Kis karácsony, csonka karácsony

Sok szülő, nagyszülő és testvér most boldog, mert végre hazajött, akit már nagyon vártak. Mások nem ilyen szerencsések. Mert igaz, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, de valakinek fizetnie kell a hitelt, és gondoskodnia az itthon maradókról.

Karácsony a megváltó Jézus születésének évfordulója, ezt a pár napot mégis legtöbbször a „szeretet ünnepeként” emlegetjük. Talán azért, mert sok család számára valóban ez az egyetlen időpont, amikor az egész rokonság összejön, és amellett, hogy mindenki betegre zabálja magát és haszontalan, de legalább drága ajándékokkal halmozza el a másikat, azon ritka alkalmak egyike, amikor végre van idő beszélgetni egymással, a nagymamák gyönyörködhetnek az unokákban, akinek pedig nincs, azon számon lehet kérni, hogy mikor lesz.

Minden karácsonynak megvannak a slágertémái, amiket újból és újból ránk zúdít a média. Ennyi baleset történt az utakon, ennyi pénzt hagytunk a bevásárlóközpontokban, ennyi ember választotta az öngyilkosságot, erre és erre a dologra érdemes figyelni, ha juhbeles virslit veszünk szilveszterre. Egy dologról nem szólnak a hírek, hogy hány család tölti egymástól elszakítva a karácsonyt, nem azért, mert a gyerekeknek nincs kedvük autóba ülni, hanem mert éppen több ezer kilométerre nyugatra kalandoznak, és abból a pénzből, amit benzinre vagy repülőre költenének, inkább kifizetnek maguknak még egy havi albérletet, hogy egyszer legyen elég pénz a hazatérésre. Az egyre távolabb kerülő hazatérésre.

Aki pedig évente egyszer haza tud látogatni, az ebben a néhány napban próbál szivacsként annyi ölelést, annyi kedves szót és annyi magyar levegőt magába szívni, amennyi csak beléje fér. Mert aztán újabb kemény esztendő jön a szülőföldtől távol, és bár ott sincs kolbászból a kerítés, vissza kell menni, mert ott legalább meg lehet élni. Száműzötten, de emberhez méltóan. Mert a magyar valóság ma sok százezer magyar családnak mázsás súlyú devizahitelt, csúcsra járatott korrupciót, a munkavállalói jogok lábbal tiprását, elszegényedést és teljes kilátástalanságot jelent. Mert nincs mindenkinek gazdag apukája, aki akkor is fizeti a tandíjat, ha lassan a teljes felsőoktatást fizetős lesz, nincs mindenhol egy haver, aki jól fekszik a kormánynál, és betol valahová az önkormányzatnál, nincs talpraesett vállalkozó, akivel ezt-azt meg lehet oldani „okosba”.

A Kárpát-medencéből is menekülünk. Megrendítő erejű életutak tucatjai jelzik, hogy valamit nagyon elrontottunk. Nem csak a politikusaink: mi, mindannyian. Az nem normális, hogy emberek százezreinek külföldön kell új életet kezdeni, ha nem szeretnének földönfutókká válni saját hazájukban, és magányos estéiken inkább a könnyeiket nyelik, de kitartanak, hiszen a hitelt fizetni kell, az itthon maradókról valakinek gondoskodni kell.

Bármennyire szörnyű is belátni: ezt a világot közösen építettük, ezeket a politikusokat mi termeltük ki, nem csak azzal, hogy beszavaztuk őket: ők mi vagyunk. Mert amíg a melós meglopja saját főnökét, vagy fordítva: a cégvezető átveri alvállalkozóját, miért gondoljuk, hogy egy képviselő, aki számára arctalan tömeg vagyunk, erkölcsösebb lesz, és nem nyúl a közösbe? Ha az elhunyt szülők örökségéből a gyerekek kijátsszák és kitagadják egymást, miért lenne igazságosabb és méltányosabb a szociális rendszerünk?

A szomorú valóság az, hogy elfordultunk Istentől, de nem abban az értelemben, hogy nem járunk hetente templomba, és nem tiszteljük a hozzánk hasonlóan korrupt és méltatlanná vált egyházi vezetőinket. Az isteni utat hagytuk el. Túl szűk az ösvény és szúrósak az út menti bokrok. Nem szeretjük, ha helyettünk mások döntenek, de a döntéseinkért nem vállaljuk a felelősséget. Elvárjuk, hogy tiszteljenek bennünket, de mi nem tisztelünk semmit, se Istent, se hazát, se embertársainkat. Szeretetre vágyunk, de ha máson csattan az ostor, bezárjuk szívünket, és azt gondoljuk, megérdemelte.

Sok szülő, nagyszülő és testvér most boldog, mert végre hazajött, akit vártak. De ők újra el fognak menni, hogy segítsenek magukon és másokon, akiket hátra kell hagyniuk. Nekünk, itthon maradóknak kell hogy változtassunk a dolgok menetén, de legelőször is saját magunkon. Isten adjon hozzá erőt, hogy sikerüljön.

Jobbegyenes Blog nyomán T. T.