Szentlászló: egy Árpád-kori magyar falu, amely szembeszállt az ellenséggel (II. rész)

Egy külföldi fényképész, aki Vukovárnak a szerb csapatok által történt elfoglalásától fogva kísérte azokat, így beszélte el a szentlászlói csatát:

„Szinte mindvégig közel voltam, igen közel Zseljko Raznatovity „Arkan” vezérkarához Vukováron, így meggyőződhettem a belgrádi bűnöző vezette félkatonai egység kegyetlenségéről: számos horvát foglyot végeztek ki szenvtelenül a szemünk láttára, anélkül, hogy bármiféle érzés legcsekélyebb jelét is mutatták volna. Elhagytuk Vukovárt, úgy hogy ott a JNH reguláris csapatai maradtak; mielőtt Palacsára értünk volna, Szentlászló közelében az oszlop java része, amellyel mi, újságírók is mentünk, áthaladt Borovón, ahonnan Trpinjába vettük az irányt, hogy aztán Bobotába menjünk, itt egy megbeszélésféle volt a helyi csetnikekkel, akik úgy ötvenen csatlakoztak Arkan csapatához. A következő érintett falu Szilas volt, majd Kórógyon keresztül érkeztünk Palacsára november 19-én délután. 20-án tudomásunkra jutott, hogy a JNH egységei elvágták a Szentlászló-Ernestinovo országutat, és szétkergették az „usztasákat” az utóbbi faluból. Szentlászlót teljesen körülzárták, és emlékszem, hogy aznap este Arkan maga mondta, hogy „belemártják a késeiket az összes horvát és magyar usztasába meg a Nemzetközi Brigád külföldi fasisztáiba”, nekem már korábban voltak olyan információim, hogy egy rézben külföldiekből álló egység harcol a horvátok oldalán Szentlászlón. Egy felderítőosztag jelentése rámutatott, hogy a „nemzetköziek” éppen velünk szemben voltak, a két falut elválasztó vasútvonal másik oldalán. Arkan egy térképre pillantva azt a parancsot adta, hogy a támadás sűrűjét erre a pontra összpontosítsák, hogy megpróbálja elfogni a külföldi önkénteseket, akik iránt nem ritkán több, mint esztelen gyűlöletrõl tett tanúbizonyságot. Nekünk nem engedték meg, hogy elkísérjük az utolsó palacsai házakban, közvetlenül a sínek mentén lőállást elfoglaló csoportokat.

A megszállás alatt lerombolt templom	A felújított református templom napjainkban – a Nemzet élni akarásának szimbóluma

A JNH számos tisztjét láttuk ki-be járni abban a házban, amelyet az Arkan vezette csoportok törzsének rendeztek be, és valaki megjegyezte, hogy „a hadsereg megengedte a parancsnokunknak, hogy ő irányítsa az usztasák elleni utolsó rohamot”. Teltek-múltak az órák, és csak azt tudtuk konstatálni, hogy tüzérségi párbajt vívtak egymással a szerbek és a bekerített falu védői. Be voltunk zárva egy pincébe, és „biztonságunk” érdekében nem engedtek ki bennünket onnan, mivel a horvátok aknavetőgránátjai mindenfelé hullottak. Két mentőautót láttunk érkezni, amelyekkel hat súlyos sebesültet szállítottak el. November 22-ig, péntekig a helyzet ugyanolyan maradt, alig változott. Jöttek a mentőautók és elvitték a sebesülteket, de mind több szerb harcos is érkezett, hogy tovább erősítse Arkan amúgy is népes csapatát. A hadsereg mindössze a horvát állásokat bombázta, amint megtudtuk Markusicában, Szilasban, Adán és magában Palacsában felállított megszámlálhatatlan tüzérségi üteggel. Péntek este megbeszélést tartottak a JNH magasrangú tisztjei és Arkan emberei, amelyet követően tájékoztattak bennünket, hogy másnap elindítják az első rohamot, hogy felmérjék a horvátok erejét, és még aznap délután el is foglalják Szentlászlót.

