Gerold szerint ízlésficam Zentán Wass Albertot olvasni és hamis Erdély-mítoszt táplál az, aki Délvidéken kopjafát állít
Gerold László, a liberális eszméiről ismert színikritikus és nyugalmazott egyetemi tanár nemrégiben közölt jegyzetében mutatta be György Péter, a 2008-ban Radnóti Miklós antirasszista díjjal kitüntetett Budapesti író művét az, Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély című, esszé-, tanulmánykötetét.
Gerold leírása szerint a könyv két igen kényes kérdéssel foglalkozik (kritikus megközelítésből), az egyik a Trianon-kérdés, míg a másik az úgynevezett Erdély-mítosz. A jegyzetében Gerold kiemeli, hogy számára a Trianon témában leírt legérdekesebb mozzanat a Kosztolányi–Karinthy párhuzam volt, mint írja „amely egyrészt minden eddigi kísérlettel ellentétben szépítés és szerecsenmosdatás nélkül szemléli Kosztolányi magatartását 1920-ban, amikor nagy buzgón összeszerkesztette a Vérző Magyarország című antológiát, melyet Horthy előszava vezet be, s benne vannak a kor legjelentősebb írói, például Krúdy, Gárdonyi, Babits vagy Tóth Árpád éppen úgy, mint Tormay Cécile, és természetesen a legjobb barát, Karinthy Frigyes is.” Már itt tetten érhető az a Budapest irányából érkező liberális felfogás, amely célzott feketítési szándékkal megvet minden jobboldali eszméhez köthető gajrezzenést és amely számára minden, ami Horthyhoz vagy Tormayhoz köthető, az csakis démoni és bűnösen antiszemita lehet.
György Péter ezen kötetének másik témája az úgynevezett Erdély-mítosz. Amely azzal foglakozik, hogy az a kép amely Erdélyt „a magyar szenvedés és fájdalom metaforájának” mutatja be, nem más, mint csupán propaganda és mítosz. Erdélyben (mint a határon túl mindenütt) minden a legnagyobb rendben van, és aki ezt nem így látja az csak simán bedőlt a jobboldali propagandának és a túlromantizált székely góbéságnak.
Gerold kiemeli azt a lábjegyzetet, melyből kiderül, hogy jelenleg Magyarországon negyven Wass Albert-szobor van, míg az Ady- és József Attila-szobrok együtt ennek a felét sem teszik ki.
Majd így folytatja „S ha már ezt az ízlésficamot említem, nem hagyhatom szó nélkül a napokban az interneten olvasható Ady- és József Attila hamisítást, sőt gyalázást, illetve amiről sajtónk tudósít, hogy Zentán Wass Albert Követőinek Asztaltársasága tevékenykedik, de említhetném a vidékünktől idegen kopjafa- és székelykapu-állítást is, mint a hamis Erdély-kép honi leképződését.”
Véleményem szerint azonban Wass Albert műveinek népszerűségét nem Ady- és József Attila kárára kell felróni, hanem a Kárpát-medencében hétfelé szakadt nemzetünk határokon felülemelkedő nemzeti együvé tartozás örömének megéléseként, hiszen Wass számos művében ezt az értéket próbálja megismertetni/felismertetni olvasóival.
Gerold László kopjafákra tett megállapításai különösképp összecsengenek Nebojša Stanojev, a Vajdasági Múzeum régészének szavaival, aki az aracsi pusztatemplom tövében álló kopjafákat (Geroldhoz hasonlóan) környezetidegenségre hivatkozva távolíttatná el. Erről, többek között az Aracs folyóirat 2013/1. számában lehetett olvasni, ahol Ózer Ágnes a Vajdasági Múzeum igazgatója arról beszélt , hogy „vannak ott valami kiállított „totemek”, amelyek Stanojev kolléga szerint nem odaillők”.
Bár valóban elmondható, hogy a kopjafák vagy épp Wass Albert tájleírásai nem a délvidéki rónaságokra jellemzőek, de mindkettő népi- és irodalmi lelkületünk össz-kárpát-medencei kincsét képezik. Hiszen az sem számít Kisalföld-kultusznak, ha Topolyán rábaközi táncokat tanulnak, mint ahogy az sem tudható be egyfajta Palóc romantikának, ha a bácskertesi népdalénekesek a felvidéki magyarságra jellemző dialektikával énekelnek.
Elmondhatjuk azt is, hogy ezen faragványok olyannyira váltak össznemzeti jelképekké, hogy több délvidéki településen is éppen ezen jelképek testesítik meg a György Péter kötetében is említett „magyar szenvedés és fájdalom metaforáját”. Gondolhatunk itt akár az oromhegyesi, török felett aratott diadal emlékére állított emlékhelyre, vagy akár a péterrévei temető ravatalozója mellett vagy a zentai Tisza-parton található emlékművekre is, amelyek a helyi magyarság egyik legnagyobb tragédiájának, az 1944/45-ben kivégzett délvidéki magyarságnak állítanak emléket.
A Kárpát-medencei népi egységünket jól példázza az a tény is, hogy a vidékünkön, a Bánságban három faluban megtelepedett az al-dunai székelység is, akik viszont valóban magáénak tudhatják a kopjafák készítésének a kultúrkincsét. A faluban mégis legrégebb működő művelődési kört, éppen az alföld legnagyobb szerelmeséről, Petőfi Sándorról nevezték el.
Így alkot egy kerek egészet a Kárpátok koszorúja által körülölelt táj, ahol minden magyar gondolat – tett vagy kimondott szó, kihatással van a határ egyik, vagy épp másik oldalán élő nemzettársunkra. Ezt a nemzeti egységet ízlésficamnak vagy kósza misztikumnak degradálni az igazi méltatlanság.
Sz. A.
