Példakép lehetne: Téglás Zoli, az Ignite énekese

A DélHír Portál szerkesztősége fontosnak érzi, hogy időről-időre olyan személyeket mutasson be, akik a mai globalizált, elnemzetietlenedő világunkban üde színfoltnak számítanak. Értékeket közvetítenek, kiállásukkal és gondolkodásmódjukkal igazi példaképeivé válhatnak a mai ifjúságnak. Erre van ugyanis ma szükségünk, a valóságshow-k, celebek és a média által irányított nagyüzemi agymosás korában.

Mai történetünk egy a hazájától távolra került énekesről szól, aki Kaliforniában igazi sztárnak számít, tízezrek ünneplik koncertjein, ő mégis soha nem feledte el gyökereit, identitástudatát megőrizve teszi a dolgát ma is.

Téglás Zoli zenekara nevét, az Ignite-ot az egész világ ismeri, utolsó lemezéből Amerikában eddig százezer példány fogyott el. Neve ismerős lehet a magyaroszági Hungarica együttes kapcsán is, ahol eredetileg az énekesi posztot látta volna el, csak a távolság miatt ez kivitelezhetetlenné vált, mégis egy szám erejéig őt hallgathatjuk a Hungarica első lemezén. Téglás Zoli édesapja a második világháború után, anyja a hatvanas években, ő pedig ’69-ben született. Hogy saját szavaival jellemezzük: „amerikai gyártmány vagyok magyar alkatrésszel”. Egyik vele készített interjúban így vall: „Rátetováltattam a hátamra a magyar címert, hogy soha ne felejtsem el, honnan is jöttem, ki is vagyok. Amikor visszamegyek Amerikába, nagyon össze kell szednem magam, hogy meg tudjam őrizni a magyarságom. A kinti magyarokkal az a baj, hogy inkább kicsesznek egymással, nehogy a másiknak is jó legyen. A lengyelek, a kínaiak, a románok, egyszóval minden más nemzet összetart. Én próbálom segíteni azokat, akik hozzám fordulnak. Például a Blind Myselfet: összehoztunk velük egy turnét. Ha kijön egy magyar csapat Amerikába zenélni és segítséget kérnek tőlem, én biztos megpróbálom megtenni mindazt, amit tudok.

Legutóbbi lemezüket, egyes kritikusok nagyon találóan csak egy mondattal jellemezték: molotov-koktél a globalizmusra. Az Ignite híres kivételes politikai és társadalmi érzékenységről tanúskodó dalszövegeiről, korábbi albumukon, az énekes nem feledve származását, egy magyar népdalt dolgozott át, a Csitári hegyek alatt  (Place Called Home) c. számot új lendületes hardcore köntösbe öltöztetve. Az új albumuk sem maradhat magyar vonatkozás és dal nélkül, bonus track-ként egy gyönyörű magyar népdal, az Elindultam szép hazámból – Hazám Hazám kellő alázattal végzett feldolgozását hallgathatjuk meg. Az album csúcspontjának is tekinthetjük az energiától duzzadó Poverty for All c. számot, amely az ’56-os forradalomnak állít emléket. Zoli kőkeményen a komcsik fejére olvassa a bolsevizmus összes aljasságát, nem feledkezve meg a ma regnáló egykori pártvezetőkből lett „vörös burzsoáziáról” (red bourgeoise) sem. Figyelemre méltó, hogy a szövegben – nagyon helyesen – nem negyven, hanem ötven év bűneiről van szó, utalva arra, hogy az előző rendszerrel bizony korántsem számoltunk le a ’89-es gengszterváltással.

Bush, a komcsik, és az ólálkodó Világbank: A rövid intró után (melyben mosolyt fakasztóan a MÁV szignálja is hallható) Zoliék már a nyitó számmal jól beolvasnak a keresztény köntösbe öltöztetett álszent tömeggyilkos Bush kormányzatnak a Bleed című lendületes hc nótában. Az ezt követő Fear is Our Tradition című Iron Maiden-es hatásokban bővelkedő szám elvileg az amerikai társadalom gyávaságáról, és opportunizmusáról szól, de kis hazánkra azt hiszem még fájdalmasabb pontossággal illik az Ignite diagnózisa.Természetesen a jelenlegi globalista háttérhatalom is megkapja a magáét a korongon: a Know Your History a legjobb hardcore és punk hagyományokat ötvözve olvas be a nemzetközi nagytőkének. A „The World Bank creeps in sheep’s clothing” (A Világbank báránynak öltözve ólálkodik) megállapítás igazságtartalmát legjobban talán Magyarország ’89 utáni sorsa igazolja a legjobban.Az Ignite azon kevés hardcore szellemiségű banda közé tartozik, amelyek a magánélet kisebb-nagyobb problémáiról, örömeiről, és fájdalmairól is hitelesen tudnak szólni. Zoli energikus, de érzelemdús hangja nagyszerűen tolmácsolja az olyan nótákat, mint a Let it Burn, a My Judgement Day, vagy a kétlaki életet élő emigráns magyarok érzéseit lírai erővel megfogalmazó Slowdown. Az albumra felkerült még az ír ellenállás himuszának, a U2 Sunday, Bloody Sunday-ának pörgős feldolgozása, bizonyítva, hogy Bono álszent békeharcossá avanzsálása után is van, aki tovább viszi az sörkedvelő kicsi nép harcát a brit Góliáttal szemben.

Az Ignite tovább halad a Place Called Home abumon megkezdett úton. Egyre dallamosabb, rockosabb számokat írnak, miközben semmit sem vesztenek zenei keménységükből, feszességükből, és politikai radikalizmusokból. Téglás Zoli egyre jobban felfedezi magyar gyökereit, ha így megy tovább az Ignite azzá válhat a magyarság számára, mint az örményeknek a System of a Down. Az Ignite új korongja a globalizmusra dobott gyúlékony molotov-koktélként hat a hallgatóra. Sokan fogják szeretni, néhányaknak viszont, akár itthon is, nagyon kényelmetlen lehet a kíméletlen szókimondás. De kit érdekel?!

