Délvidéki Urbán Legends: Nicht das ugri-bugri

Bizonyára mindannyian ismerünk egy-egy olyan történetet, amely családon belül vagy baráti körünkben esett meg, de a sztoryt máshonnan is visszahallottuk már. Ezeket a történeteket nevezhetjük mítoszoknak, anekdotáknak, vagy akár városi legendáknak is, mindenesetre el kell ismernünk, hogy léteznek olyan történetek, amelyeket mindenki hallott már itt a Délvidéken és szerves részét képezik mára a kortárs folklórkincsünknek. 

A világon számos olyan honlap és blog létezik (így Magyarországon is), amely ezen történetek hátterét igyekszik kibogozni. Gondoltam hát talán érdemes lenne a Délvidéken közismert történeteknek is utánajárni, hátha kiderül a gumicsizmába szorult kavics vagy a rendőrségen megismert befőtt történetének valódi eredete (ezekről egy következő cikkben – a szerk.).

Talán a legismertebb ilyen történetet még magam is gyermek koromban halottam édesapámtól, aki természetesen úgy mesélte, mint ha az valóban egy családi baráttal, ismerőssel történt volna meg. Ebben pedig nem is volt miért kételkednem, hiszen a nagyszüleim (mint abban az időben oly sokan a délvidéki magyarságból) a hetvenes években kimentek Németországba dolgozni, és ott is éltek egészen a nyugdíjazásukig. Így aztán számtalan családi anekdota származott Németországból, amiket nagy szeretettel meséltek el nekünk gyerekeknek a családi asztalnál, mi pedig rendszerint könnyesre röhögtük magunkat ezeken. 

Így hallottuk többek között azt a történetet is, miszerint „egyik ismerős” egy németországi útja során egy kétes küllemű örömlánnyal került kapcsolatba, amely folytán az út menti kéj mellett lapostetvekkel is gazdagodott a szerencsétlen flótás. Hirtelen kerekedett nagy bajára gyógyírt keresett, azonban nyelvi hiányosságai miatt csak jóformán a nemzetközi kézzel-lábbal nyelvet ismerte. Az első útjába eső drogériában azonban csak bolhaport akartak volna a kezébe nyomni. Ekkor született meg a fáma szerint a híres mondat, amelyet gondolom nem kell senki előtt bemutatnom mi szerint:

„Nicht das kleines ugri-bugri, sondern langsam spazieren”

Ehhez pedig kézzel gesztikulálva bemutatta az „ugri-bugri” mozgást, valamint mutató és középső ujjával lábat formálva a „langsam spazieren” mozdulatait is imitálta.

Csak jóval később, valamivel a felnőtté válásom előtt jöttem rá, hogy a családi legenda Kárpát-medence szerte ismert. Erre Lendván döbbentem rá, amikor helyi magyarokkal borozva hallottam vissza a történetet, amely állítólag egy helyi, muravidéki magyar kamionossal történt meg.

A történetnek több verziója is ismert, amely mint a népmesék és népdalok esetében is a szájról-szájra terjedés okán torzult vagy épp színesedett ki, ismert előttem például a „Nincs ugribugri, lassú séta” vagy a „Nem ugrabugrál, hanem lassan sétál” verziók is.

Nemrégiben ismételten az egyik leginspirálóbb környezetben, egy kocsmai asztaltársaság körébe vezérelt az élet, ahol valahogy szóba került a téma, ekkor gondoltam arra, hogy fel kellene tárni ezeket a „délvidéki urbán legendeket”, még fogadást is akartam kötni, hogy az ugri-bugrisra elég lesz rákeresni a neten és lesz valami találat. Bár senki sem ment bele a fogadásba mégis igaznak bizonyult a sejtésem. A megfelelő címszavakra böngészve azonnal rátaláltam a vélt „ősforrásra”.