Közös Horvát – Magyar megemlékezés Szentlászlón 2012-ben

Még a pincébe is lehallatszott a szerb hangszórók visszhangja, amelyekbõl megadásra szólították fel a horvát helyőrséget. Az első támadást a két falut összekötő út és a szentlászlói vasútállomás között kezdték meg, nem láttuk, hogy mi történik, de a lövöldözés hevességéből rájöttünk, hogy a horvátoknak eszük ágában sem volt megadni magukat. Aznap felfüggesztették a támadást, mert a veszteségek nagyobbak voltak a vártnál, a szerbek meglepettnek tűntek az ellenségeik által kihelyezett nagy aknamennyiség láttán, éppen az indított roham irányában. Aznap délután hatig arról a helyről, ahol voltunk, 29 szerb holttestét számoltuk össze, ők mind az első roham során vesztették életüket. Úgy döntöttek, másnap reggel újra támadnak, immár harckocsikkal, masszív tüzérségi támogatással előkészítve az akciót. Így is cselekedtek. Vasárnap, 24-én 13 órakor szóltak nekünk, hogy valamivel közelebb mehetünk Szentlászlóhoz, de az akciót leállították, mert a horvátok még nagyszámú harckocsival rendelkeznek a faluban, és csak akkor szándékoznak újrakezdeni, ha biztosak lehetnek az akkor épp Adán és a vrbiki erdőben felálló szövetségi egységekkel való abszolút koordinációban, hogy e három helyről lehessen indítani a döntő rohamot.

Szentlászló falu címere	Kórógy futballcsapatának címere

November 25-én, hétfőn 07:00 órakor a szerbek támadásba lendültek, majd déli tizenkettőkor Arkan összekötője jött szólni, hogy menjünk usztasahullákat fényképezni, és közölte, hogy az egész falut bevették. Felszálltunk a dzsipre, és a síri csendben – már nem hallatszanak lövések – behajtunk Szentlászlóra. Rögtön a sínek után jobbra kanyarodunk, és annak közelében, ami valaha vasútállomás lehetett, az út mellett balra élettelen testeket pillantok meg. Szövetségi katonák gödröt ásnak. Két holttesten fekete egyenruha van, még a harmadik egy vörös kereszttel díszített fehér zászlóval van letakarva, azt mondják, egy „angol fasiszta zsoldos”, a másik két halott pedig egy muzulmán és egy alig húsz év körüli magyar fiatalember a faluból. Odaérünk Arkanhoz, aki haragosnak látszik, de nem tudom kideríteni, mi váltotta ki dühét, a foglyok iránt érdeklődünk: „Nincsenek foglyok” mondják, „megszöktek”, nekem viszont hihetetlennek tűnik, hogy egy teljes helyőrség ki tudta játszani az ostromgyűrűt, egyébként meg azt hittük, jelentős horvát erők állomásoznak a faluban. Arkan két keze közé fogja a fejét és hisztérikusan rikácsol: Azok a kurafik…” üvölti, és zokogásban tör ki. Míg mellette állunk, látom, amint számos szerb holttestet raknak fel a teherautókra. Némelyikük teljesen szét van szaggatva, biztos az aknák tették, a legtöbbjükön viszont lőtt sebek látszanak. Az összekötő azt mondja: „A katonák tehetnek róla”, de nem értem, miről beszél. Meg voltunk győződve róla, hogy az usztasák a faluban vannak, és a rohamra induló három oszlop egymást lőtte, az összes halott, akit itt látsz, a szövetségiekkel történt hibás koordináció eredménye”. Vagy 50-60 testet számoltunk össze. Odavezetnek, ahol a „nemzetköziek” bázisa lehetett, a szerb önkéntesek önelégülten pózolnak a zsákmányolt zászlók elõtt, és elmondják, hogy likvidálták a külföldi egység parancsnokát, „Edwardónak hívták” , teszik hozzá, és az angol tetemre böknek. A falu teljesen rombadőlt, egyetlen ép házat sem látok, ehhez hasonló látványban volt részünk Vukováron…

Később újra a falu közepére visznek bennünket, újabb horvát holttesteket mutatnak, két asszony és egy szintén civilruhás öregember testét látom, valamint hét katonáét. Arkan nincs sehol, a levegőben pedig a vereség hangulata érződik, és nem a „logikus” örömé, ami várható lenne ennek a pozíciónak az elfoglalása után, amelyről már úgy hallottuk beszélni a szerbeket, hogy ez Kelet-Szlavónia egyik legharcedzettebb állása.”

Több, mint 54 nap telt el azóta, hogy kezdetét vette küzdelemsorozatunk a korábban ismeretlen kis magyar faluban a horvát Szlavóniában, ez a szentlászlóiaknak több mint négy hónap bizonytalanságot, rettegést, halált és pusztítást jelentett.

A későbbi hónapokban minden egyes találkozás valamelyikükkel egy meg nem fogalmazott, de barátaink szemébõl kiolvasható kérdést vet fel: Visszatérünk? …”