Mi a különbség a CT és MR között?
A két képalkotó eljárás a köztudatban összefolyik, bár az alkalmazás területei és a képalkotási képességek igencsak eltérnek.
A tudományos és technikai fejlődésnek köszönhetően ma már elterjedtnek mondható a legkorszerűbb diagnosztikai módszerek alkalmazása az orvoslásban. A CT és az MR olyan képalkotó eszközök, amelyek segítségével a lehető legtöbb és legpontosabb képi információ nyerhető az emberi testről, illetve az egyes szervek állapotáról.
A legfontosabb tudnivaló, hogy noha mindkét diagnosztikai eszköz a szervezet, illetve egyes szervek állapotának leképezését szolgálja, CT és a MR képalkotási képességei eltérők. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a különböző betegségeket, szervi elváltozásokat melyik eljárással próbálják feltárni a vizsgálatokat végző és a diagnózist felállító radiológus orvosok, ugyanis ennek pontosságán akár a páciens élete is múlhat.
Mi szól ellene, mi mellette?
Az MR- (mágneses rezonancia) vizsgálat, melyet angol elnevezése után (Magnetic Resonance Imaging) MRI-ként is szokás emlegetni, többdimenziós kép alkotására képes, és többféle betegség diagnosztizálására alkalmas. Tekintve, hogy az emberi test tömegének mintegy kétharmada víz, ez a szkennelési mód azért alkalmas a pontos diagnózis felállítására, mert a betegségek sokszor a szövetek és a sejtek víztartalmában okoznak eltérést, amit csak ez a képi „feldolgozás” tud kimutatni. Az MR jelentős előnye az is, hogy nem használ röntgensugarat, és az olyan elváltozások (pl. különleges szív- és ideggyógyászati betegségek) is kimutathatók vele, amelyek más képalkotó eljárással (pl. röntgen, ultrahang) nem. A CT- (komputertomográf) vizsgálattal szemben – amely a röntgengéphez hasonlóan szintén röntgensugárral dolgozik – az MR a metszeti vizsgálathoz rádióhullámokat használ, így nem éri káros sugárzás a vizsgált személy szervezetét. Míg az MR pontos képet ad a szövetek határairól, addig a térbeli eltéréseket a CT képes jobban felismerni. Ezzel szemben mágneses rezonancián alapuló vizsgálati módszer kifejezetten ellenjavallott azoknál, akiknek fémes implantátumuk, elektromos szívritmus-szabályozójuk van, vagy klausztrofóbiában szenvednek – vagyis azok, akik nehezen viselik a bezártságot, amivel MR-készülékes vizsgálat is együtt jár. (A pacemakerrel élőknek egyébként már magába a vizsgálóhelyiségbe lépniük is tilos és veszélyes.) Számos más, orvosilag beültetett idegen test (pl. az inzulinpumpák, az agyba vagy a hallássérültek belső fülébe épített elektródák) jelenléte is meghiúsíthatja a mágneses rezonanciás vizsgálat kivitelezhetőségét. A fémek ugyanis belezavarnak az MR-képbe, mivel helyük, sőt környékük is üres területeknek látszik (ezt a radiológusok „fekete-lyuk” jelnek hívják).
A CT mellett szól gyakran az is, hogy egyre több állami és magánrendelő, egészségügyi intézmény rendelkezik ilyen diagnosztikai eszközzel, tehát a betegnek a vizsgálatra nem kell hetekig várnia, ráadásul maga a vizsgálat is rövidebb ideig (10–15 perc) tart, mint az MR-es (akár 45 perc is lehet, az egymás után több síkban történő mérés miatt). Ráadásul a komputertomográfos vizsgálatnál a lelet is hamarabb készül el.
A CT-vizsgálatra szolgáló gép a kijelölt harántmetszet pontjaiban méri a sugárelnyelődés mértékét, és ezeknek az értékeknek alapján (a számítógép bonyolult matematikai és számítástechnikai műveleteinek elvégzése után) a monitoron megjeleníti az adott testszelet metszeti képét. Ennek alapján állítja fel a vizsgálatot végző szakorvos a diagnózist, vagyis leírja a gép által észlelt kóros képleteket, méretüket, viszonyukat szervi környezetükhöz, valószínűsíti az elváltozás eredetét, illetve egyéb vizsgálatokat is javasolhat.
Fontos tudni, hogy a házi- és szakorvosok a kórelőzmények, tünetek alapján, ismeretében javasol(hat)ják egyik vagy másik vizsgálati eljárást, illetve egymást kiegészítő kombinációjukat.
(otvenentul.hu – Gye)
