A délvidéki magyarok rossz memóriája II. rész

Gyökeres szemléletváltást, radikális átszervezést ígért a nemzetpolitikában 2010-es indulásakor a második Orbán-kormány. Mindezt a nemzet egységesítése nevében. A változás kétségtelen, az egységtől viszont mindinkább távolodunk. Ma a Kárpát-medencében nem az a magyar, aki annak érzi és vallja magát, hanem az, akit Budapest annak ítél.

Stróman pártocskák, felvásárolt határon túli média, támogatás nélkül hagyott szervezetek sokasága, állampolgárságuktól megfosztott felvidékiek jelzik lépten-nyomon a kabinet három és fél éves áldásos nemzetpolitikai tevékenységét.

Második emlékeztető: Orbán Viktornak és pártjának minden magyar ember számít!

A második Orbán-kormány egyik első intézkedése a Nemzeti Összetartozás Napjának törvénybe iktatása volt. 2010. június 4-e óta jogszabály alapján „ünnepelheti” Trianont a Kárpát-medencei magyarság.

Nem lett ettől jobb vagy könnyebb a sorsa kisebbségben élő magyaroknak, de amint az egyszerűsített honosítás bevezetésének kedvező fogadtatása is mutatja, a nemzetpolitikában helye van a szimbolikus gesztusoknak is, mert minden ilyesmit az anyaország törődéseként értelmez a külhoni magyarok többsége. Sajnos! Ezért is volt nagy sikere az állampolgárság kiterjesztésének, az emléknap bejelentésének, a magyar-magyar együttműködés szimbólumának tartott Máért újraindításának is.

Mi is van a háttérben?

Ám nagyon hamar látszani kezdett, hogy a szavak mögött teljesen más rejtőzik, mint amit közvetíteni próbálnak. Az Orbán-kormány egyszerűen hülyének nézi a határon túli magyarságot. A nemzetegységesítés orbáni megközelítésben kötelező névsorolvasás lett, az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” vezérelve mentén. Ennek jegyében lett nem magyar a felvidéki magyarság többsége, azok, akik a Bugár Béla vezette Híd-Most párt mögé sorakoztak fel, vagy a kárpátaljai magyarok szintén nagyobbik része, amely a nemzeti együttműködés kormánya számára elfogadhatatlan, erősebb magyar szervezetet, az UMDSZ-t támogatják. De ugyanezen okból kifolyólag maradt támogatás nélkül a Kárpát-medence legnagyobb magyar kisebbségi közösségének, a romániai magyarságnak a legtöbb civil szervezete, médiája, mert ők sem akartak kötelezően táncolni a barackfának becézett nemzeti narancsfa alatt. Akárcsak a délvidéki magyarok zöme, mert a 200-250 ezer magyarból alig 50 ezer szavazott a VMSZ-re. Így pedig felmerül a kérdés:

Ki a magyar?

Az első Orbán-kormány idején is érvényesült a jó magyar-rossz magyar szemlélet a nemzet- és támogatáspolitikában, de akkor még nem hoztak létre saját határon túli zsebpártokat és nem engedték meg maguknak azt sem, hogy egyes szervezeteket stratégiai partnernek nevezzenek ki, másokat pedig teljes mértékben kizárjanak a magyar-magyar együttműködésből. Ez a fajta nyílt konfrontáció a nyolc év ellenzékiség idején kezdődött és változatlanul épült be a kormányzati politikába is. Először ellenzéki pártként hozták létre Erdélyben a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Pártot, álltak ki nyíltan az RMDSZ ellenében, ekkor kezdett részt venni személyesen Orbán Viktor az RMDSZ-ellenes kampányokban.

Kormányra kerülve az első megdöbbenést az a hivatalos bejelentés okozta, hogy az újrainduló Máért-ba és a megőrzött Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumába (KMKF) csak az etnikai alapon szerveződött magyar érdekképviseletek kaphatnak meghívót. Azok, akik ettől eltérően képzelik el a kisebbségi érdekérvényesítés eszközeit, akik az adott ország többségével együttműködve keresik a megoldásokat nemzeti önazonosságuk megőrzésére, azok nem magyarok a nemzeti együttműködés kormánya számára. Hiába áll Bugár Béla és a Híd-Most mögött a felvidéki magyarság többsége, hiába eredményes parlamenti párt, Budapest számára máig nem létezik.

