Honosítási visszaélések IV.: Egy elutasított délvidéki magyar megrázó, sokkoló vallomása

Az alábbiakban egy olyan délvidéki magyar ember szívbemarkoló vallómását olvashatjuk, akinek a honosítási kérelmét a magyar állam minden magyarázat (és „természetesen” fellebezési lehetőség) nélkül elutasította.

Nyilván nehéz lenne megvigasztalni az egyértelműen nemzeti érzelmű olvasónkat, akinek a magyar állampolgárság oly sokat jelentett volna. Talán kicsit enyhíthet a fájdalmán az, hogy az ún. egyszerűsített honosítási eljárással megszerezhető magyar állampolgárság – legalábbis a rendelkezésünkre álló és leközölt levelekből és a rövidesen bemutatásra kerülő bizonyítékokból ítélve – sajnos egyre kevésbé tekinthető a nemzeti egység szimbólumának, ugyanis félő, hogy olyan árucikké, tömegtermékké vált, mint például a krumplicukor a vásáron vagy a kukacos alma a piacon.

Szomorú és meghökkentő sorozatunk egyik következő részében Haraszthy Ágoston kollégám a magyar állampolgárság megvásárlásának tarifáiról tájékoztatja önöket.

Következzék tehát az említett levél. Bízom benne, hogy az olvasónk, aki beküldte, nem veszi rossz néven, hogy stilisztikai finomításokat végeztem rajta. A tartalmához természetesen nem nyúltam hozzá. 

F. L.       

A levél:

„Hálás vagyok Orbán Viktornak. Bevallom: az utóbbi időben kissé kezdtem elveszíteni az életkedvem. Orbán viszont ezen változtatott. Életcélt adott. Talán az utolsót. Innentől kezdve egyetlen célom, vágyam, kívánságom, hogy legalább egy nappal tovább éljek Orbánnal, sírjához vonuljak és ott elmondjam mit gondolok. De csak azért, mert ezt élőben nem tehetem meg, hiszen kizárt dolog, hogy Orbán egy ilyen egyszerű embert fogadjon és meghallgasson. Ha túlélném őt, sírjához vonulnék. Nem gyaláznám meg, nem köpném le, nem tennék semmi látványosat, csak csendben állnék a sírja előtt és halk, válogatott szavaimmal fejezném ki a hálám mindazért, amit velem művelt. Tisztában vagyok azzal, hogy a célom nehezen valósulhat meg, hiszen Orbán nálam sokkal egészségesebb, lényegesen kevesebb a gondja, és ennélfogva valószínű, hogy tovább fog élni, mint én. De ezt csak a jó Isten tudja.

Hogyan ajándékozott meg Orbán az említett életcéllal?

Amikor először beadtam a honosítási kérelmem (egy anyaországi településen), meg voltam róla győződve, hogy pár hónap múlva a magyar állampolgárság büszke tulajdonosa leszek. Miért is gondoltam volna másképpen? Számos felmenővel rendelkezem. Nagyapám első világháborús magyar hős volt, aki súlyosan megsebesült és pár évvel a háború után kínok között halt meg. Becsületes családból származom, szüleim köztiszteletnek örvendő polgárok. Büntetlen előéletű vagyok, legszimplább közlekedési szabálysértést sem követtem el. Sajnos nem volt alkalmam részt venni az anyaországi rezsim elleni tüntetéseken, tehát azok, akik úgy döntöttek, hogy nekem nem jár a magyar állampolgárság, még csak azt sem mondhatják, „balhéztam” az utcán és veszélyeztettem a közbiztonságot.

Délvidéken nem könnyű magyarnak lenni. Szerény lehetőségeimhez mérten mindig igyekeztem segíteni az itteni nemzettársaimon, lelket tartani bennük, pedig jómagam is gyakran voltam meggyötört és elcsigázott. Mint sokan mások, rengeteget szenvedtem-szenvedek a szerbektől és az elfajzott délvidéki magyaroktól. Nem adtam el magam senkinek. Nehezen élek, néha nélkülözök. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a magyarságom a mindenem: az egyetlen vagyonom, az egyetlen vigaszom.

Mindezt figyelembe véve, amikor öt hónapos várakozás után megérkezett a levél, amelyben a magyar állam indoklás nélkül értesített, hogy nem kaptam meg az állampolgárságot, biztos voltam benne, hogy adminisztratív hibáról, mulasztásról van szó. Másodszorra is beadtam a honosítási kérelmem, ezúttal a Szabadkán levő Magyar Főkonzulátuson. A hivatalnok rendben találta a dokumentumaim. Mintegy nyolc hónap telt el válasz nélkül. Időközben Zagyva György Gyula képviselő a magyar parlamentben tanúbizonyságot tett emberi nagyságáról, amikor rámutatott a honosítás körüli disznóságokra, arra, hogy számos nemzeti érzelmű magyar ember (egyesek családjukkal, kisgyermekeikkel együtt) megmagyarázhatatlan módon nem kapta meg az állampolgárságot. Ekkor, ha jól emlékszem, Orbán olyasvalamit válaszolt, hogy a kérelmezők mindössze pár százalékát utasították el. Viszont kénytelen volt egyetérteni Zagyva György Gyula megállapításával, miszerint a magyar állampolgárság nem statisztikai kategória, és megengedhetetlen, hogy akár csak egy magyar embert is igazságtalanul megfosszanak tőle. Orbán végül megígérte, hogy újravizsgálják az elutasított honosítási kérelmeket.

