Öreg Dezső: Bűnözők és igazságtevők
Újvidék az ország legkevésbé biztonságos városa. Legalábbis az volt 2013-ban. A számítás egyszerű. Csupán ki kell mutatni, hány bűncselekmény jut egy főre. Mivel alig léptünk be az újesztendőbe a teljes statisztika még nem ismeretes, azt azonban tudjuk, hogy november elsejéig 11 ezer 154 súlyos bűncselekményt követtek el itt, ahol nem olyan régen még a „biztonságos város” jelszót hirdették büszkén.
Már akkor is csak üres politikai szólamként hatott, hiszen éreztük, tudtuk, hogy nem csak anyagi javaink és fizikai épségünk került veszélybe, hanem az életünk is. Tavaly majd fél tucat lövöldözés volt iskolák vagy óvodák közelében. Bomba robbant egyes vállalatigazgatók gépkocsija alatt. A mostani statisztika kimutatta, hogy tavaly is 9 gyilkosság történt, akárcsak 2012-ben. A rablások száma viszont 478-ról 564-re nőtt. Ugyanazt a kimutatást idézem, tehát a 2012-ik és 13-ik évit, azzal, hogy az utóbbinak csak az első 10 hónapját dolgozták fel. Meredek emelkedést mutat a lopások száma. Tavalyelőtt 4440-et, tavaly 6978-at jelentettek a polgárok. Gondolom, ennél jóval több történhetett, hiszen egy kerékpár eltulajdonítását már be sem jelenti az ember. Minek?
Politikai pártok, civil szervezetek, egyházak is figyelmeztettek már az egyre inkább elharapózó bűnözésre. Ami nem csak Újvidék problémája, a vajdasági falvakban is óriási gondot okoznak az úgynevezett apró lopások. Amelyek értékét, mármint a büntethetőkét 15-ről 5 ezer dinárra csökkentette a parlament. Dicsekedett is vele az a párt, amely kiharcolta. Most már csak karhatalom és igazságszolgáltatás kellene végrehajtásához. Bár szerintem a megelőzés sokkal hatékonyabb lenne. Amelynek nyilván valahol a családban kellene kezdődnie és az óvodában meg az iskolában (is) folytatódnia. Növekvő irányt mutat a fiatalkorú bűnözés is. A nagyobb útkereszteződéseknél kolduló gyerekeknek se szeri se száma. Nem egyedül teszik, hanem parancsra, a begyűjtött pénzt rendre leszámolják a „munkáltatóknak”. Mindenki meggyőződhet róla, ha eltölt egy félórácskát a központi kereszteződéseknél.
Időközben a nagypolitikában arról vitatkoznak, hogy ki mindenkinek áll jogában lehallgatni a polgárok telefonját. Merthogy eddig a Biztonsági Tájékoztatási Ügynökség – ismertebb nevén a BIA, a Katonai Biztonsági Ügynökség (VBA) és a rendőrség is lehallgatott, mint kiderült, boldog boldogtalant. A minap az államfő panaszkodott arra, biztos benne, hogy lehallgatják. Gyanúja nem lehet alaptalan, ha meggondoljuk, hogy néhány hete világpolitikai botrányt okozott a hír, hogy az amerikai hírszerzés a szövetséges állam- és kormányfők telefonbeszélgetéseire is kíváncsi volt. Hiába, ez egy ilyen szakma. Aki megszokta, hogy hallgatózik, az nehezen mond le róla. Különösen, ha azzal olyan információk jutnak a birtokába, amelyeket alkalomadtán felhasználhat egy-egy befolyásos személyiség esetleges sakkban tartására. Benne van ez a kockázat a politikusi szakmában. Mármint a lehallgatás kockázata. Tudják ők ezt. A hatalom gyakorlása azonban nagyobb szenvedély. Megéri a kockázatot. Olykor. Attól függ, meddig merészkedik valaki. Szóval a polgári jogvédő szerint Szerbiában csak egy szervnek kellene lehetővé tenni a polgárok lehallgatását, természetesen azt is csak bírósági engedéllyel. Mint azokban az országokban, ahol a jogállamiság gyakorlata mindennaposnak számít. A minap az Alkotmánybíróság mondta ki, hogy a törvények túlságosan lazán kezelik ezt a dolgot. A törvény 3 szakaszát alkotmányellenesnek tartja a testület. Az adatvédelmi biztos már régen figyelmeztetett, hogy a Biztonsági Tájékoztatási Ügynökség igazgatójának jogtalanul volt lehetősége parancsot adni egyes emberek lehallgatására. Most esküsznek rá, hogy bírósági engedély nélkül ezt nem teszik. Lehet.
Minden esetre az embernek az az érzése, hogy a politikusok vagy más nagyvadak lehallgatása sokkal fontosabb gondot okoz ebben az országban, mint a bűnözés elharapózása a tartományi székvárosban. Hogy a kisembernek a bűnözés miatti gondja harmad- negyedrendű problémává törpül, törpítik, mellőzik. Hogy ebben az esetben a megelőzés még csak föl sem merül. Pedig lehet, hogy ez esetben nem is kellene lehallgatni senkit. Csak belelapozni a rendőrségi jegyzőkönyvekbe. És számon kérni egyeseken egy s mást.
Öreg Dezső – napló.org