Ugyanis a híres mondat írottan is megjelent Reif György könyvében, akit ma csak Moldova Györgyként ismerünk. A Kossuth-díjas írót, a legolvasottabb ma élő és magyarul publikáló íróként tartják számon, így nem csoda ha egy-egy sora beépült a népi emlékezetbe.

A jelenleg tárgyalt mondat a Magvető gondozásában 1986-ban kiadott A pénz szaga című műben olvasható. A riport könyv a magyar kamionosok életét mutatja be a rendszerváltás előtti korszakban.

Moldova, saját állítása szerint két évet töltött el a kamionok anyósülésein és mintegy kéttucatnyi útra kísérte el őket. Útja során szerzett tapasztalatait írta le a kamionos riportkönyvében, amelynek a 16. és 17. oldalán a következő részlet olvasható:

A túloldalon, Nickelsdorfban tizenöt-húsz sofőr várakozik az osztrák vámosok ablaka előtt. Ha földsüket volnék, és egy szavukat sem hallanám, akkor is ki tudnám válogatni a sorból a magyarokat. A nyugati sofőrök szinte kivétel nélkül fiatalok, megtalálni köztük nemzedékük uralkodó típusait: a Che Guevara-utánzatot, a földre leülő és ott elalvó punkot, a szemüveges értelmiségi piperkőcöt. A mi sofőreink többnyire öregek, kövérek és nehézkesek, nem beszélnek idegen nyelveket, egy-egy szót ismételgetnek élénk kézmozdulatokkal kísérve: „kolléga”, „probléma”, ezenkívül legfeljebb néhány szakkifejezés ragad rájuk, olyanok, mint: kárné = füzet, leer = üres.

– Hogy tudnak megélni a nemzetközi forgalomban nyelvtudás nélkül? – kérdezem a várakozó, falat támasztó sofőröket.

– Hát megoldjuk valahogy, bár sok cvikli becsúszik – és elmesélnek néhány anekdotát.

Kint jár a kamionos Németországban, nem találja a címet, megállít egy járókelőt, lehetőleg biciklistát, mert az okvetlenül helybeli lakos.

– Sprechen sie deutsch? – kérdezi tőle.

– Jawohl, natürlich.

– De jó magának, mert én egy szót sem tudok.

A második történet: a kamionos felszedett egy nőt, akitől nemcsak csókokat kapott, hanem egy bizonyosfajta bogarat is, mely egyáltalán nem magas, hanem inkább lapos egy kicsit. A kamionos bemegy a patikába gyógyszerért, a patikus nem érti pontosan, hogy miről van szó, ezért bolhaport ajánl, de a kamionos csak rázza a fejét.

– Nicht ugri-bugri, hanem langsam spazieren!

Hát innen a történet, azonban érdemes megjegyezni, hogy a Moldova könyvben is csak mint anekdota jelenik meg a történet és mint tudjuk minden történet alapja a valóság. Ez főleg igaz, mivel egy riportkönyvről beszélünk, amely maga is régi szájról szájra terjedő történeteket mutat be, így valószínűleg sohasem tudjuk meg mi is az igazság. Valóban megesett-e valakivel a kínos történet, amelyen aztán generációk röhögtek. A könyv megjelenése idején még magam sem születtem meg, így könnyen válhatott 30 év alatt „közkincsé” a mese.  Bátran mondhatjuk azt is róla, hogy a délvidék urbán legendek sorában is kiemelkedő helyen szerepel, hiszen ki nem hallotta volna még, hogy hogyan történt meg valakivel a családból, a szomszéd utcából vagy épp szomszéd faluból a „Nicht ugri-bugri, hanem langsam spazieren!” történet.

Kedves DélHír Portál olvasó, ha Önnek is van egy jó története, amely egy igazi „délvidéki urbán legend” vagy Ön is épp személyesen ismeri a most bemutatott történet szereplőjét, akkor kérjük írjon nekünk [email protected] címre és bemutatjuk a történetet az oldalunkon.

Sz. A.