Miért szavazzak az MRM-re? Eredmények, érvek, távlatok… Ébresztő magyarok!

Portálunk egyszer már közölte az alábbi szöveget (öt részben). Az utóbbi hónapokban tovább növekedett az olvasótáborunk. Új olvasóink zöme (is) egyetért azzal, hogy az (anyagilag) legnagyobb délvidéki magyar párt teljesítménye tragikusan csapnivaló, de ugyanakkor többen felteszik a kérdést, vajon mit tud(na) nyújtani az MRM.

Ebből az összeállításból dátumokkal, tényekkel alátámasztott, közérthető módon feltárt példák által kis ízelítőt nyerhetnek a Mozgalom emberfeletti küzdelmébe, próbálkozásaiba és eredményeibe, amelyeket hihetetlen ellenszélben, állandó nyomás alatt, gyűlölködő környezetben mutatott fel.

A lenti szövegből kiderül, mekkora elszántsággal és önfeláldozással állt hozza az MRM minden, a délvidéki magyarságot érintő fontos kérdéshez – kezdve a területi autonómiától, az úgynevezett hétköznapi problémákig.

Lehet, hogy elsőre hosszúnak tűnik a szöveg, de az itteni magyarság gondjainak a listája sem rövidebb. Mindenképpen érdemes elolvasni, főleg annak, aki egyértelmű választ akar kapni a címben szereplő kérdésre. (Ha valaki szinte a legapróbb részletekig szeretne tájékozódni az MRM minden egyes elképzeléséről, figyelmébe ajánljuk a www.mrm.rs honlapon szereplő Irányelvek c. rovatot, de a többi ottani tartalmat is).

Amennyiben a szöveg elolvasása után meggyőző választ kapott a fenti kérdésre, ossza meg a véleményét rokonaival, barátaival, segítsen kinyitni az emberek szemét. Nagyon úgy fest, hogy magyarjaink számára az MRM-en kívül más alternatíva nem kínálkozik. Lépjünk végre előre.

*

A délvidéki magyarok ebben az évben még (legalább) egyszer járulnak az urnák elé.

Semmi kétség, hogy a választások egyes résztvevői ezúttal is a szokásos közhelyekkel próbálják majd etetni a naivabb választópolgárokat, valamint azt feszegetni, „ki mit tett le az asztalra”.

Noha a Magyar Remény Mozgalomnak (MRM), mint ellenzéki pártnak természetesen nem az a dolga, hogy bármit is „letegyen az asztalra”, hanem az, hogy rávilágítson a hatalommal és pénzzel rendelkező erők téves, sőt, olykor kifejezetten káros („asztal alatt” történő) húzásaira, és egy normálisabb, derűsebb délvidéki magyar jövőbe vezető utat mutasson, mindemellett négyéves működése alatt több szemmel látható és kézzelfogható eredménye is akadt.

*

Az egyik ilyen eredmény az úgynevezett nyelvrendőrség bevezetése. Igen, ez az MRM érdeme.

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) két eddig ismeretlen fiatalt bízott meg azzal a feladattal, hogy az év végéig járja be Délvidéket, és térképezze fel, dokumentálja a hivatalos nyelvhasználat terén tapasztalt jogsértéseket és anomáliákat. Vizsgálat alá kerülnek a helyi önkormányzatok, a közvállalatok feliratai, a hivatalos formanyomtatványok, de a rendőrségen és az adóhivatalban történő szolgáltatások is.

Ennek köszönhetően (elvileg) átfogó kép alakulhat ki az „egyenrangú” nyelvhasználat terén uralkodó, egyértelműen katasztrofális állapotokról.

No, de vajon mi késztette az MNT-t erre a lépésre?