Az említett parlamenti felszólalások után először fordult meg a fejemben, hogy az első kérelmem talán nem is bürokrata baklövés miatt dobták vissza. Lehet, hogy Orbánék megtudták és képtelenek voltak megemészteni, hogy baráti viszonyban vagyok két magyar nemzeti radikális emberrel? – tettem fel magamnak a kérdést. Miután azonban néhány olyan délvidéki magyar megkapta az állampolgárságot, aki kifejezetten szoros kapcsolatban áll az anyaországi jobboldallal, továbbra is dilemmában maradtam. Akárhogyis, Zagyva György Gyula kezdeményezése és Orbán látszólagos rábólintása után, lehetett reménykedni, hogy a fideszesek megkegyelmeznek a nemzeti érzelmű, anyaországon kívüli magyaroknak és végül mégis állampolgárságban részesítik őket. Nem így történt (legalábbis az én esetemben). Nyolc hónapos várakozás után ugyanolyan levelet kaptam, mint első alkalommal: elutasítják a honosítási kérelmem, fellebbezésnek nincs helye.

Nem hivatalos forrásokból hallottam, hogy a narancskormány feketelistáján leginkább délvidékiek szerepelnek. Állítólag több százan. Ők nem kapták meg a magyar állampolgárságot. A Fidesz által honosításból kitaszított erdélyi és felvidéki nemzettársaink száma állítólag ennél kisebb.

Szintén nem hivatalos forrásból szivárogtak ki a honosítási kérelmek elutasításának lehetséges okai. Az egyik: ha a kérelmező a szerb titkosszolgálat spiclije, a másik pedig: ha a kérelmező terrorveszélyt jelent Magyarország számára. Miután én egyik kategóriába sem tartozom, továbbra sem tudom miért akartak Orbánék ilyen módon megalázni. Nem ártott volna a levél aljára odaírni az indoklást.

Egyvalami biztos: ha nincs a Jobbik, az anyaországon kívüli magyaroknak nem nyílt volna lehetőségük, hogy egyszerűsített eljárással kérelmezzék a magyar állampolgárságot. A Fidesz ezt önmagától soha sem kezdeményezte volna. Mint tudjuk, 1998 és 2002 között szintén a Fidesz volt hatalmon, de akkor esze ágában sem volt beindítani az egyszerűsített honosítási eljárást a határon kívüli magyarság számára. Abban a négy fideszes évben könnyebben jutott magyar állampolgársághoz például egy kínai kereskedő vagy egy néger drogdíler, mint egy erdélyi vagy egy délvidéki magyar.

Miután a Jobbik kiharcolta az egyszerűsített honosítási eljárást, a Fidesz teljesen megbecstelenítette a magyar állampolgárság intézményét, de nemcsak azzal, hogy belerúgott több száz, nagy valószínűség szerint nemzeti érzelmű, tisztességes, határon túl élő magyarba.

Súlyos visszáélések alapos gyanúja lengi körül a honosítás folyamatát Délvidéken.

A magyar állam az állampolgárság megszerzésének egyik alapvető feltételeként a magyar nyelv legalább középszintű ismeretét jelölte meg. Öt olyan személyről tudok, aki még köszönni sem tud magyarul, de játszi könnyedséggel átesett a szabadkai Magyar Főkonzulátus rostáján és már meg is kapta a magyar állampolgárságot. Közöttük akad elfajzott, elszerbesedett magyar, de bizony magyarokat utáló szerb soviniszta is, aki valahonnan előkotort egy papírt magyar felmenőjéről, beadta a kérelmét és három hónap után máris letehette az esküt. (De vajon melyik nyelven?)                                                                                                                               

Nemrég hallottam (két forrásból), hogy a magyar nyelvet egyáltalán nem beszélő (vagy rosszabb esetben kifejezetten antimagyar) egyének részt sem vesznek a főkonzulátuson zajló kötelező beszélgetésen, hanem a konzulok (hivatalnokok, tintanyaló kisasszonyok) közvetítőkön keresztül történő lefizetése által oldják meg kérelmük továbbítását és a magyar állampolgárság megszerzését. Mindjárt felmerül a kérdés: ha ez lehetséges, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy legalább a felmenőkről szóló dokumentumaik minden esetben hitelesek?

Nem tudom bizonyítani a konzulok korruptságát, de miután öt személyt ismerek, aki egy kukkot sem tud magyarul, és mégis megkapta a magyar állampolgárságot, és miután szinte egész Délvidék immár nyílt titokként, kész tényként könyvelte el, hogy boldog-boldogtalan kedvére honosíthat, szerintem a gyanú nem alaptalan. Az igazságot gyorsan ki lehetne deríteni: egy, tisztességes tagokból álló bizottság berendelné az egyszerűsített eljárás által magyar állampolgárságban részesült összes délvidékit, meggyőződne róla ki tud és ki nem tud magyarul, majd azoktól, akik nem ismerik a nyelvünket, elvenné az állampolgárságot. Mérget vehetünk rá, hogy azt követően nem Orbán pár százalékáról beszélnénk, hanem igen magas lenne azoknak a százaléka, akik nem lehetnének magyar állampolgárok, mert nem beszélik a nyelvünket. Ha a Jobbik hatalomra kerül, remélem megteszi az említett lépést. Persze elvileg most is követelhetné az egyszerűsített honosítási eljárás teljes átvizsgálását Délvidéken.

Ez az eljárás, legalábbis Délvidék esetében, sajnos nem annyira „a nemzet egyesítését”, mint inkább a szerbek magyar útlevéllel való nyugati utazásait, vagy rosszabb esetben, ne adj Isten, a szerb bűnöző csoportok könnyebb és tömegesebb magyarországi működését szolgálja.  

Állam nélküli magyar polgár” (a levél vége)

Név a szerkesztőségben