A délvidéki szerbség szerepe a magyar forradalom bukásában
Đorđe Stratimirović, (aki jóllehet alig két hónappal korábban még magyar kokárdával a mellén ünnepelte a forradalmat) levelet küldött Sándor szerb királyhoz: „Elérkezett az ideje annak, hogy a vizek és hegyek ne képezzenek határt és akadályt az egynyelvű testvérek közt…” Rövid összefoglaló a ’48-as történések délvidéki vonatkozásairól.
Az akkoriban fénykorát élő liberális korszellem nem csak a magyar nemzetnél, de a többi környékbeli népnél is jelen volt. A forradalom kitörése, és az általa hangoztatott liberális szólamok eleinte a délvidéki szerbség és a többi Magyarországon élő nép szimpátiáját is elnyerték. A szerbek ünnepi megmozdulásokat tartottak Újvidéken, Pancsován, Nagybecskereken, és még számos más helységben. A birodalomban élő szerbség, mint olyan különféle privilégiumokat élvezett, és önálló egyházzal rendelkezett cserébe a határmenti katonai szolgálatért. Ennek folyományaként, és a különálló polgári közigazgatás hiányában a szerbséget a szerb ortodox egyház fogta össze, a társadalmi és kulturális élet irányítása a pópák kezében volt. Alig egy héttel a 21-én tartott támogató nagygyűlés után 27-én újabb népgyűlésre került sor, az újvidéki hitközség szervezésében. Ezen pontokba szedték a szerbség követeléseit, melyet az április 8-ai pozsonyi országgyűlésben elő is adtak, és ott sikert is aratott. Egy része. Kossuth lakásán is fogadta a küldöttséget, azonban megegyezés nem született. Az egységes magyar nemzet, és az azon belüli szerb nemzetiség nem elégítette ki a szerbek képviselőit, ragaszkodtak a politikai nemzetként való elismeréshez, és a területi autonómia-
|
A szerb „Vajdaság” kihirdetése |
követélesükhöz. Április 14-én Karlócán immáron erről határoztak. Az új követelések: szerb vajdaság felállítása (Szerémség, Bácska, Bánság, Baranya), annak egyesítése a „Háromegy” Királysággal (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia), az így létrejövő területen önálló alkotmány, parlament, felelős kormány, minden hivatal és minisztérium fele részt szerbekből álljon. Josip Rajačić patriárka, mint a szerbség legfőbb vezetője május 13-ára nemzetgyűlést hívott össze Karlócára, melyen az új követelések kivívását tárgyalták. Karlóca nemcsak a szerb egyház központja volt, hanem a horvát bán fennhatósága alatti területen is feküdt, így a magyar kormány hatásköre nem terjedt ki rá. Két hónap alatt sok minden megváltozott, köszönhetően az akkor még csak félfüggetlen Szerb Királyságnak, és magyarországi vezérügynökének Bán Matijának. A magyarsággal megegyezést kereső irányvonal teljesen a háttérbe szorult, a többség egy része a Horvátországhoz való csatlakozást választotta volna, a legtöbben viszont ragaszkodtak a szerb vajdasághoz, és annak Horvátországgal való egyesüléséhez. Érdekes kitérni egy kicsit Rajačić patriárka szavaira: „Az összes nemzetek általános jogai a következők: a nemzetiség, a nyelv, az önállóság, a vallás, haza; szabadon gondolkodni és gondolatait szóval és írásban másokkal közölni.” Persze mondott még sok mást is, pl. a szerbek „természetes politikai és vallásfelekezeti jogairól”, arról viszont hallgatott, hogy a magyar parlament miféle jogokat biztosított a nemzetiségeknek. A gyűlés megválasztotta Rajacsityot a leendő vajdaság kormányának elnökévé, egyszersmind patriárkává is előléptette. A patriárkai címet megtartotta (még ha nem is volt szabályos), a leendő kormány elnökségét viszont átadta Đorđe Stratimirovićnak, aki (jóllehet alig két hónappal korábban még magyar kokárdával a mellén ünnepelte a forradalmat) levelet küldött Sándor szerb királyhoz, melyben kijelenti; „Elérkezett az ideje annak, hogy a vizek és hegyek ne képezzenek határt és akadályt az egynyelvű testvérek közt s hogy valamennyinek, akik egy nyelvet beszélnek, egy vallásfelekezetben az Istent imádjak, egy célban egyesülniök kell.” Ezzel a „főodbor” (azaz a leendő kormány) nekilátott a helyi hatóságokat felváltó új helyi „odborok” megszervezésének, és a szerb fegyveres felkelés előkészületének.
