Szentlászló: egy Árpád-kori magyar falu, amely szembeszállt az ellenséggel (I. rész)

„Csak akkor gondolok a halálra, amikor jelen vagyok másokén” – mondta Szentlászló védője tizennyolc évvel ezelőtt a lövészárokban. Egy olyan évben, amikor Európa bűnére magyarokat öltek erre kényszerített magyarok. Összefoglaló a hős szlavóniai magyar falvak ostromáról.

Rövid történelem

A mai Horvátország területén a magyarság már röviddel a honfoglalás után megszállta a Drávaközt, Eszék környékét a Vuka folyótól délre, valamint a Duna mentét Erdődtől Újlakig. Az évszázadok során a magyarság gyorsan beolvasztotta a szláv népességet, és számuk tovább nőtt. Azonban a török előretörés következtében egyre több szerb és horvát menekült Szlavóniába, majd a mohácsi csata után elődeinkkel együtt vándoroltak tovább, észak felé. Szlavóniában csak a mocsarak környékén maradtak magyarok, így például Kórógyon is. A magyarság az első osztrák katonai összeírás idején még mindig többséget alkotott a Drávaszögben, igaz, ezen sokat változtattak a háborús pusztítások, a járványok és az éhínség. A betelepítések folyamán, a 18. század végére Eszék és Vukovár környékén kialakult a terület hallatlanul vegyes etnikai képe. Később, a kiváló termőföldek csábításának engedve egyre többen érkeztek délről, s mindez ahhoz vezetett, hogy a horvátok és a szerbek többségbe kerültek: 1991-ben a horvátok voltak a legtöbben, de a szerbek létszámban ugyancsak megelőzték a magyarságot. Szlavóniában csak kevés falu, közöttük Kórógy és a később hőssé vált Szentlászló őrizte az ősök nyelvét és kultúráját.

Czánki Szekeres János bácsi, akit 1993-ban szerb fegyveresek vertek agyon:
„Kórógy nem lesz soha Srpska Palača”

A kezdetek kezdete

Már évekkel a háború kitörése előtt észleltük, hogy a volt Jugoszlávia tagköztársaságai között nézeteltérések keletkeztek. Több okból is méltatlankodtak a fejlettebb országrészek, legtöbbször azért, mert tőlük vonták meg a többletmunkájuk által teremtett tőkét és a fejletlenek életszínvonalának emelésére fordították. Mindez természetesen központi irányítással történt.
1988-ban megkezdődtek Milosevics nacionalista gyűlései Szerbiában és Montenegróban. Követelni kezdték a két tagköztársaság egyesítését és a „Szerb Nemzeti Egység Visszaállítását”.

1989-ben kezdetét vette a demokratizációs folyamat Szlovéniában és Horvátországban. 1990 januárjában a szlovének és horvátok elhagyták a Jugoszláv Kommunisták Ligáját. Megtartották az első demokratikus választásokat Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában.

A háború alatt is együtt lobogott Szentlászlón a magyar és a horvát zászló (a harmadik a szlavóniai zászló)

Már a többpárti választások kiírását követõen az ország különböző részeiben lengették a zászlókat, hol vörös csillaggal, hol anélkül. A nép megválasztotta „eszményi” vezetőit. A két legnagyobb köztársaság között, amellett, hogy nemzeti programokat hangoztattak, nézeteltérés keletkezett a köztársasági határok kérdésében. Horvátország az 1943-ban elgondolt, majd később szentesített határait tartotta természetesnek. Először önállósulását kívánta megvalósítani a demokrácia elvei alapján és ezután a köztársaságok együttmûködését azokon a területeken, amelyeken közösek az érdekek. Ezt nem fogadták el a szerb nacionalisták. Ők ugyanis úgy érezték, hogy veszítettek pozícióikból. Senki sem vitathatja azt a tényt, hogy az előző társadalmi rendben a hatalmi szervekben aránytalanul magas volt a szerb nemzetből származók létszáma. A hadseregben, a rendőrségen, a bíróságokon szinte uralták a vezető beosztásokat. Az új horvát rendszer mindezt ki akarta igazítani, s arányos képviseletet szorgalmazott. Ekkor kezdetét vette a „Tuskók forradalma”. Szerb félkatonai milicisták országutakat és egyéb utakat zártak el Knin környékén és sor került az első összecsapásokra köztük és a horvát rendőrség között. Babics és társai fegyveres ellenállást szerveztek azzal az indokkal, hogy a „horvát fasiszták” kiirtással fenyegetik a szerb népet Horvátországban. Ennek igazi indoka a Szerb Szocialista Párttól származott. Milosevics és társai a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumát szentesítették. Abban leírták, hogy a jövőben egy Nagy-Szerbiát kell kiépíteni, mert elérkezett az idő, hogy e nép domináljon a régi Jugoszlávia területén, hiszen számbeli többségük és „történelmi múltjuk” erre feljogosítja őket.