„Az MNT Nyelvhasználati Bizottságának MRM-es tagjai közölték, csak abban az esetben szavaznak a nyelvhasználati stratégiára, ha a dokumentumba beépül a következő követelés: minden olyan településen, amelyen a magyarság relatív vagy abszolút többséget képez, a közvállalatok, állami intézmények hivatalnokai (mind az egyig) legyenek kötelesek magyarul beszélni. A bizottság VMSZ-es tagjai szívták a fogukat, de végül nagy nehezen rábolintottak, hogy ez a kezdeményezés is valamilyen formában kerüljön a dokumentumba”. (2011. november 14.)

„Az MNT Nyelvhasználati Bizottságának MRM-es tagjai megszavaztatták a bizottsággal, hogy hivatalos körlevélben szólítsa fel az észak-bácskai önkormányzatokat és polgármestereket, tartsák be a törvényt és biztosítsák a számlák és egyéb fontos okmányok magyar nyelvre való lefordítását”. (2010. október 19.)

„Az MNT Nyelvhasználati Bizottságának MRM-es tagjainak kezdeményezése: Észak-bácskai községekben, városokban, falvakaban gyakran találkozunk olyan hivatalnokokkal postákon, vasútállomásokon, sőt egészségügyi és egyéb intézményekben, akik nem beszélik a magyar nyelvet, mi több, köszönni sem hajlandóak magyarul. Kezdeményezzük, hogy a Magyar Nemzeti Tanács gyakoroljon nyomást az illetékes állami szervekre, önkormányzatokra és polgármesterekre, tartsák, illetve tartassák be a törvényes kötelezettségeket. Szervezzenek alapfokú magyar nyelvtanfolyamot a szerb ajkú közhivatalnokok számára – kötelező jelleggel. Aki nem hajlandó, vagy nem tud egy ilyen tanfolyamot befejezni, azzal szakítsák meg a munkaviszonyt”. (2010. szeptember 19.)

A fenti idézetek csak töredékét mutatják be az MRM bizottsági tagjai által vívott folyamatos küzdelemnek, amelynek egyik eredménye a nyelvhasználati rendőrség lett. A dátumokból látszik, milyen hosszú út vezetett eddig a projektumig. Senkinek sincsenek illúziói, hogy majd a nyelvhasználati rendőrség egyik napról a másikra forradalmi változást eredményez, de kétségkívül fontos lépést jelenthet a magyar nyelv egyenrangú használatának irányába.

Mérget vehetünk rá, hogy ennyi sem valósult volna meg a Nyelvhasználati Bizottság MRM-es tagjainak folyamatos nyomásgyakorlása nélkül.

*

A fentiekben a magyar nyelv egyenrangú használatáról, illetve az MRM e téren vívott küzdelméről és eredményeiről szóltunk. Most pedig következzék a közbiztonság. Nyugodtan elmondható, hogy ebben a pillanatban (sőt, létezése óta) az MRM az egyetlen politikai szervezet Délvidéken, mi több, egész Szerbiában, amely nyíltan síkra száll a többnemzetiségű polgárőrség bevezetéséért.

Nyilvánvaló, hogy a szerb rendőrségből és bíróságokból hiányzik a szándék, hogy erélyesen (vagy egyáltalán) fellépjenek a soviniszta indíttatású, magyarellenes bűncselekmények elkövetői ellen. Ami pedig az egész itteni lakosságot veszélyeztető jelenségek kezelését illeti, a rendőrség szinte teljes impotenciát tanúsít. Különben mivel magyarázható például az a tény, hogy Újvidék ma hivatalosan is a legveszélyesebb város az országban? A rendőrök számának növelése óta is lángolnak az újvidéki utcák és tombol az erőszak. Számos más délvidéki városban és településen is hasonló a helyzet.

Mivel az MRM ellenzéki párt létére nincs döntéshozatali helyzetben (csak a választópolgárok hozhatják olyan szituációba), egyelőre annyit tehet, hogy rámutat minden magyarellenes erőszakos cselekedetre és az általános közbiztonság folyamatos romlására, valamint ebből kifolyólag a polgárőrség bevezetésének szükségességére – sajtótájékoztatók, közlemények és az ország vezetőihez intézett nyílt levelek révén. Az MRM megalakulása óta rendszeresen folyamodott-folyamodik ezekhez a módszerekhez.