Ugyancsak előzménytelen, ami kárpátaljai vonatkozásban történt. Ukrajnában is két magyar szervezet áll egymással szemben, a Fidesz-közeli KMKSZ és az MSZP-közelinek tartott UMDSZ. Az „elmúltnyócévben” mindkét szervezet részt vett a magyar-magyar kapcsolattartási rendszerben, ami Ukrajna vonatkozásában a vízumkényszer miatt kiemelt jelentőségű. Az Orbán-kormány egyik első lépéseként minden jogosítványt megvont az UMDSZ-től és a KMKSZ-hez csoportosított át, az UMDSZ-t pedig nyilvánosan csalással, maffiózó módszerekkel bélyegezte meg. De mivel indokolni kellett a vádat, állítólag kivizsgálás indult, amely során a vádlott UMDSZ-t nem kérdezték meg, a vizsgálat eredményét titkosították. Olyannyira, hogy még a parlament illetékes szakbizottsága sem tekinthetett bele, a szervezet elnökét, az ukrán parlament egyetlen magyar képviselőjét, Gajdos Istvánt pedig nemzetbiztonsági kockázatnak kiáltották ki. A helyzet máig változatlan, annak ellenére, hogy a magyar parlamenti ellenzék, illetve az érintett következetesen kéri az indoklást és a korrigálást. A helyzet délvidéken sem más. Miért is lenne? A Fidesz-nyalizós VMSZ-en kívül a többi öt magyar párttal szóba sem állnak. Pedig a VMSZ a hatalomban maradásért már az összes szerb pártnak volt az ágyasa és jó szélkakasként mindig arra fordul, ahonnan a szél fúj.

Szemfényvesztés a fejedelem nevében

A változtatás legradikálisabban a támogatáspolitikában jelentkezett. Minden korábbi struktúrát átszerveztek és átneveztek. Alapelvként az szolgált, hogy a külhoni támogatásra szánt pénzeknek egyetlen forrásban kell összpontosulnia, nem különböző alapokban és minisztériumoknál szétszórtan megjelennie. Így jött létre a Bethlen Gábor Alapítvány (BGA), amely valóban gyökeres szemlélet és működésbeli változást hozott. Az alapkezelő Zrt. formájában működik, ami a minisztériumi szigorú ellenőrzéshez képest egy lazább osztogatást tesz lehetővé.

Precedens nélküli módon, három személy felügyelete alá került a teljes rendelkezésre álló pénzkeret, a külhoni szervezetektől a konzultációs jogot is megvonták, így sem rálátásuk, sem befolyásuk nincs arra, hogy a magyar költségvetési támogatást milyen célra fordítják saját területeiken. Az „átláthatóság jegyében” a 13 milliárdos keretből eddig maximum 1,2 milliárdot írtak ki nyílt pályázatra. Az 5 milliárdos oktatási-nevelési célzott támogatáson túlmenően a fennmaradó részt „egyedi döntések” alapján osztják szét. A korábban normatív nemzeti jelentőségű intézmények alaptámogatása is esetleges és évente megújuló lett, s három és fél év után sem tudni, hogy végül mely intézmények és pontosan milyen kritériumok alapján számítanak nemzeti jelentőségűnek?

Hogy valami nagyon-nagy baj van a támogatások körül, azt nemcsak onnan tudjuk, hogy a határon túli magyar sajtó beszámol arról, hogy a Budapest szívének nem kedves pártokhoz közelinek tekintett alapítványok és intézmények támogatását gyakorlatilag lenullázták, hanem onnan is, hogy néhány hónap működés után, a miniszteri és államtitkári fizetésekkel rendelkező, saját embereknek számító BGA-vezetők testületileg lemondtak. Az alapítvány vezetését, ugyancsak előzménytelen módon, egy korábbi Fidesz-tisztségviselő, Lélfai Koppány vette át. Ezen az úton haladva a Bethlen Gábor Alapot akár Friends of Fidesz alapnak is át lehet nevezni.

Unokáink is látni fogják

Ennek a nemzetpolitikai rombolásnak az eredménye nemzedékekre kihathat. Nemcsak megosztó, klientúraépítő és értelmetlenül konfrontatív (egyben gyáva, mert ha erőt lát, azonnal cserbenhagy mindenkit ld. állampolgárság Szlovákiában, vagy Szerbia uniós csatlakozásának feltétel nélküli engedélyezése stb.), de mélyíti az árkot a hazai és a külhoni magyarság között, azzal, hogy a választójoggal bekényszeríti, akár valósan, akár csak verbálisan a külhoni magyarokat a belpolitikai küzdelembe, és a csalás gyanújának megalapozásával (választási eljárási szabályok) ha szűk lesz a választási különbség, a közvélemény a külhoni magyarokat teheti felelőssé, ami új választóvonalak kialakulásához vezethet. Érzelmileg mindenképp. A nemzeti együttműködés rendszerének nevezett mai konstrukció nem a nemzetegyesítést, hanem a pártpolitikai megosztottságot és táborokba sorolást erősíti a magyar közösségekben.

(GM nyomán Gye)