Hogy csöppentél bele a punk-HC-mozgalomba?

Zoli a nevem, ilyen keresztnév Amerikában nincs. Kiskoromban sokat költöztünk, három vagy négy különbözõ iskolába jártam. A gyerekek mindig kipécéznek valamit, a kinézeted, a hajad, nekem a nevem szúrták ki. Folyton piszkáltak. Hatodikban már kezdett kurvára elegem lenni. Akkoriban hallottam a rádióban a Black Flaget Henry Rollinsszal. Olvastam, hogy Rollins is gyúr, õ is alacsony, kiskorában sokat bántották. Én is sokat verekedtem, de mindig összevertek, még a nálam pár évvel fiatalabbak is. Azon a nyáron kezdtem el gyúrni, én is olyan akartam lenni, mint Rollins, láttam a hátán a tetoválást, meg hogy milyen izmos. A zenében, a punk-rockban az tetszett, hogy végre más témákról énekelnek, nemcsak a sex, drugs and rock’n’roll megy. Aztán amikor meghallottam a Minor Threatet, majdnem beszartam! Ezek káromkodnak, politikáról írnak, a straight edge-et hirdetik, azt mondják, ne igyunk, ne kábítószerezzünk. Addig a Van Halent és a Led Zeppelint hallgattam, és ez valami egészen más volt, agresszív, de pozitív zene, okos szövegekkel. Az Ignite-tal is ezt próbálom csinálni, nem akarok igazából negatív dolgokról írni, mert tudom, hogy akár akarom, akár nem, amikor felmegyek a színpadra, a kölykök példaképnek tekintenek. Nem akarok arról írni, amirõl sok zenekar, hogy megbántott a barátnõm, meg hogy ez szar, meg az szar. Az én életem nagyon fasza! Amerikában lakom, turnézom, mások csak álmodoznak ilyen életrõl. Úgy érzem, én vagyok az egyik legszerencsésebb ember a világon. A zenekarommal már tízszer voltunk Európában, jártam Japánban, megyünk Dél-Amerikába, Ausztráliába. Meg tudok élni a zenélésbõl, nem is kell dolgozom. Nem akarok olyan képmutató lenni, mint például a Limp Bizkit, akik azt mondják, hogy „everything sucks, life is sucks, milliomos vagyok, Beverly Hillsben lakom, de minden szar”. 

Még nem láttam klipet tõletek. Most készül?

TZ: Igen, a Veteran címû számhoz. Valami interjút készítettek velünk New Yorkban, jöttem ki az épületbõl, hideg volt, de tele volt a hasam, volt bennem egy-két sör is, szóval jól éreztem magam. Az ajtóban aztán majdnem pofára estem. Lenéztem, ott feküdt egy ember, arca a földön, egy vietnámi veterán volt. Arra gondoltam, milyen mocskos egy országunk is van, hogy hagyjuk itt feküdni ezt az embert, aki harcolt Értünk, közben meg több millió dollárt költünk fegyvervásárlásra. Arra kérdez rá a Veteran, hogy mért is kell azoknak az embereknek, akik már túlélték a vietnami háborút, kukákban turkálni élelem után, és megfagyni télen egy utcasarkon, vagy nyáron hõgutát kapni egy aluljáróban.

Az A Place Called Home elején egy boszniai kép van, melyet egy barátom készített, aki az IFOR-nál szolgált. Egy öregember jön felénk lovas kocsin, a háttérben pedig egy autóban szerb milicisták. Valószínû, hogyha ez a srác nem lett volna ott a fényképezõgépével, ez az öreg már nem élne. Akkor kezdték a népirtást a faluban. 

Mi a véleményed a fegyvertartásról?

TZ: Van fegyverem. Utálom, de kell. Amerikában mindenkinek van fegyvere. Ott például nem fordulhatna elõ az, ami Boszniában, hogy az embereket felemelt kézzel kizavarják a házaikból, mert Nálunk visszalõnének. Ugyanakkor szomorú, hogy Amerikában az egész nincs kontrollálva, Los Angelesben például naponta három lövés dördül az autópályán, mondjuk azért, mert valaki túl gyorsan vág be egy másik elé. A kölykök is, ha valamelyiknek baja van a másikkal, elõránt egy pisztolyt, és lõ. Nem verekszenek, hogy másnap mindkettõ, kék-lila foltokkal ugyan, de bemehessen a suliba, hanem lepuffantják egymást. Errõl szól a Bullets Included No Thought Required címû szám. A kölykök nézik a tévét, videóról a sok rap hülyeséget, látják, hogy mindenkinek van fegyvere, nintendóznak. Aztán kimennek az utcára és kinyiffantják egymást.

Olvastam valahol, hogy vegetáriánus vagy…

TZ: Á, csak próbálok az lenni. Nem eszem igazából sok húst, a turnémon próbálok vegetáriánus koszton élni. Magyarországon igen nehéz ezt megtenni. Egyszer próbáltam meg, hogy nem ettem húst, a nagymamám majdnem seggbe rúgott. „Ezt a hülyeséget otthon csinálhatod, itt húst eszel!” Kemény nagymamám van nagyon. 80 éves, de azért ma is nagyon helyre tett. Nem merek visszapofázni.

 A HVIM Trianon-ellenes felvonulásán Budapesten

Horvátországi, eszéki koncertjén – első sorban a magyar zászló

A magyar címer a hátán kapott helyet

Védvonal archívum