Az előítéletes szerb társadalom egy része az MRM által hangoztatott tények súlya alatt, ha nem is eléggé, de kezd úgymond megpuhulni ezt a kérdést illetően. Nem csoda, hiszen egyértelmű, hogy a közbiztonság javításáért tett eddigi intézkedések (?) csődöt mondtak.

Az MRM kétnyelvű sajtótájékoztatót és lakossági fórumot szervezett Szabadkán, amelyen bemutatta az anyaországban működő polgárőrség tagjait és egy jogászt is megszólaltatott, aki szaktekintélynek számít ezen a területen.

A fentiek mellett az MRM egyes tagjai néhány délvidéki településen részt vettek a polgárok éjszakai járőrözéseiben, amelyeknek köszönhetően azokon a helyeken jelentősen csökkent a betörések száma.

Persze, egy jól szervezett polgárőrség működtetéséhez az állami szervek támogatására lenne szükség. A politikusok (köztük sajnos délvidéki magyarok is) érthetetlen módon akadályozzák a szóban forgó kezdeményezést.

Nem marad más hátra, mint tovább küzdeni.

Az alábbi idézetek (csakúgy mint az előző, nyelvhasználatról szóló szöveg esetében) egyrészt kordokumentumként szolgálnak, másrészt pedig (a dátumokat követve) az MRM következetes kiállásáról tanúskodnak.

„A Magyar Remény Mozgalom (MRM) véleménye szerint drasztikusan kell szigorítani a halált okozó éles lőfegyverek tartásán, ezzel párhuzamosan pedig, az általános közbiztonság kétségbeejtő helyzete miatt lehetővé kell tenni az önvédelmi, nem halált okozó eszközök engedély mellett történő tartását.

Míg az élet kioltására alkalmas lőfegyverek világviszonylatban is felülreprezentáltak az országban, addig az olyan nem halált okozó önvédelmi eszközök mint a gáz-, borsspray, gázpisztoly, gumi és műanyag lövedékes pisztolyok, sokkoló stb. birtoklása törvénybe ütköző. Kérjük, hogy ezek díjmentes regisztrálása mellett a felsorolt eszközök szabadon használhatóak legyenek különböző veszélyhelyzetek során.

Az állam pedig tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az illegálisan tartott fegyvereket felderítse és elkobozza, a jelenleg engedéllyel tartott lőfegyverek tulajdonosait pedig vessék alá szigorú pszichiátriai ellenőrzéseknek, és amennyiben a felméréseken nem érnek el megfelelő eredményt, vonják be a fegyvertartási engedélyt.” (2013. április 10.)

„Hamarosan a szerbiai parlament elé kerül a kormány által elfogadott büntető törvénykönyvet érintő módosítási javaslat. Ha ez elfogadásra kerül, akkor a korábbi 15 ezer dináros lopási értékhatárt 10 ezer dinárra csökkentik. Egy másik módosító javaslat mindezt 5 ezer dinárban szabná meg. Az MRM véleménye szerint felháborító és tarthatatlan bármiféle értékhatár megszabása. A rendőrségnek hivatalból üldöznie kell minden bűncselekményt, hiszen a javaslat elfogadásával kizárólag azt éri el az állam, hogy a bűnözők kétszer vagy háromszor térnek vissza ugyanarra a helyre lopni.

