Élő halottak társadalma
Mint tudjuk, látjuk és tapasztaljuk, az emberek szociális helyzete, egzisztenciális lehetőségei és távlatai napról napra szűkülnek.
A Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetsége követeli az illetékes minisztériumtól és a kormánytól, hogy a minimálbér óránkénti értékét 115-ről 130 dinárra növelje. Azzal sem oldódna meg ugyan az alkalmazottak már-már kilátástalannak minősíthető helyzete, de ha mást nem, legalább amolyan lélektani effektust lehetne vele élerni. Hátha csökkenne az idegöszeroppanások és az öngyilkossági kísérletek száma. Sajnos egyre több olyan esetről lehet hallani, amikor az elkeseredett családfő nem tud tovább élni azzal a gondolattal, hogy képtelen eltartani a szeretteit, s az idegei egyszerűen felmondják a szolgálatot.
A szakszervezetek jogos követelesüket azzal az érvvel tamásztják alá, hogy az elmúlt évben az infláció 13 százalékos volt, a polgárok vásárlóereje pedig 40 százalékkal csökkent. Egyébként, az új minimális fizetésről szóló döntést a kormánynak március elsejéig kellett volna meghozni, de ebben az ügyben még mindig teljes a hallgatás.
A Szerbiai Munkaadók Uniója úgy véli, a szerb gazdaság a jelenlegi körülmények között nem engedheti meg magának a minimálbér emelését. A munkáltatók azzal érvelnek, hogy a munkaóra árának növelése felgyorsítaná a pénzromlást, és elriasztaná a külföldi befektetők egy részét.
Mindeközben egy másik, talán még súlyosabb jelenséggel szembesülünk. A munkanélküliség immár olyan méreteket öltött, hogy kiegyenlítődött az alkalmazottak és a nyugdíjasok száma!
Az átlagnyugdíj mintegy 23 ezer dinárt tesz ki, míg az átlagbér hivatalosan meghaladja a 40 ezer dinárt, ami, mint tudjuk, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Nagy fizetések csak az állami cégekben és intézményekben léteznek. Legtöbb polgár havonta 15 és 25 ezer dinár közötti (éh)bért visz haza. A nyugdíj nagy előnye, hogy rendszeresen és pontosan érkezik, ami a fizetésekről aligha mondható el. Ebből kifolyólag az az abszurd heyzet alakult ki, hogy a nagyszülők tartják el gyermekeiket és unokáikat. Legalábbis az esetek többségében.
Az egykoron legjobb gazdasági mutatókkal rendelkező észak-bácskai körzet mára országos szinten az egyik legcsóróbb régióvá vált.
A szociális helyzet (is) több mint dramái méreteket öltött.
Miután a szerb államtól aligha lehet bármilyen javulásra számítani, a délvidéki magyar közéleti tényezők, az anyaországgal karöltve elgondolkodhatnának egy átfogó szociális hálózat vagy egy szolidaritási alap mielőbbi létrehozásán, amely az itteni magyar családokat ölelné fel. A súlyos és látványos politikai témákon kívül, létezik a megélhetés „prózai és unalmas kérdése” is, amelynek gyors megoldása nélkül nehezen lehet számítani a délvidéki magyarság megmaradására.
F. L.
