A halál útján
A halál egyfelől a hit, meggyőződés és találgatás terepe, másfelől viszont több száz éves megfigyelésekkel aládúcolt tudományos terület. A különböző korokban mást és mást gondoltak az enyészetről, másképp definiálták és kezelték az emberi test halálát.
Hol kezdődik a vége?
Mint az idő. Mindenki tudja, mi az, de senki sem tudja elmondani. A halálnak ezerféle definíciója született már, de még ma sem egyértelmű, hol ér véget az élet, és honnan kezdődik a nemlét. A görögök a szívműködés leállását tekintették a halál biztos jelének, a zsidó tradíció a légzés megszűnésével azonosította, majd a kereszténység is ezt a pontot jelölte meg a földi élet végeként. Egészen a 18. század végéig tartotta magát az elképzelés, hogy az utolsó lehelettel ér véget az élet, ekkor azonban néhány tapasztalat átalakította a korabeli gondolkodást. Vízbe fúlt emberek újraélesztése, valamint az első elektromos árammal végzett tudományos kísérletek nyomán vált világossá, hogy a nem lélegző ember nem feltétlenül halott ember. A felvilágosodás korától egyre többet tudtak meg az emberi testről, így az életfunkciók leállásáról is. Addig ugyanis az elmúlás nem tartozott az orvoslás körébe, a halál megállapítását ennek megfelelően laikusok végezték. A halotti bizonyítvány kiállítása is csak jóval később, a 19. századra vált általános követelménnyé.
A halálról alkotott kép változásával persze rengeteg félelem, hiedelem is együtt járt. A 18–19. században például kimondott hisztéria bontakozott ki az élve temetéssel kapcsolatban. Valójában már a középkorból, a pestisjárványok idejéről hagyományozódtak ilyen történetek, amikor nem volt idő, sem lehetőség a halottak alapos megvizsgálására, így gyakran haldoklókat is eltemettek. A 19. századi félelmeket persze a romantika is táplálta a maga kísértethistóriáival és első tudományos-fantasztikus műveivel, mint például Mary Shelley Frankensteinje.
A 20. század második felében ismét újra kellett értelmezni a halálról alkotott képet, amikor 1967-ben megtörtént az első szívtranszplantáció, amelyhez egy még dobogó szívet használtak fel. Egy évvel később, harvardi tudósok munkájának eredményeként született meg az úgynevezett agyhalál-koncepció.
A leállás
A meghalás szó nagyon jól kifejezi a testi működés leállását, hiszen a halál nem egy pillanat műve, hanem valóban egy hosszas, egyre elemibb szinteket érintő folyamat. Az emberi szervezet számtalan rendszere finoman összehangolt egészként szolgál, a leállás így fokról fokra történik. A légzési, keringési rendszer összeomlása, az agyműködés megszűnése, az anyagcsere teljes leállása a legjobban megfigyelhető, ez az úgynevezett szomatikus halál. A keringés leállása után 10 másodperccel az agysejtek nem kapnak elég vért, ami az éberség megszűnésével jár. A képzeletbeli csendben, amely a nagy rendszerek leállásával jár, molekuláris szinten még zajlik a „munka”, ám rövidesen ezt a szintet is eléri a folyamat. A legérzékenyebben az agykéreg sejtjei reagálnak, ezek a szomatikus halál után 3-5 perccel visszavonhatatlanul károsodnak. Ezt követi a csodálatosan felépített emberi test egészének elmúlása – a sejtek szintjén is. Az enyészet legkésőbb a bőr, a porc, a köröm és a haj sejtjeit éri el, ezek még hetek múltán is osztódhatnak, mivel az életben is minimális anyagcsere-igényűek. Az az elképzelés, hogy a szakáll a halál után még sokáig nő, csak részben igaz. Az arc összeesésével a szőrnek addig bőrbe eső része válik láthatóvá, ezért tűnik úgy, hogy egy halottnak nagyobb a borostája.
Életek az élet után
Miután a szervezet leállt, egy másfajta élet veszi kezdetét: az élő szervezet élettérré válik. Először a bél- és gyomorenzimek, a hasnyálmirigy szabadul ki, ezzel együtt a testben lévő baktériumok kezdenek gyors osztódásba. A test aránylag gyors lebomlásával a haláltánc főszereplőivé a különböző baktériumtörzsek válnak. Az emberi szervezet lágy részei helyszíntől függően egy év alatt semmisülnek meg. A felszínen ez idő alatt a folyamat teljesen végbemegy, a vízben lassabban, a talajban pedig többszörösére nyúlik ez az idő. Hagyományos koporsós temetkezéssel 20 év elteltével a lágy részek teljesen megsemmisülnek, ezután már csak a csontok maradnak. 30-40 év kell, míg a csontok az ízületi végek felől elkezdenek porladni, ez a folyamat aztán még évtizedekig, évszázadokig tarthat – és innentől már a régészeké a szó.
(otvenentul.hu – Gye)