A bűnmegelőzés és a bűnüldözés vonatkozásában a rendőrség felelőssége is felmerült. Számos délvidéki magyarlakta településen panaszkodnak arra a polgárok, hogy a helyi rendőrőrs nem megfelelő módon végzi a munkáját, és – ami még súlyosabb – maguk a rendőrök is érintettek lehetnek a szervezett lopásokban és betörésekben. Emlékezetes, hogy miután a tiszamenti Péterrévén az idei év első felében az MRM kezdeményezésére megszerveződött a polgárőrség, nem sokkal később a teljes helyi rendőrséget lecserélték, ezután pedig – a polgárőrség és a rendőrség együttműködésének köszönhetően – javult a közbiztonság. Az MRM felszólítja a belügyminisztérium vezetőit, hogy haladéktalanul indítsanak vizsgálatot a rendőri szervek munkáját illetően a problémás településeken.

Az MRM továbbra is követeli a szerb kormánytól és a szerb parlamentben helyet foglaló magyar képviselőktől, hogy teremtsék meg a törvényi hátteret a civil polgárőrség intézményének bevezetéséhez. A polgárőrség nem a rendőrség munkáját végzi el, hanem éppen annak tevékenységét segíti. Az MRM kezdeményezésére néhány faluban ideiglenesen létrehozott „Őrszemek” önkéntes tevékenységük alatt is konkrét eredményeket mutattak fel.” (2012. december 12.)

„A Magyar Remény Mozgalom tíz nappal ezelőtt megtartott sajtótájékoztatóján sokadszor kitért a gyalázatosan rossz közbiztonsági helyzetre Szabadkán. Külön figyelmeztettünk a gyűlöletkeltő falfirkák elszaporodására. Ezúttal is követeltük a többnemzetiségű polgárőrség bevezetését. A belgrádi Blic napilapban a szabadkai községi képviselő-testület elnöke nagyképűen és cinikusan reagált a kezdeményezésünkre.

Vajon a városvezetés most, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar épületének megrongálása után sem lesz hajlandó végre belátni, hogy csak egy jól szervezett polgárőrség képes útját állni a szabadkai utcai bűnözésnek?

Hol voltak a rendőrök és a minap bemutatott „híres” kommunális rendőrök, amikor a soviniszták a város legszűkebb központjában levő magyar oktatási intézményen élték ki magukat? Ugyanígy fogják majd megvédeni a külvárosban magukra hagyott idős polgárokat a betörőktől?

Polgárőrséget azonnal!” (2011. szeptember 10.)

„Sajnos, bebizonyosodott, hogy igazunk volt: többnemzetiségű polgárőrség, vagy ha úgy tetszik, csendőrség nélkül Szabadka utcái életveszélyesek maradnak a magyar polgárok, főleg a fiatalok számára.

A hétvégén ismét magyar fiatalokra támadtak szerb fiatalok Szabadka belvárosában. Az óriási túlerőben levő szerb fiatalokkal szemben a magyar fiatalok hősiesen védekeztek. Végső ideje, hogy a tanácsnoki és a képviselői posztokat betöltő délvidéki magyar politikusok, a fiatalok bátorságából merítve, határozottan követeljék a szerb politikumtól a polgárőrség azonnali bevezetését.

Az olyan stílusú reagálások, mint pl. „legerélyesebben, elítéljük… aggódunk… felszólítjuk a rendőrséget, hogy a tetteseket mihamarabb állítsa elő stb.”, annyit érnek, mint halottnak a csók. Netán arra várnak, hogy az ilyen támadások tragikusan végződjenek, és majd akkor követelik a polgárőrség bevezetését?!” (2009. szeptember 14.)

*

Ha semmi mást nem „tett volna le az asztalra”, csak az alábbi követelését, amelyet nyílt levél formájában eljuttatta az ország vezetőinek, az MRM normális körülmények között ma a délvidéki magyarság vezető pártja kellene, hogy legyen.

Teljesen egyértelmű, hogy kizárólag a területi autonómia szavatolhatna biztonságot, szabadságot, gazdasági fellendülést a rendkívül súlyos válságban és veszélyben élő, folyamatosan fogyatkozó,  szinte agonizáló délvidéki magyarság számára. A következő időszakban ez méginkább meg fog mutatkozni, és egyre többen látják majd be, hogy ez az egyetlen megoldás.

