Ősbemutató: Wass Albert Magukrahagyatottak című regénye alapján rendezett Péter Ferenc
Október 10-én két délvidéki színművész, Péter Ferenc és Vágó Krisztina előadásában láthatja a közönség Wass Albert Magukrahagyatottak című regényéből készült színművet. A művet színpadra alkalmazta a szabadkai Péter Ferenc.
Péter Ferenc, a kritika szavaival élve, a “kegyetlen Pannon-esztétikus” Zentán született. Első színházi tapasztalatait a zentai AIOWA színházi csoporttal szerezte. Ez a csapat figyelemre méltó sikereket ért el, és később mozgalommá nőtte ki magát, mint az első délvidéki alternatív színházi csoport, amely bejárta egész ex-Jugoszláviát. Mint középiskolás, novelláiért és drámáiért Symposion-díjat kapott. Beiratkozott az Újvidéki Színművészeti Akadémiára, Pataki László osztályába, és még színinövendékként létrehozott egy “szobaszínházat”, amely csoportosulás Illegális-színház elnevezés alatt játszotta előadásait. Ez a piciny kezdeményezés idővel nemzetközi színházi aktivitássá avanzsált. Előadásaikat láthatták Újvidéken, Zimonyban, Cividale-ban, Koppenhágában és Budapesten is. 1991-től színész-rendezőként a K.P.G.T. színház tagja. Színészként dolgozott Haris Pašovićtyal (Szarajevó), Urbán Andrással (Szabadka), Sašo Milenkovskival (Szkopje), Babarczy Lászlóval (Kaposvár), Ljubiša Ristićtyel (Belgrád), Verebes Istvánnal (Budapest) stb. 1997-től 2002-ig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, majd 1998-tól a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának tagja.
Vágó Krisztina: “1984-ben születtem Zentán. Már gyermekkoromban elhivatottságot éreztem a színház és a színpad iránt. Elemistaként egészen a középiskolás éveim végéig jelentős szavalóként ismertek, hiszen rangos díjakat szereztem. Ezután iratkoztam az Újvidéki Művészeti Akadémia színművészeti szakára, melyet magyar nyelven végeztem el. Már harmadévesen játszottam a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatában és az Újvidéki Színházban, illetve rendszeresen részt vettem a Tanyaszínház turnéin. Az egyetem befejezése után szabadúszói életmódot választottam, hogy minél több színházi stílust, formát és zsánerben kipróbáljam magam. A Szabadkai Rádióban rádiódrámákat készítek. Két éve pedig a Pannon Rádióban szerkesztő-műsorvezetőként is dolgozom.”
Mi az, ami megfogta Péter Ferenc színművészt-rendezőt ebben a talán kissé ismeretlenebb Wass regényben? Vagy kell-e egyáltalán érzelmekről beszélni melyek az ember lelkében dúlnak, ha Wass Albert, a hazájáért harcoló honvéd, de mindenek előtt nemzetünk nagy írója, aki oly közelről ismerte a magyar szépirodalmat mint a honvédő háborút: a reményt és reménytelenséget, a boldogságot majd a fájdalmat, melyet az a tudat okozott, amely végig ott lapult szívében s lelkében, leginkább akkor, amikor már tudta, hogy eleve elvesztett az ügy, eleve elveszett a háború. Az a háború, melynek vége nem a haza megvédése, majd az örömmámor a győzelem után, hanem a trianoni felszakított seb apokaliptikus visszatérte. Harc, melynek a vége a visszaszerzett haza elszakított részeinek ismételt elveszítése. Háború, melynek az egyetlen epilógusa már ismert a nemzet számára.
Mégis történetünk nem a 20. század magyar sorstragédiáiból merít, hanem egyetlen történetet mesél el, egy gyönyörű szerelmi történetet fegyverropogások zenei kíséretével. Az ellenség több hídfőt alakított ki a magyar-szovjet határon, egy-egy század 10-15 magyar bakát számlál csak, reménytelen, s helyenként fejvesztett a harc, és rendetlen, kétségbeesett a visszavonulás…
Néhány tiszt a tehetetlen dühtől és fájdalomtól vezetve, kvázi még mindig reménykedik az utánpótlás és a pihent erősítés jövetelében, sőt mint a Messiást, úgy várják a német csodafegyvert. Közben a hídfőknek nevezett utak stratégiailag offenzívává alakulnak. Az itt-ott megmaradt maroknyi magyar baka, lassan belátja, hogy csak a szerencsének köszönhetik életüket, hiszen a vörös csizma (már csak hetek kérdése), hogy végig taposson az egész Kárpát-medencén.
Az előadás ezen pontján egy érdekes csavar történik. Az elfoglalt kárpátaljai falvakból a szovjetek magukkal viszik a lányokat, fiatal asszonyokat, két okból kifolyólag. Az egyik fiatal asszony orvosnak tanult a háború elején és ezért magukkal cipelték. A leány megszökik és a kies sziklákból itt-ott kinövő házak között szökni próbál. Ugyanezek a sziklák adnak reményt Nagy Ernő vezérkari őrnagynak, aki teljesen egyedül maradt és várja a magyar–német utánpótlást. A lánynak rossz véleménye van a katonákról, a sebesült baka pedig retteg a kegyetlen kínzásokról ismert un. Sztálin-lányoktól. Az előadás egyharmadánál kerülgetik egymást, el akarják pusztítani az “ellenséget”. Érdekes belső monológok, hajszálon függő életben maradás a tét, harc az életben maradásért. Egy tisztáson egymásba futnak és… A sebesült katona elesik, a lányka segít neki, hisz bármelyik pillanatban fölbukkanhat a valódi ellenség. Kettejük közül menti-e valamelyikük az életét a másik élete árán?
Létezik-e még egy elveszett háború végén erkölcs, hazugság nélküli magyar világ, remény a jövőben?
Akarva-akaratlanul soha erősebb párhuzamot nem lehet vonni a ma (XXI. század) és a világ legnagyobb égése között! A valódi érték úgy irodalmi, mint színházi értelemben is, nem a kvázi modern, alternatív szimbólumok értelmetlen egymásra hányása a színpadon, hanem a végtelenül letisztult Wass Albert irodalom mélységesen őszinte vallomásai és próféciái a múltról, jelenről és jövőről… A rendező, Péter Ferenc tiszta munkája a történelmi őrület mezsgyéjén és a tiszta színészi vezetés, amely egyformán jellemzi múltunkat és jelenünket is egyaránt. Két kiváló színművész, a hivatástudat tisztaságával, félelmetes mélységekkel varázsolja elénk azt, amit időnként egész társulatok által beállított művek sem tudnak visszaadni.
SzegedMa nyomán H. Á. és T. T.
