Ünneprontás ,,Baszatkán”

A Rémkövér elindult otthonról. Előzőleg rendesen bevacsorázott. Körömpaprikást evett. Furcsakölyök nevű gyermeke körülötte ólálkodott. Időről időre kapott egy-két zsíros pofont, de ez mintha egy szokásos szertartás jelentéktelen mozzanata lett volna. A Rémkövér felesége ezen az estén hallgatagabb volt, mint egyébként. Egykedvűen vette tudomásul, hogy telihold van. Tudta, hogy ilyenkor a férje kedvenc ferde hobbijának hódol majd. Noha a város egyik meglehetősen tekintélyes polgárának számított (vagy talán éppen azért), a Rémköver nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy minden egyes teliholdkor elhagyja lakását és amikor senki sem volt az utcán, az ötemeletes lakóépület előtt levő szemeteskukában turkáljon. Szagolgatta a kuka legmocskosabb tartalmát, sőt amit csak lehetett, fel is falt. Undorító ételmaradékok, véres vatta, megfogalmazhatatlan ragacsos, olajos, festékes, édeskés aromájú vagy éppen bomló, bűzlő, rothadó „dolgok”, szóval minden, amit el lehet és amit nem lehet elképzelni. Mindez valósággal lázba hozta. Az orrát, a pofázmányát úgymond belefúrta ebbe a szörnyű masszába. Majd miután kielégítette ezt a szenvedélyét, másfajta élvezetre támadt gusztusa. Hazament és mocskos nyelvét felesége torkába dugta. 

Neje fiatal cigány asszony volt, edzett gyomorral. Jól tudta, hogy érdemes eltűrni férje minden szeszélyét. Dúsgazdagok voltak. Jártak színházba, vidámparkba, cukrászdába és egyéb jelentős nyilvános helyekre, ahol sok ember előtt beszédeket mondtak, jótékonykodtak, mutogatták az új ruhájukat, botrányokat csaptak vagy más módon produkálták magukat. Az asszonynak ez roppant imponált. A Rémköver végleg magához láncolta azzal, hogy egy városi hivatalban magas székbe ültette. Innentől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Az asszony mindent elkövetett, hogy a Rémkövér kedvébe járjon. A legundorítóbb kívánságok is kedvező visszhangra találtak. Az sem jelentett problémát, hogy a prózai és unalmas lazac- vagy langusztaszerű különlegességek helyett olykor bonyolult ételeket kellett készíteni (lásd: körömpaprikás, babfőzelék). A Rémkövér fura hobbijának az eltűrése eleinte kisebb gondot okozott, de immár ez sem izgatta a rondácska, de fiatal és általában alaposan kisuvickolt nőt. 

Szerelemről, szeretetről, vonzalomról közöttük persze szó sem lehetett, ám az említetteken kívül a házaspárt még egy szilárd kapocs kötötte össze. Jobban mondva, egy aprócska titok. A Furcsakölykön kívül volt még egy gyermekük, melynek születését, létezését sikerült eltitkolniuk. A Totálkorcs nevű kicsiny ugyanis a házasságuk előtt fogant meg, s a nő egy másik országban szülte meg. Miután ennek az érzelemmenetes, de a maga módján harmonikus kapcsolatnak az első gyümölcse teljes selejtnek bizonyult, úgy döntöttek, hogy egy utolsó elmegyógyintézet zárt osztályán hagyják. Egy ilyen nem kívánt tényező ugyanis sokat ártott volna a társadalmi liánokon felfelé mászó házaspárnak. Szó ami szó, a Furcsakölyök sem számított egészen normális példánynak, de legalább a külseje nem volt kirívó.

Nos, tehát a Rémkövér elindult otthonról. Füllesztő augusztusi éjszaka volt. A kijáratnál belebotlott egy egykedvűen közösülő párba, s ez valamelyest kibillentette a lelki egyensúlyából. Majd alighogy kitette a lábát, egy kosztól szürkülő fehér macska ugrott elébe. A lába rúgásba lendült, de mellétrafált, ami még jobban felbőszítette. Ezen az éjszakán valahogy semmi sem alakult tervszerűen. Mire odasompolygott a szeretett kukájához, valami susogást hallott. Megelőzte egy öreg clochárd. Kényelmetlen érzés volt szembesülni ilyen lehangoló konkurenciával. Arról nem is beszélve, hogy egy csavargó után turkálni a mennyei szemétben, olyan mint más poharából inni, vagy másnak a fogkeféjét használni. Nem volt mit tenni, ki kellett várnia a sorát. Egy ilyen nagy embernek, akinek sohasem kellett részesülnie a sorban állás bosszantó, keserű, vérforraló vagy éppen zsibbasztó rezignáltságba sodró hatásával, most várnia kellett. A percek éveknek tűntek. Úgy érezte, hogy már-már szétrobban az aránytalanul terjedelmes koponyája. 