A történelmi előzmények és a nemzetközi jog adta lehetőségek teljesen indokolttá és kivitelezhetővé teszik a magyar területi autonómia létrehozását Szerbiában. Ehhez persze a teljes délvidéki magyar politikum egységes állásfoglalására lenne szükség (legalább ebben a sorsdöntő kérdésben), valamint ebből kifolyólag az anyaország támogatására.

Az MRM minden tőle telhetőt megtett, hogy a hat magyar párt egységesen lépjen fel, de tudjuk mi mindent történt.

Nagyon úgy fest, hogy ezek után az MRM-nek mégis egyedül kell megvívnia a legnemesebb és legfontosabb célért vívott küzdelmet. Ebben sokat segíthetne az egyetlen hazafias anyaországi párt, a Jobbik győzelme a választásokon (lehetőleg még ma, de legkésőbb négy év múlva).

A lenti szöveg jóval a brüsszeli megállapodás és a koszovói szerb autonómia felállítása előtt készült, ami egyrészt az MRM következetességéről, másrészt pedig a progresszív jellegéről, haladó szelleméről tanúskodik.

Íme tehát az újabb tanulságos kordokumentum:

„Az MRM határozott elképzelése a Magyar Autonóm Körzet megteremtése, amely Ada, Csóka, Kishegyes, Magyarkanizsa, Óbecse, Szabadka, Topolya, Törökkanizsa, Törökbecse, Temerin és Zenta községeket és a magyarok által többségében lakott településeket ölelné fel. Az így létrejövő magyar többségű régió ötvözné a magyar közösség etnikai alapú területi autonómia iránti igényét a modern európai regionalizmus eszméjével. A magyarok által többségében lakott szórványszigetek, vagy az elsődlegesen kialakított területi egységen kívül eső más települések, amelyek Vajdaság különböző részein találhatóak, népszavazás útján dönthetnek, hogy közigazgatásilag és jogkörileg a Magyar Autonóm Körzethez tartozhassanak. E településcsoportokhoz való viszonyulásról külön rendelkezésekre van szükség.

Az MRM a hatáskör-telepítési rendszert az állami és tartományi szervek által jelenleg gyakorolt, de regionális szinten hatékonyabban ellátható hatáskörök decentralizálásával, továbbá a helyi önkormányzatok jogkörébe tartozó egyes feladatok ellátásának regionális szintre való emelésével tartja megvalósíthatónak.

A regionális önkormányzat feladatkörébe tartozik:

– a régió területfejlesztési koncepciójának és operatív programjainak a kidolgozása, a településfejlesztési tervek összehangolása,

– a regionális jelentőségű infrastruktúra koordinált fejlesztése,

– a terület gazdaságának és mezőgazdaságának összehangolt fejlesztése,

– a hivatalos használatban lévő nyelvek egyenrangú használatának biztosítása,

– az erdő-, a víz-, energia- és hulladékgazdálkodás, továbbá a környezetvédelem egyes feladatai,

– a régió egészségügyi, oktatási és művelődési intézményrendszerének a teljes jogkörű működtetése és részleges pénzelése,

– a regionális önkormányzat által alapított intézmények fenntartása,

– egyéb, az állam, a tartomány, illetve a régió területén működő önkormányzatok által a regionális önkormányzat hatáskörébe utalt kérdések.

