Medve koma a szomszédban

Az elmúlt napok külföldi híreit az újratöltött kijevi narancsos forradalom uralja. Se szeri, se száma a nagy kinyilatkoztatásoknak, a cikkeknek, bejegyzéseknek és kommenteknek. Van, aki szurkol a nagy orosz medve ellen harcoló ukrán ajrópereknek, mások elégedetten dörzsölik a kezüket Brüsszel pofára esése láttán. A történet azonban – ahogyan itt Kelet-Európában már megszokhattuk – nem fekete-fehér. Szürke, annak is a lehető legpiszkosabb árnyalata.

A tüntetések közvetlen kirobbantó oka az volt, hogy Ukrajna az utolsó előtti pillanatban visszatáncolt az EU-val kötendő társulási szerződéstől. Maga a kormányfő, Janukovics is elismeri, hogy nem teljesen önszántából jutott erre az elhatározásra, döntését erősen segítették Vlagyimir Putyin jótanácsai. Ezek nagyjából úgy foglalhatók össze, hogy, ha az ország tovább folytatja a Brüsszelhez való közeledést, akkor éhen dögleszti őket. Elzárja a gázcsapot, felmondja a sok milliárdos áruhitel szerződéseket, leáll az ukrán ipar, a kijevi hetedik emeleti panelben meg fából rakott tűzön lehet sütni a húsjegyet.

Sokan szörnyülködnek az „aljas zsaroláson”, de nem kevesen akadnak olyanok is, akik ünneplik az erőskezű Vlagyimir cárt, aki jól megleckéztette a nagyképű brüsszelitákat. Én valahogy egyik olvasattal sem tudok igazán együtt érezni. Moszkva lépése igazi bicskanyitogató bizánci agresszív tahóság. Engem a megszívatott Unió – egyébként tagadhatatlanul szívderítő – látványa nem kárpótol annyira, hogy a brezsnyevi pax sovietica újjáéledő módszereit ünnepeljem. Ugyanakkor mélységes naivitás, vagy álszentség kell ahhoz, hogy őszintén sajnáljuk a nagy európai álomtól megfosztott ukránokat. (E skillekben a hazai liberális újságírás persze nem szenved hiányt, van, aki egyenesen kijevi „európai forradalomról” ömleng.) A politikailag és gazdaságilag is döglődő EU célja valójában nem más, mint, hogy újabb kizsákmányolható perifériákat keressen a már teljesen lerabolt kelet-közép-európai régió után. Kijev semmi másból nem marad ki, csak ebből. Mindezt persze nem szabadságuk megőrzésének nemes vágyától vezettetve teszik, hanem egyszerűen azért, mert a ruszkik befenyítették őket. Abban a régióban, ahol a szerencsétlen Ukrajnát húsz éve létrehozták egyszerűen lehetetlen független államiságot teremteni. Legalábbis az elmúlt hét-nyolcszáz évben még senkinek nem jött össze, miért éppen a ’91 óta regnáló maffia-elittől várnánk ekkora teljesítményt?

Egyébiránt nem hiszem, hogy az ukrán parlamentet ostromló tömeget az euroatlanti integráció elvont vágya mozgatná. Egyszerűen elegük van mindenből. A kilátástalan nyomorból, a mindent elöntő, rothadt korrupcióból, és mindenekelőtt abból, hogy két évtizede azt hazudják nekik, hogy van egy hazájuk. Pedig valójában az egész Ukrajna-projekt születésétől fogva semmi másról nem szól, mint néhány ezer egykori szovjet pártkáder éppen ezt a szerencsétlen országot nézte ki arra, hogy szétlopja. Az elkeseredett, és a nyugati média által kellően felheccelt emberek ez ellen tiltakoznak, ennek az ellenszerét álmodják bele az Unióba. A helyzet külön pikantériája, hogy a tiltakozások egyik legfőbb motorja a kőkemény szélsőjobbos, soviniszta Szvoboda párt (nekünk, magyaroknak a vereckei emlékmű konstans megrongálása okán lehetnek ismerősek). Őket maszturbálja most „demokratikus, nyugatos” ellenzéknek a fősodratú világsajtó. (Ugyanazok, akik 2006-ban szélsőséges randalírozóknak bélyegeztek minket – de a „Kettősmérce fogságában” című siralmas éneket már annyira unom, hogy ezúttal nem is dalolom tovább.)

A történet igazi tanulsága az a száraz, egyszerű tény, hogy az Unió terjeszkedési rádiuszának végéhez érkezett. S, ami még fontosabb: ez a vonal ott húzódik, ahol Oroszország tűréshatára. Nem az az újdonság, hogy Kijevnek Moszkva szabja meg, meddig mehet el – hanem az, hogy Brüsszelnek is. Putyin mester nem csak sima genyózásból rántotta vissza az keleti szomszédunkat az Unió kapujából. Azt akarta megüzenni, hogy az orosz-ukrán gazdasági Anschluss megkezdődött. Tetszik, vagy nem (nekem annyira azért nem): a medve ismét itt van a szomszédunkban. És ezzel valamit kezdenünk kell. Elsőként talán nem ártana ismét szóba állni vele. Hátha meg lehet, kérni, miként a szakállas viccben a nyuszika teszi, hogy lécci húzzon már le a listájáról. Mert azon a listán rajta vagyunk mi is, abban biztosak lehetünk.

Balogh Gábor – Bí Dzsí

Jobbegyenes nyomán