Milyen hát magyarnak lenni?
Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is. S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú.
Egy ideje, azóta, hogy jobboldali – régebbi szóhasználattal élve: népnemzeti – kormánya van Magyarországnak, mindenfelől oly sok támadás, kifogás, elmarasztalás, intés és „kilátásba helyezés” éri Anyaországunkat és általában a magyarságot, annyi mindenféle „leminősítő” s nemcsak sértő, de gusztustalan, a minimális jóérzést is mellőző, útszéli jelzővel illetik a magyart, hogy az ember fia, ki magyar, csak kapkodja a fejét – s nem igazán érti (netán mégis?), miféle Isten és ember ellen való vétket követ el azzal a magyar, hogy érzelmeiben, tudatában magyar akar lenni, maradni, miként, mondjuk, a német német, a hollandus holland, a francia francia, vagy a román román? Miért bűnös, veszélyes, demokrácia- és jogsértő az a törekvésünk, amely más népek, nemzetek esetében fel sem tűnik senkinek, bevett, természetes igyekvés? Talán azért tűnik égrekiáltónak, merthogy nem volt ez mindig (rengeteg ideig!), úgymond, bevett, folyamatosan „gyakorolt” igyekvésünk, másmilyen „szokásaink” voltak? Ezért nem természetes, nem magától értetődő mindez? Nehéz elfogadni, tudomásul venni.
Ilyen ellenünk-bolydulásban milyen hát magyarnak lenni, itt és most is?
Úgy vélem, Európában továbbra is pont „olyan” magyarnak lenni, mint – mondjuk – németnek, franciának, angolnak, orosznak, csak valamicskével nehezebb. Romániában is magyarnak lenni pont „olyan” továbbra is, mint románnak lenni Romániában – csak sokkal nehezebb. Magyarországon is nehéz. Még most is.
Azt jelentené-e ez, vajon, tűnődöm, hogy Európában nem kell, mert nem jó magyarnak lenni? Hogy Európában csak németnek, angolnak, franciának, orosznak, finnek stb. jó lenni? Azt jelentené-e, hogy Romániában sem kell, mert itt sem jó, továbbra sem jó magyarnak lenni, csak románnak, miként Szlovákiában csak szlováknak, Ukrajnában csak ukránnak, Szerbiában csak szerbnek? Ha Magyarországon is még mindig nehéz magyarnak lenni, akkor talán Amerikában, Kanadában, Ausztráliában vagy Angliában jó magyarnak lenni, lévén, hogy ott már úgy sem akar senki feltétlenül magyar (is) lenni, mert Amerikában mindenki amerikai, Kanadában kanadai, Ausztráliában ausztrál, Angliában pedig angol akar lenni – tudatosan vagy észrevétlenül?
A mostanból visszanézve a régmúlt időkbe, úgy tetszik, egy idő után az ősi szálláshelyen (Ázsiában) sem lehetett nagyon jó magyarnak lenni – különben miért vették volna nyakukba eleink a világot, megkockáztatva ezzel a végleges és végzetes szétszóródást, eltűnést is? Netán valamiféle ösztön sarkallta az útra kelést, valamiféle „tudatalattiság”, abbéli akarás, hogy mégiscsak meg kellene, meg kell valahol, bárhol – ha már az addigi szálláshelyen nem lehet – magyarnak maradniuk, ha már megteremtette, s magyarnak teremtette őket a Fennvaló, a Hadak Bölcs Ura? Lehet, hogy oka volt ez is az Európa felé való kirajzásnak, s nemcsak a legelők, a táplálék után bőgő jószág késztette őket a kockázatos útra?…
Nos, bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is történt, ami megtörtént, a lényeg mégiscsak az, hogy az új szálláshelyen, az új hazában is, az idegen néptengerben, a történelmi viharok, kihívások és sorscsapások, az oly gyakorta előadódó „mohácsok”, „világosok” és „trianonok” közepette, dacára is valahogy megmaradtak, megmaradtunk magyarnak – is! Ami nem volt könnyű soha, s nem könnyű ma sem – sőt, olykor még sokkalta nehezebb volt, s alighanem lesz ezután is, mint egyszerűen „csak” embernek lenni, megmaradni.
A tények emezen oldaláról nézvén magyarságunkat, magyar mivoltunkat, úgy hiszem én is: bármennyire nehéz is, adott helyeken és körülményekben éppenséggel gyötrelmes is – magyarnak lenni, mégiscsak jó és megnyugtató. Mi sem lehet hát természetesebb, magától értetődőbb annál, hogy mi is vállaljuk magyarságunkat, magyar milyenségünket mindig, mindenhol, minden körülmények közepette. Még akkor is, ha ez a magyar sors – s különösen a kisebbségi magyar sors-milyenség – fárasztó is, próbára tevő is, s éppúgy kókadozó reményű is, miként „csakazértis!”, ökölszorító, talprakényszerülő sors is.
Ez a sorsvállalás lehet kötelességből való vállalás, lehetünk „muszáj-Herkulesek” is – de leginkább olyan kell legyen ez a vállalás, mint fának a növés, a gyümölcsöt termés, s mint az, hogy reggelente felkél a Nap.
Van egy tetszetős neoliberális szemlélet, amely szerint nemzet, nemzeti közösség nincs is, csak egyén van, individuum, tehát igazából nem is lehetünk se jó, se rossz magyarok, románok, svédek stb., csak jó vagy rossz szakemberek, példának okáért. Hallottam is fiataloktól nemegyszer, hogy ők nem akarnak se ilyen, se olyan nemzetűek lenni, hanem csakis és kimondottan jó szakemberek. Tetszetős ez a tétel, szemenszedett européer a gondolat – csak azt nem értem ma sem, miért a kizárólagosságra alapoz (hogy a fajtánkkal szembeni kötelesség, a felelősségvállalás mellőzéséről ne is szóljak). Úgy tetszik ki ezen elméletből, hogyha, teszem azt, valaki, úgymond, „jó” magyar, svéd, román stb., az eleve nem lehet egyszersmind jó szakember is. Ez aligha így igaz. Közösségbomlasztó szándékában viszont meglehetősen veszélyes. (Az ego-nak csak enmagával szemben vannak kötelezettségei, senki máshoz semmi köze.)
Hogy mit hoz a globalizálódó jövendő? – pontosan nem tudni. Amit ma még tudunk, bizton állíthatunk: mi, magyarok is még vagyunk, nemzetként is. Milyen hát nekünk magyarnak lenni Európában, s ezen belül Magyarországon és a határain túl is? Az látszik: most sem, még mindig nem könnyű. De, és mégis magyarnak is kell lennünk, azzal együtt, hogy emberek is maradunk. Ez több mint ezerszáz esztendőn át sikerült. Sikerült ez is. Úgy vélem én is, minden divatos „közhiedelemmel” ellentétben: aki jónak bizonyult magyarként, az jónak bizonyult embernek is.
S ez fordítva is igaz volt, s lesz: aki embernek hitvány, az magyarnak is ocsú. Nos, maradjunk egyelőre ennyiben.
Csendesen Dörmögő
Szabadság.ro nyomán T. T.