nemzetiségünket fölépíthessük és századokra biztosíthassuk”. A felkelők három központi táborba tömörültek: Karlóca, Perlász, Temerin. Ezek nemcsak egymással álltak kapcsolatban, hanem számíthattak Szerbia, Jelačić bán, és alkalmanként az osztrák csapatok támogatására is. Júliusra már szinte mindennapossá váltak a kisebb rajtaütések, melyeket a magyar csapatok (jórészt a parancsnoki tisztet betöltő Bechtold tábornok tétlenségének köszönhetően) képtelenek voltak megakadályozni. A frissen felállított magyar honvédzászlóaljak és a nemzetőrség egységei először a szenttamási tábort próbálták bevenni, de (megintcsak főleg az egykori/akkori császári tisztek tehetetlensége miatt) sikertelenül. Pedig a helyzet súlyos volt, Szenttamáson volt a legtöbb szerviánus, akik rendszeresen követtek el atrocitásokat a kisebbségben levő magyar lakosság ellen, a többséget elüldözték, az ott maradók közül pedig sokakat megöltek. Miután a sokat kritizált Bechtold tábornok lemondott, tisztjei önálló akciókba kezdtek. Két későbbi aradi vértanú, Kiss Ernő (akkor még) ezredes és Vetter Antal (akkor még) alezredes eldöntötték, hogy támadást indítanak egy másik szerb tábor, a perlászi ellen. Az akcióra szeptember 2-án került sor, és a támadó magyar csapatok néhány órás harc után győzelmet arattak a védők felett. Ezzel nem csak a környékbeliek terrorizálásának vetettek véget, de megmutatták azt is, hogy a szerb táborokat is le lehet győzni. Ezek után viszonylagos nyugalom köszöntött be, a kisebb csetepaték ugyan továbbra is napirenden voltak, komolyabb hadműveletekre azonban nem került sor. Jelačić kudarca, igen kedvezőtlenül érintette a szerb lázadókat, és októberben felmerült már körükben a szerb-magyar béketárgyalások gondolata is. Erre a magyar kormány is hajlott, ugyanis minden elérhető katonára szüksége volt a készülő osztrák támadás visszaverésére. Azonban a bécsi udvar közbelépett, és Rajačić patriárka, a vén intrikus segítségével megakadályozott mindenfajta alkut. Novemberre már nyilvánvalóvá vált a megegyezés kudarca, így a magyar hadvezetés újabb akcióba kezdett. Az egyik kisebb szerb tábort, Strázsát rohanták le és vették be a magyar csapatok, köztük a híres betyár, Rózsa Sándor szabadcsapata. A támadás parancsnoka egyébként a szerb származású Damjanich János, későbbi aradi vértanú volt, aki részben itt érdemelte ki a „rácok rettegett ostora” melléknevet. A következő támadás célpontja a tomásováci felkelőtábor volt. Itt inkább a környező kisebb táborokban és falvakban folytak a harcok, a szerb parancsnok, Knićanin úgy szétaprózta erő
it, hogy a végső támadás a központi tábort teljesen üresen találta. Pancsova maradt a szerb lázadók utolsó tábora a Bánságban, ennek megtámadására azonban a császári csapatok tevékenysége miatt, csak két héttel később került sor, sikertelenül. Az év végére már szinte minden magyar csapatot kivontak, részben a Tiszához, részben pedig Erdélybe csoportosítva át őket. Csak elszórt helyőrségek, és 3-4000 nemzetőr maradt, így a szerbek jószerivel ellenállás nélkül vonhatták ellenőrzésük alá a Délvidéket. 1849 márciusában nyílt mód a szerb lázadók elleni fellépésre. A feladatot Perczel Mór tábornok kapta, mintegy 14.000 emberrel és 30 löveggel. Erről csak annyit, hogy nem egész egy hónap alatt felmorzsolta az ellenállást és bevett szinte minden megerősített szerb tábort, kivéve a Jelačić bán által is segített Titelt. Azonban a központi hadszintér eseményei ismét közbeszóltak, Perczelt és csapatait a fősereghez vezényelték, a Délvidék ismet a szerbeké lett. Júliusban, ahogy az osztrákok elleni hadműveletek lehetővé tették, a magyar kormány ismét csapatokat küldött a Délvidékre, ezúttal Guyon tábornok parancsnoksága alatt. Ismét az immár megszokott jelenetek következtek: a magyar katonák egy hónap alatt szétverték az ellenállást (a változatosság kedvéért ezúttal Jelačić és a császár katonáit is), majd augusztusban visszarendelték őket a fősereghez, és ismét jöhettek a szerbek. A történteket gondolom (azaz remélem) mindenki ismeri: jöttek az oroszok, Világos, Haynau és Arad… A szabadságharcot leverték, vezetőit kivégezték, vagy bebörtönözték. A sors fintora (mert igazságnak azért így sem nevezném) hogy a szabadságharc ellen harcoló nemzetiségek sem jártak jobban mint mi. A Bach-korszak németesítési-birodalmiasító politikája éppúgy nem tűrhette a szerb, vagy román nemzeti mozgalmat, mint ahogy a magyart sem. 1867-ben pedig a gazdasági és politikai szükség hatására a császárnak nem maradt más választása mint a magyarsággal való kiegyezés. De ez már egy másik történet kezdete…
