Üzenet itthonról haza

Nehéz ma megszólalni. Bármi érvényeset, igazat írni. Hogy ne legyen benne se könnyed fölényeskedés, se száraz közöny, de erőltetett derű, csöpögős nyálasság, görcsös ökölrázás sem. Mert ezektől nem leszünk többek. Pedig valahogy úgy kéne, hogy ezen a napon minden esztendővel egy kicsit többek legyünk. Mert akkor, azon az átkozott 94 évvel ezelőtti délutánon, és az óta is mindig azt akarják, azt várják tőlünk, hogy kevesebbek legyünk. Hát csakazértse!

De pokolian nehéz ennek megfelelni. Tanuljuk még csak az emlékezést. Négy ólomsúlyú évtizeden át két nemzedék is felnőtt úgy, hogy pisszenni sem szabadott Trianonról, s utána is még húsz esztendőn át is csak suttogtunk. S, ha néha hangosabban szóltunk, ledorongoltak, kioktattak, vagy kiröhögtek minket. Négy éve hivatalos, törvénybe iktatott emléknap. Most már nem csak lehet, de végre kötelező, vagy legalább ildomos beszélnünk a gyalázatról. És most mégis – dadogunk. Keressük az ideillő szavakat, a megfelelő hangot, de még nagyon sokszor hamis a dallam.

Papíron a „nemzeti összetartozást” kéne ünnepelnünk. Igen, ünnepelni, így mondta be a közrádió is ma. Néptánc csoportokat hívünk Székelyföldről, iskolások érkeznek a Felvidékről, cserkészek a Délvidékről. Szép, napsütéses idő van, éppen, hogy beköszöntött a nyár, ideális fesztiválszezon nyitó rendezvény. Színpad a főtéren, mellette sörpadok, hot-dog és jó hideg sör is kapható. Erőlködve jópofizunk. De, jó, hogy ennyi helyen élnek magyarok: Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában – és mi, mind együtt, egy nagy boldog család vagyunk. Vicsorgásba fagynak a mosolyok, és a nagy magyarosch kavalkádban – ugyanúgy kussolunk a fájdalmunkról, mint húsz, harminc, vagy ötven éve. Mert arról már alig-alig esik szó, hogy ezek a magyarok nem azért élnek idegen országokban, mert leléptek, mint a szomszéd Béláék Németbe’, hanem azért, mert átment a fejük felett a határ. Hogy rohadtul nem vagyunk boldog család, mert a família egyharmadát nap, mint nap veri és megalázza a férje, akihez amúgy is úgy lett hozzákényszerítve.

Aztán szervezünk, nagy, dúlt keblű ökölrázó szeánszokat is, ahol szigorú tekintetű gyászmagyarok dübörgik az égre a nemnemsohát. Meg, hogy „kitartás, testvérek, jövünk”, és akkor majd az idegen megszállók „bocskorostúl, puliszkástúl” mennek a francba. Hogy addig hogy élnek, hogy maradnak talpon az elszakított magyarok, az legfeljebb részletkérdés, vagy még annyi sem. Csak tartsanak ki „ott a végeken”, és majd, ha a Kárpátokon megfújják a trombitát, megyünk, és rendet csinálunk. Hogy esetleg ők nem akarnak végvári vitézek lenni, és hősiesen elpusztulni, tönkre menni, beleőrülni a Trianonban rájuk szabott sorsba, az nem érdekes. Hogy vannak álmaik, vágyaik, terveik – és ezek közül csak az egyik, hogy meg kell maradni magyarnak. Hogy dolgozni szeretnének, családot alapítani, horribile dictu karriert építeni. Hogy élni akarnak, és nem túlélni – erről már alig beszélünk.

Hogy mi időnként jót akarunk, és hülyeséget csinálunk, hogy egyenként Krisztust kiáltunk, de együtt már Barabbásnak hangzik, az a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy az elszakított részeken ökölbe szorult kézzel figyelik a vidámkodó összetartozás-vurstlit, és keserű mosollyal a szájuk szélén hallgatják az üres ökölrázást. És ettől az egésztől nem fogunk jobban összetartozni – ha ugyan nem kevésbé.

És most jönne az, hogy én megmondom, hogyan kellene. Nem tudom. Én is keresem még a szavakat. Hogy mit is üzenhetnék én ezen a napon „odaátra”, ahol engem, a pesti gyüttment garabonciást mindig, mindenhol olyan nagy szeretettel fogadtatok. Komáromba a selyéseknek, akikkel annyi vidám éjszakán át álmodtuk a jövőt. Gyergyóba, az EMI-seknek, akik nem csak vendégül láttak, de meg is hallgattak. Délvidékre, a temerini, meg szabadkai srácoknak, akiktől egyszerre tanultam a derűt, és a konok kitartást is. Beregszászra a fősulisoknak, akik negyedannyi ösztöndíjjal a zsebükben sem engedtek fizetni egy sztogramm vodkát sem.

Nem üzenek nektek sem erőltetett mosolyt, sem lángoló szózatot. Csak két szót: veletek vagyunk. Ma, és az év minden napján, minden év minden napján.

Ölel benneteket barátotok:
Balogh Gábor