Ha a Koszovó Platform hivatalossá és elfogadottá válik, akkor megnyílik a délvidéki magyar területi autonómiáért indított politikai küzdelem, amelyre eddig semmiféle nyitottság nem volt Szerbiában. Az új helyzet azonban mérföldkő lehet ebben a kérdésben, és a párbeszéd elkerülhetetlen lesz. A nemzetiségi alapon szerveződött területi autonómiák régiói az Európai Unió zászlóshajói, húzóerők pénzügyi-gazdasági értelemben. Az államnak pedig gazdasági fellendülésre és fejlődésre van szüksége. Fel kell tehát ismerni a területi önrendelkezés megkerülhetetlenségét, amely nem csak a magyarság számára, hanem minden, az érintett területen élő nemzetiség számára csak pozitívumokkal járna”. (2012. december 23.)

*

A hol magasztos, hol nyomasztó nagy közéleti témák tengerének habzó hullámai olykor elnyelik az élet „apróságait”.

A Magyar Remény Mozgalom – más politikai erőkkel ellentétben – ezeket is megpróbálja felszínen tartani, kiemelni, hiszen számos délvidéki magyar hétköznapjainak elkerülhetetlen, összetevő részét képezik.

Lássuk hogyan állt hozzá egy ilyen témához az MRM. Érdemes megfigyelni a közlemény dátumát, ugyanis a Mozgalom még alakuló félben volt, de máris reagált arra a krónikus problémára, amelyet azok, akiknek a kezében összpontosul(t) a hatalom és a pénz, akár egy nap alatt megoldhatták volna.

„A két város testvérkapcsolatának (?) nagy csinnadrattával bejelentett elmélyítése (?) után sem lehet kielégítő módon közlekedni Szeged és Szabadka között, leszámítva persze azokat a polgárokat, akik személygépkocsival rendelkeznek. Ez tűrhetetlen és felháborító! A határ két oldalán élő magyarok közötti kapcsolattartásnak közvetlen és súlyos megnehezítéséről van szó.

Ugyanezt állapíthatjuk meg a Szabadka és Magyarkanizsa, Szabadka és Zenta, Szabadka és Ada, Szabadka és Óbecse közötti buszközlekedésről, amely már több mint egy évtizede alig vagy egyáltalán nem létezik, főleg a délutáni, illetve esti órákban.

Szabadka, a délvidéki magyarság szellemi központja gyakorlatilag el van szakítva a  Tisza-menti községektől. Felelősség terhel mindenkit, aki erről tehet, de azokat is, akik ezen nem próbáltak változtatni!

Miután az illemhelyre is luxuskocsival járó politikusainknak, a jelek szerint, esze ágában sincs ez irányban cselekedni, egy asztalhoz ültünk a szabadkai Subotica-Trans Utasszállító Közvállalat igazgatójával és munkatársaival, akikkel az esetleges megoldásokról tárgyaltunk.

Az ott hallott információk és kimerítő adatok alapján pártunk a következő megállapításra jutott:

– A Subotica-Trans pályázott a 16 órai Szeged-Szabadka járat újraindítására. Régóta vár válaszra. A köztársasági parlamentben lévő magas posztokat betöltő magyar politikusainknak anyatigrisként kellene küzdeniük azért, hogy a minisztérium végre döntsön a pályázat sorsáról. Egy későbbi, ennél sokkal praktikusabb időpontban, pl. 19.30-tól közlekedő Szeged-Szabadka járat beindításáról magasabb szinten, a két ország illetékeseinek kell megállapodniuk. Tehát itt is csak emberi tényezőről van szó.

– Az észak-bácskai járatokat esetében egyes jelek szerint, – ami számunkra különösen megdöbbentő – Szabadkának azért nincs normális buszkapcsolata Zentával, Magyarkanizsával, Adával és Óbecsével, mert ez nem szolgálná az említett községek egyes tisztségviselőinek önös érdekeit. Akárhogy is, a probléma megoldható, tehát Szabadka és az említett községek között mindenképpen be lehetne vezetni egy stabil délelőtti és esti járatot, hiszen a szükség és az infrastrukturális feltételek adottak.

