpumpálásának. Gombamód kezdtek szaporodni a gyorsan tervezett, csúnyán kivitelezett hagymakupolás templomok, és mindig lehetett találni papot is, aki megszentelte a harcba induló félkatonai alakulatok fegyvereit. Az egyház tevékenyen kivette részét a háborús uszításból, komoly csorbát ejtve ezzel önnön tekintélyén.

Miután a (vesztes) háború lecsendesült, itt áll a szerbség, és próbál visszatérni a templomba, csak nem tudja hogyan kell.

Hirtelen mindenki „megtért”, de az egyház még mindig elsősorban az evilági nacionalizmust (illetve sokak számára egyenesen a sovinizmust), és csak utána a túlvilági, mennyei királyságot szimbolizálja a hívek nagy többségének számára. Így jöhet létre a vallás, a sovinizmus és a frusztráció ilyen tömény keveréke, ami ekkora cirkuszt eredményez a legszentebb ünnepen. A fotókon látható díszpintyek kilencven százaléka az utóbbi évtizedekben települt ide. Képzeljük magunkat egy ilyen egyén helyébe: az őshazából elzavarták, vagy áttelepítették (mindkettőre volt példa), az ország széthullott (sőt, még mindig recseg-ropog), munka nincs, és egy olyan városban él, amihez SEMMI köze, minden kövét idegennek érzi, ráadásul nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt néhány évtizedben amióta Szerbiához tartozik, a város helyzete csak romlott, méghozzá rohamosan. Ilyenkor nem marad más, csak egyfajta morális fájdalomcsillapítás: ki a zászlót az ablakon, fel a sajkacsát (szerb fejfedő, amit eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének terveztek, de nem vált be), fel a hangerőt az autórádióban, és üvöltsük, hogy EZ SZERBIA!

Nem nekünk, magyaroknak üvöltik, nem is a horvátoknak. Egymásnak üvöltik, válaszképp a nyugtalan lelkiismeret által folyamatosan felvetett kérdésre: ugye ez (még mindig) Szerbia?

Békés pravoszláv karácsonyt!

Zsoltai István

2011. január 20.