Baszatka: Egy kis lelkizés

Két haver ücsörög a dombon.

– Létezik-e barátság, létezik-e szerelem?

– Hááát, lehet, hogy kiábrándítalak, de egy francot! Persze léteznek hasonló szappanbuborékok, melyek lágyan felröppenek, majd eltűnnek a látókörünkből. Utána időnként újra előszedjük a szappant, már ha lehet kapni, s újabb buborékokat gyártunk. Magyarán, magasba kúszó, lágy illúzióként csodáljuk ezeket a fogalmakat, mindaddig amíg nem pukkannak szét valamilyen láthatatlan felső szférában.

– Húúú, most óriási tehertől szabadítottál meg. Tudniillik, múltkor kizsebeltelek…

– Á, szóval te voltál. Sebaj, én meg lecsaptam kezedről azt a kis csajt. Tudod, azt a piszkos szürke hajút. Jót fetrengtünk külvárosunk sarában. A végén sárba fojtottam, nehogy  megtudd, mi történt. Ugyanis jókora pletykafészeknek tűnt. De lehet, hogy különben is belefulladt volna, ugyanis külvárosunk sara olykor feléled, s magába szippant mindent, mi keze ügyébe kerül.

– Hát jó, akkor talán kvittek vagyunk… Néha viszont rossz belegondolni, mennyire érzéketlenek lettünk. Úgy teszünk, mintha követnénk valamilyen időtálló írott és íratlan szabályokat, s közben csak azon jár az eszünk, hogy ezeket minél galádabb módon felrúgjuk. Mikor hátat fordítasz nekem, azt kívánom, hogy legyen szemed a tarkódon, csak azért, hogy beleszúrhassam rozsdás bicskámat.

– Holott legjobb haverok vagyunk. Én nem is tudom, lehet, hogy a társadalom tette velünk, hogy ilyen szörnyetegekké váltunk. Nézd csak meg, hol és hogyan élünk. Egy grandiózus sártócsa kellős közepén. Városunk karanténná változott. Se ki, se be. Azt sem tudjuk, igaz-e, hogy minden lépésen valamilyen kórokozó leselkedik ránk, s alig várja, hogy feltálaljon bennünket a telhetetlen istennek. No, meg egy Rémkövér nevű ember uralkodik felettünk, aki nem is akarja, hogy körülöttünk bármi változzon. Azt rebesgetik, hogy egy északi ország átvette volna Baszatkát, szőröstül-bőröstül, környező falvastul, de Rémkövér nem hagyta, mert ő inkább lesz úr egy inkubátorban, mint börtöntöltelék a földi mennyországban…

– Szó, ami szó, feláldozott bennünket. Még jó, hogy nem fásultunk el, nem égtünk ki teljesen.

– Nem is értem, mi az, ami valójában összetart bennünket. Hogy tudunk egyáltalán társasági életet élni, hogy tud talpon maradni nyomorúságos haverságunk, amikor minden lépésen keresztbe tesznek nekünk, és mi is ezt műveljük egymással?

– Ezt pont te kérdezed? Jól tudod te, mi kovácsolja össze a haverságunkat…

– Nem… nem is tudom… tényleg nem…

– Minek ez az alakoskodás, amikor világos, hogy az egyetlen dolog, ami egybeolvaszt minket, s mindazokat, akik nincsenek kényszerű vagy önkéntes remeteségre ítélve – a bűn?!

A két haver leszállt a dombról, s a kis rögtönzött tutajon elindult a külváros és a városközpont határvonalát szelő kunyhó irányában. Ott él a szűz és végtelenül buta, de tutajos szemű tizennégy éves csaj, akivel a két haver nagyon sokáig fajtalankodik majd, és utána elevenen felboncolják, belső szerveit konzerválják, s megpróbálják ügyesen értékesíteni az ócskapiacon. Már ha a sártenger bendőjében szunnyadó mutáns szörnyek megengedik, hogy eljussanak odáig.

R. Z.