Muszáj volt valamit tenni. Keze ügyébe egy jópofa kis  tégla került. Kész volt szétloccsantani az ünneprontó agyvelejét. Már csak egy kis bátorság hiányzott. Azelőtt, amikor gyilkossági parancsokat adott ki, az emberei roppant hatékonynak bizonyultak. Közéleti ellenfelei úgy hullottak, mint a legyek. Neki pedig az egész olyan volt, mint elszopogatni egy szalonnás fagyit. Egész életében a biztonságérzet és a lelkiismeret nélküliség bárányfelhőjén lebeghetett. Most meg itt van ez a toprongyos alak, ez a szánalmas fekáliarabló, aki óraszám finnyáskodik, pecázva a megzöldült kenyérdarabokat és egyéb ínycsiklandóan avas falatokat. A Rémköver többször olyan mozdulatot tett, mint aki tényleg rászánta volna magát a cselekvésre, de rendre megbénította a dolog esztétikai hátránya. Szétverni ennek a féregnek a fejét, érezni a szétfröcskölt langyos vérét, az agya szagos foszlányait… Nem, nem, ettől viszolygott. Ő csak szeretett volna hozzájutni szenvedélye tárgyához, de lehetőleg azonnal. Amikor a kétségbeesettség már-már kezdett úrrá lenni rajta, váratlan fordulat következett be. A csavargó megfordult. Fiatal, friss, erőtől duzzadó fazon volt. Csibészes mosollyal nézett a téglát szorongató Rémkövérre.

– Ó, Rémkövér úr, bocsánat, hogy megvárakoztattam! Az öné a menü. Maradt elég.

A Rémkövérben teljesen kihűlt az alvadó vér. Honnan ismeri ez a ficsúr az ő féltve őrzött titkát? Jaj, milyen sötét erők köptek az ízletes levesébe? Sokáig tanácstalanul állt, noha a csavargó már jó ideje elhagyta a dráma színhelyét. A nyomasztó, megválaszolatlan kérdések és marcangoló kételyek súlyától mozdulni sem tudott. Mi lesz ha az egész kitudódik? Megjegyezte ugyan az idegen arcvonásait, de fogalma sincs róla honnan jött, hol található meg. Igen valószínű, hogy egy nap leforgása alatt nem lehet majd semlegesíteni…

Végül a pragmatizmus és a zabolátlan szenvedély nyers keveréke legyőzte benne a botránytól való félelmet és egyéb keserű gondolatokat. Most már úgyis mindegy, jöhet a lakoma.

Húsos márkával beletúrt a kuka tartalmába, s amikor már-már úrrá lett rajta a jól ismert kéjes érzés, hirtelen újabb sokk rázta meg. Valaki vagy valami megragadta a kezét és a kuka belsejébe kezdte húzni. Arcához ragadt a sok mocskos rongy, lucskos papír, s a teljes gőzölgő züllöttség egyéb maszatos jelképei. Egyre mélyebbre és mélyebbre került, mintha a szemetesládának nem is lett volna alja. Nem is volt. A hatalmas test ismeretlen mélységbe zuhant, óriási sebességgel. Rettenetesen szédült, az ájulás küszöbére került. Ekkor teljesen váratlanul lelassult a zuhanás, s lebegéssé változott. A monumentális lufitest úszott a fekete semmiben. Ez az állapot eltartott több mint egy órát. Utána a lebegés még jobban lelassult, s a Rémkövér mintha egy helyben, a sűrűsödő levegőn hevert volna.

– Remélem, élvezte az utazást. Igazán nem óhajtjuk részesíteni hasonló izgalmakban. Mi csak szembesíteni akarjuk mindazzal, amit nem tud, vagy amiről eddig nem akart tudomást szerezni, vagy amit el szeretett volna felejteni, vagy amivel nem volt hajlandó szembesülni, vagy… No, mindegy, úgy is meglátja. Bármerre fordul, bármilyen szögbe kerül a hatalmas feje, újabb és újabb történetek tárulnak bamba tekintete elé – szólalt meg egy sercegő hang, mely mintha egy rosszul működő, kissé recsegő, de tekintélyes hangerőt árasztó megafonból jött volna.

A Rémkövér képtelen volt megszólalni a meglepetéstől és a döbbenettől. Nem számított rá, hogy egy ennyire különös, sőt mondhatni kísérteties moziban részesíti a sors, mely mindaddig felettébb kegyes és szófogadó volt vele szemben. 

R. Z.