„Csakhogy aztán majd, ha ember kell a gátra…” – nemzeti nevelés és az árvíz

Mostani történetünk a vörösiszap-katasztrófánál kezdődött. 2010. októberében lányunk három és fél éves volt, és a vörösiszapról látottak nagyon megrázták. Állandóan arról beszélt, mindeninek elmondta, mi történt. Sajnálta a gyermekeket, akiknek otthonuk mellett a játékaik is odavesztek, és mégis, legnagyobb megdöbbenésünkre nem volt hajlandó nekik játékokat küldeni, mármint a sajátjaiból.

Sírt, hogy neki azok a játékok kellenek, ugyanakkor látszott rajta, hogy küzd az irigységgel, és szenved ettől a belső küzdelemtől. Rengeteget kellett vele beszélgetni, mire megértette: azok a gyermekek örülni fognak, nekik most segíteni kell. Kemény küzdelem volt.

Minden magyar felelős minden magyarért

Mára már tudja, hogy Jézusnak ez a viselkedés nem tetszik, és bár még nem tudja, kicsoda Szabó Dezső, de azt is kezdi sejteni, érteni, hogy „minden magyar felelő minden magyarért.”

Ezt már annyira megtanulta, hogy most, az árvíz kapcsán mindennapos téma volt odahaza, hogy kik mennek önkéntesként segíteni, és hogy kik miért nem, és hogy „Édesapa, te hová mész?” – és „mikor mész”?

Lehet, az is hatott, hogy sokszor hallgattuk együtt ezt a Vörösmarty Mihály és Illés Lajos társszerzők által alkotott remekművet:

Végre a gáton

Nos, pénteken és szombaton végre eljutottam a gátra.

Előbb Szigetszentmiklósra, egész pontosan Lakihegyre, majd másnap Tahiba és Leányfalura. Mindkét nap oda, ahol önkéntesekre volt szükség. Hála a református szeretetszolgálat hírlevelének, azóta is percre készen kapom az értesítéseket, hol van szükség önkéntes árvízi munkára.

„Magyar, védd a hazát, és ne csak a fotelből beszélj róla”

Ezt hat éves kislányunk mondta tollba számomra június negyedikén, azaz a trianoni gyásznapon költött verse egyik soraként. Igen, védtük a hazát, szó szerint és olyan módon, ahogy a helyzet éppen megkívánta.

Szívet melengető volt látni a kárpátaljai református magyar testvéreink jelenlétét, s értesülni róla hogy az erdélyi, partiumi magyarok is megmozdultak Bihar megyétől Máramarosig, mert veszélyben a hon. Ilyenkor érezhettük, hogy valóban egy a nemzet, akkor is, ha ez sokszor nem látszik….

Az írás ITT folytatódik.

Kékesi Raymund – hunbaba