Láttuk, hogy a kokárdaviselõk rönk-forradalmukkal megkezdték a határrendezést Horvátország szerblakta területein. Egyszerre megjelentek a belgrádi torzszülöttek: Draskovicsék, Opacsicsék, majd Babicsék, Martinicsék és Hadzsicsék. Megindult a térképrajzolás szerb módra. Elkezdõdött a propagandaháború, amely nagyon hamar fegyveres harccá fejlődött, tragikus következményekkel.
1991. június 26 – 1991. november 24.
1991. június 26-át tekintjük a Szentlászló elleni támadás első napjának, amikor a környező falvak csetnikjei Szentlászló faluvégén rálőttek a horvát rendőrségre. Egyetlen vétkük az volt, hogy a független Horvátország és a demokrácia mellé álltak.

A volt Jugoszláv Hadsereg támogatásával a környező falvak vérszemet kaptak és rárontottak a főleg magyarok által lakott szomszédos falura. Szilas, Palacsa, Ada, Markusica, Gabos irányából megtámadták azokat, akikkel valamikor együtt tervezték a vidék jövőjét. Kellett a szentlászlóiak vagyona, a föld, a ház, a munkagépek, a lakberendezés.

Szentlászló – a szerb csetnikek szinte teljesen lerombolták

A lakosság, mint ősei a történelem során annyiszor, a falu védelmére kelt. Példa volt bőven, hisz a falu férfiai hol egyik, hol másik hadseregben, de mindig is harcedzett katonák voltak: századunk minden európai háborújában akarva-akaratlanul is részt vettek. A mundér nemzedékről nemzedékre változott, de a szívük mindig a helyén volt. 

Annak ellenére, hogy az ellenség emberben és fegyverben sokkal erősebb volt, a bátor katonák és önkéntesek 152 napon át védték a falut és tartották Eszék déli frontvonalát, élethalálharcot vívva, miközben a falura több mint 15 ezer lövedék zúdult. Mint ahogy Vukovár Horvátország szimbóluma, ugyanúgy lett Szentlászló Eszéké. Amíg Szentlászló tartotta a déli frontvonalat, Eszék védőinek sikerült megszervezni a város védelmi stratégiáját. Augusztus végén először főleg az idősek, a kiskorúak és az asszonyok hagyták el a helységet. A falut 1991. november 24-ig tudták védeni. Amikor már az ellenállás lehetetlenné vált és az ellenség gyűrűbe zárta a védőket, a kiszabadulásra kellett gondolni. Az egyedüli megoldást a gyűrű áttörése kínálta. 1991. november 23-án 17 órakor kezdődött a kitörés. 12 órás gyaloglás után, derékig érő vízben, sáros kukoricáson át, másnap virradóra sikerült a falu védőinek szabad területre jutni, a néhány kilométerre fekvő Ivanovácba, Eszék irányában.

Emberfeletti megpróbáltatásoknak voltak kitéve a szentlászlóiak. A haditerv sikeres megvalósítása emberáldozatokba került. Tíz gárdatag maradt a harcmezőn, akiket már nem tudtak eltemetni kellő módon, mert a temetésre már nem jutott idő. Hét lakos maradt a faluban, akikről még ma sem tudunk semmit. A helységnek 21 hősi halottja van, közülük 5 civil. Katonáink közül négyen estek fogságba, akikről még ma sincs semmi hír. Szentlászló tanúsította a legkeményebb ellenállást a vidéken. A sikeres áttörés után az edzett katonák csatlakoztak Eszéken a város védőihez és ismét a lövészárokba mentek a haza védelméért.

A szerb „Dnevnik” hírműsor egy adása: Arkan az „usztasákat” segítő olasz és osztrák katonákról beszél 

November 24-én Szentlászlót elfoglalta az ellenség és azóta minden kapcsolat megszakadt a helységgel. „A faluból nem menthettünk meg semmit. Ott maradt a föld, a ház, a munkagépek és most nincstelenül várjuk a Vöröskereszt adományait.” A megszerzett videófelvtelek és fényképek bizonyítják, hogy a falut teljesen lerombolták. Nincs egy ép ház sem. A faluban senki sem él.

Ezekről a borzalmas eseményekről Eduardo Rózsa-Flores spanyol-magyar újságíró írta le élményeit „Mocskos háború” címû könyvében, aki mint az Első Nemzetközi Egység parancsnoka, részt vett Szentlászló védelmében.