Az elméleti kérdéseken kívül illene végre foglalkozni a polgárok életét közvetlenül érintő problémákkal is. Ezt egyelőre csak a mi pártunk teszi. Reméljük, mások is követik majd példánkat.” (2009. augusztus 10.)

Nos, megállapíthatjuk, hogy csak kis mértékben követték ezt a példát. Egyszerűsített honosítási eljárás, „nemzetegyesítés” ide vagy oda, akinek nincs autója, továbbra sem közlekedhet normálisan Szeged és Szabadka között. Az MRM kezdeményezése azért mégsem múlt el teljesen észrevétlenül. Akadtak kisebb (látszat)próbálkozások az illetékesek részéről a járatok stabilizálásának irányában (főleg amikor valakinek sürgősen politikai pontokra volt szüksége). Aztán megint visszaesés következett be.

A legszörnyűbb az, hogy a délvidéki buszok továbbra is alig közlekednek. Ebből kifolyólag az itteni magyarság nem kis része nem tudja rendszeresen tartani a kapcsolatot. (Talán az is a cél, hogy az itteni emberek ne tudjanak folyamatosan tapasztalatot cserélni, majd esetleg közösen lépni olyan irányba, amely egyeseknek nem felelne meg. Tájékozódjanak lehetőleg csak a tévéből).

Íme még egy, a fenti témához kapcsolódó kordokumentum, amely egyértelműen tanúskodik arról, milyen következetes és „makacsul” kitartó az MRM, amikor a magyar átlagpolgár gondjainak felvázolásáról van szó. Elég egy pillantást vetni a fenti és a lenti közlemény dátumára.

„A Magyar Remény Mozgalom (MRM) felháborodással vette tudomásul, hogy Szeged és a délvidéki, zömében magyarlakta városok (Zenta, Óbecse, Szabadka) közötti buszjáratok tovább ritkultak. A Tisza Volán Zrt. ugyanis gazdasági okokra hivatkozva szüntetett be több járatot. (Mintha csak gazdasági szempontok léteznének.) Ily módon még közvetlenebb veszélybe sodródott a határon inneni és túli magyarok családi, baráti és üzleti kapcsolattartása. A Szegeden tanuló délvidéki diákok pedig már évek óta szenvednek a normális buszjáratok hiánya miatt. Életüket alaposan megkeseríti az ún. határbuszok kaotikusnak mondható közlekedése is.

Az MRM megalakulása óta többször rámutatott erre a krónikus és egyre súlyosbodó problémára. Évekkel ezelőtt közvetlenül fordultunk a Subotica-Trans Utasszállító Közvállalat vezetőihez, akiktől azt választ kaptuk, hogy a Szabadka és Szeged (ún. testvérvárosok) közötti rendes és stabil járatok bevezetéséhez államok közti megállapodás szükséges.

Utána nyílt levélben szólítottuk fel Szabadka polgármesterét, járuljon hozzá a probléma megoldásához, de ő ezt nem tette meg.

A nemzet egyesítéséről előszeretettel beszélő anyaországi kormánnyal idilli kapcsolatokat ápoló VMSZ a füle botját sem mozdította annak érdekében, hogy valamilyen előrelépés történjen ezen a téren. Sőt, mint láthatjuk, a helyzet tovább romlott.

A személygépkocsival nem rendelkező polgárokban joggal támadhat olyan érzés, mintha Szegedet és a délvidéki városokat vasfüggöny választaná el.

Az MRM követeli az ún. testvérvárosok önkormányzati vezetőitől, a szegedi és a szabadkai utasszállító vállalatoktól, az anyaországi és a délvidéki magyar politikumtól, sürgősen intézkedjenek az említett elhatalmasodó probléma áthidalása, vagyis a rendszeres és gyakori buszközlekedés érdekében, hogy Szeged végre az autóval nem rendelkező földi halandók számára is elérhető legyen. Ha kell, legalább az összehangolt határbuszrendszer kialakítását érjék el”. (2014. február 12.)

