Lerántjuk a leplet egy tévhitről

Évekkel ezelőtt keringeni kezdett az a Gabriel García Marquez Nobel-díjas kolumbiai írónak tulajdonított levél, melyben érzelgősen búcsúzik az élettől. Az eredetileg versformában íródott szöveg a La Republica című perui lapban jelent meg La marioneta, vagyis A bábu címmel 2000. május 29-én, amikor nyirokrákkal kezelték García Marquezt. Ezután számos újság átvette a verset, a mexikói La Cronica például Gabriel García Marquez az élethez dalol szalagcímmel jelent meg másnap.

Marquez eleinte nem nyilatkozott a verssel kapcsolatban, de később, 2000. decemberében, az Associated Pressnek ezt mondta: „Az egyetlen dolog, ami miatt aggódom, hogy azzal a szégyennel kell meghalnom, hogy az emberek azt hiszik, én írtam ezt az ízléstelenséget. Nemrég olvastam, és meglepett, hogy a legtöbb olvasóm elhitte, hogy én írtam.”

Lássuk hát az omniózus szöveget:

„Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábú vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerû ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tõletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetõn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött elõször szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.

Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.

Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, „szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy „hiszen tudod”.

Mindig van másnap, és az élet lehetõséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk,szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább,tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, „sajnálom”, „bocsáss meg”, „kérlek”, „köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz”.

(Gye)