Ebből a könyvbõl idézem azt a részt, amely Szentlászló epilógusára vonatkozik:

„Marin, Árpi, Babo, Edward, Cigo és Sándor, akit egy hónappal azelőtt vesztettünk el: azon a november 25-én a szomorú köd borította Eszéken megesküdtem az emléketekre, hogy visszatérek Szentlászlóra, megtisztítom a gyűlölettől a kerteket, új és erős fákat ültetek azok helyett, amelyeket a kartács szétszaggatott, Rátok emlékezve élek majd, és megpróbálok felnőni Hozzátok. Johnnyval lemegyünk a Dráva partjára és végre sírhatok.

Szentlászló epilógusa – a többiek beszélnek …

1991. november 20., szerda.
Ernestinovo elesik. Szentlászló védői csak akkor tudják meg, hogy be vannak kerítve, amikor fiatal gárdisták egy csoportja, akik kimenőre mennének Eszékre, kis híján beleszaladnak a szövetségi tankokba, a motel magasságában az országúton veszteglő három T-55-ösbe. Minden csendes. Dél körül elkezdik bombázni a magyar falut, sor kerül az elsõ nagy rohamkísérletre Palacsa irányából, a Prvi Internacionalni Vod (Első Nemzetközi Egység) harcosai által védett szektorban. Marin Galic meghal.

15:00 órakor hangzik el az utolsó telefonbeszélgetés Glavas és Pista között :

Glavas: „Fiúk, tartsatok ki! Áttörjük az ostromgyűrűt és megyünk Szentlászlóra. Kaptok muníciót. Megadásról szó sem lehet!”

Pista: „Normális vagy? Meg vagy te őrülve? Miféle megadásról beszélsz? Kinek adnánk meg magunkat?”

Eszék és Szentlászló között ezután már nem történik telefonos kapcsolatfelvétel. Ivanovacról még két alkalommal sikerül életre kelteni a körülzárt faluval a telefonösszeköttetést. Pista egyenként végigjárja a szentlászlói védelmi állásokat, minden harcosnak fejenként két kézigránátot oszt ki. Glavas szavai ott visszhangzanak benne: Megadásról szó sem lehet. Pistának átvillan az agyán: „Uramisten, a halált osztottam ki nekik!”.
November 21., csütörtök:
A palacsai csetnikek a hadsereg nagyteljesítményû hangszóróin keresztül fáradhatatlanul egyre azt szajkózzák: „Adjátok meg magatokat! A Hágai Egyezményben foglaltak szerinti bánásmódban részesültök !”.

Képtelenség! Szentlászlón mindenki pontosan tudja, hogy a túloldalon a vukovári mészárosok megfent kései várnak rá: megadásról szó sem lehet.

Parancsot adnak ki, hogy takarékoskodni kell a munícióval, senki sem lehet biztos benne, hogy az eszéki segítség valóban át tudja törni az ostromgyűrűt, és azt sem tudni, mikor szánják rá magukat a szerbek, hogy megmutassák a képüket egy ostrom keretében. A szerdai első kísérlet után úgy látszik, kétszer is meg fogják gondolni. Egyedül az E.N.E. szektorában 11-15 fő körül voltak a veszteségeik.

Egyelőre megelégednek azzal, hogy olyan vehemenciával lövik állásainkat, ahogy korábban még soha, ám a horvát gárdisták már hozzászoktak, hogy remeg a lábuk alatt a föld, és a nagy kaliberű lövedékek fütyülése sem idegen a fülüknek. Azonban az utóbbi bombázások hevessége még rájuk is nagy hatással van. Ha korábban két „Katyusa” okádta a tüzet Szentlászlóra, akkor most már hat, nem számítva az aknavetőket és a különféle kaliberű ágyúkat, amelyek szintén megszaporodtak.
November 22-23.
A helyzet változatlan. Folytatódik a bombázás, beleértve a lélektanit is: a bömbölő hangszórók több tucatszor ismétlik el a „szerbek dalát”, a „Mars na Drinu”-t, amely a II. világháború óta a csetnikek himnusza.

23-án támadásba lendülnek. 28 tank tör Szentlászlóra Palacsa felől az azonos nevű utca és az iskola között. Két páncélos felrobban, amint aknára fut, egy szerb hadoszlop megrohamozza a vasútállomást, a védők jobb harcállásokba vonulnak vissza. Meghal Babo, Árpi és Edward, később megsebesül Cigo. Nem tör ki pánik. A szerbek megállnak, nem merik folytatni a támadást. Megelégszenek azzal, hogy tucatjával helyezik el orvlövészeiket az elfoglalt házakban és állásokban. Nem tudni pontosan, hány támadót fékeznek meg az aknamezők.

(Folytatjuk…)

Képek: FMH

Z.D.