*

Legjobb tudomásom szerint a Magyar Remény Mozgalom volt az egyetlen politikai szervezet Szerbiában (a délvidéki magyar pártok közül biztosan nem akadt más), amely kitartóan és behatóan foglalkozott a magáncégeknél dolgozó munkavállalók jogaival, illetve jogfosztottságával. Azon kívül, hogy rámutatott az itteni magyarok elleni diszkriminációra, mind a foglalkoztatás terén, mind magukon a munkahelyeken, az összes alkalmazott (attól függetlenül mely nemzethez tartozik) megaláztatására és kilátástalan egzisztenciális helyzetére is külön hangsúlyt helyezett.

 Számos sajtótájékoztatót tartott és több közleményt adott ki erről a témáról. Íme, az egyik ilyen:

„…Szerbiában nem hivatalos adatok szerint több mint 630 ezer polgár olykor több hónapos késéssel kapja kézhez a fizetését, amely gyakran éhbérnek minősíthető, hiszen nem éri el a minimálbér összegét sem. A Magyar Remény Mozgalomhoz több olyan alkalmazott fordult tanácsért, aki ugyanezekkel a problémákkal szembesült. A jelenlegi jogszabály szerint a munkáltató havi szinten köteles kifizetni a béreket, amennyiben pedig ezt elmulasztja, akkor a munkavállaló minden további nélkül feljelentheti a munkaügyi felügyelőségen. Csakhogy ezt kizárólag teljes névvel teheti meg, tehát egy ilyen feljelentés gyakorlatilag egyenlő a kirúgatással.

A béreket ugyan be lehet hajtani bírósági úton, de a kisemmizett munkásoknak vélhetőleg nincs sem idejük az elhúzódó eljárásokra, sem pedig pénzük ügyvédekre. Belgiumban 1926 óta érvényben lévő jogszabály két év letöltendő börtönbüntetést irányoz elő azoknak a munkáltatóknak, akik egyszer nem fizetik ki a béreket, Horvátországban pedig másfél éve vezettek be szigorítást, amely szerint 3 év letöltendő szabadságvesztéssel sújtható az, aki szándékosan több mint 3 hónapig nem fizeti ki a béreket”… (2013. szeptember 20.)

Amíg az MRM a meglevő embertelen munkatörvény olyan módosításait szorgalmazta, követelte (és ezt teszi a mai napig), amely könnyítené a magánszféra alkalmazottainak életét, addig az önmagát legnagyobbnak nevező délvidéki magyar párt a fájdalmas „reformokat”, további megszorításokat és kizsákmányolást ígérő haladók első számú szövetségeseként pöffeszkedik. De legalább remélhetőleg együtt buknak meg…

*

A teljesség igénye nélkül (ám hiteles idézetekkel és tényekkel alátámasztott) kis sorozatunkból egyértelműen kiderül, hogy a hatalom és pénz nélkül működő MRM az elmúlt négy évben messzemenőleg legtöbbet tett le a délvidéki magyarság asztalára. A DélHíren kívül azonban ezt az összes többi itteni médium elhallgatta. Ha az emberek ismernék az igazságot, semmi kétség, hogy az MRM-nek szavaznának bizalmat.

A fenr említett lépések mellett az MRM nevéhez fűződik számos jótékonysági akció, hagyományápoló megmozdulás, helyi szinteken a közvállalatok összevonásáért, országos szinten a diplomahonosítási eljárás eltörléséért vívott küzdelem, a kóros társadalmi és gyakran magyarellenes jelenségek feltárása, és még sokáig lehetne sorolhatni.

A legfontosabb az, hogy az MRM nemzetszereteten, összetartáson, elszántságon, bajtársiasságon, együttérzésen alapuló értékrendszer szerint működik. Ha ez így marad, a Mozgalom és az általa korlátlan szeretettel képviselt délvidéki magyarság szebb jövő elé néz.

K. P.