Hála Istennek nem vagyok Charlie!

A világ teljesen kifordult magából.

Állítólag mintegy négymillióan vettek részt a franciaországi terrorizmusellenes tüntetéseken. Párizsban a hatalmas tömeg a Charlie szót skandálta. „Emeljétek fel a tollaitokat!”, „Szabadság, egyenlőség, rajzoljatok, írjatok!,” „Charlie vagyok” – ilyen és ehhez hasonló feliratokkal vonultak a megemlékezők.

A tömeg élén azoknak az európai országoknak a vezetői sétáltak, akik az elmúlt években lelkesen fertőzték a világot a globalizmus, a multikulturalizmus és (a legrosszabb értelemben vett) liberalizmus vírusával. És akik a katasztrofális bevándorláspolitikájuk miatt közvetlenül felelősek a rothadó Európában tomboló káoszért és terrorcselekményekért.

Arról nem is beszélve, hogy ők maguk (mármint a nagy európai országok vezetői) is sajátos terrort hajtanak végre emberek millióin. Gazdasági terrort, amelybe nem tizenkét erkölcstelen és tehetségtelen provokátor hal bele, hanem számtalan tisztességes, szorgalmas és értékes polgár.

Nyilván logikus a kérdés, ha ez így van, vajon miért követte a vesztébe rohanó Európa vezetőit ekkora tömeg. A válasz azonban nem túl komplikált: a felvonulók egy része haszonélvezője a jelenlegi embertelen gazdasági rendszernek, a pénz világának, másik része egyszerűen cirkuszra, látványosságra vágyik, harmadik része pedig agymosott vagy agyhalott, csak a fősodratú média hangját hallja és vakon követi üzeneteit, utasításait. Az állítólagosan négymillió (a valóságban valószínűleg legalább tízszer kevesebb) sétáló ordibálásánál sokkal érdekesebb lenne tudni, hogyan gondolkodik az egész helyzetről a felvonulást kihagyó mintegy 60 millió francia vagy a kb. 730 millió európai lakos.

Az egyik ismerősöm azon tűnődik: ha már Európa és a világ urai mindenáron a médiamunkások feletti terrorizmus ellen akartak tüntetni, miért nem tették ezt az izraeli hadsereg által tavaly meggyilkolt kilenc palesztin újságíró esetében? Az ő életük kevesebbet ér, mint Hebdóéké?

A megmozdulás nemcsak a terrorizmusról, hanem állítólag a szólásszabadságról is szólt.

Létezik egy íratlan szabály: világi jelenségek és közéleti személyiségek ádáz kritikának vethetők alá, alkalomadtán akár ki is gúnyolhatók, de világvallások semikképpen sem (itt persze nem az egyházak berkeiben esetleg megtörténő rendellenességekre kell gondolni). Márpedig a likvidált „szatirikusok” otromba és undorító módon gyalázták a világvallásokat: elsősorban a kereszténységet, majd az iszlámot és kisebb mértékben a zsidó vallást. Ha most hirtlen ők lettek a szólásszabadság jelképei, Európa teljes erkölcsi lezüllésével állunk szemben.

A Charlie-záson Szerbia is képviseltette magát Ivica Dačić külügyminiszter és Maja Gojković, a szerb parlament elnökének személyében. Dačićnak van köze a szólásszabadsághoz, pontosabban annak elfojtásához, hiszen a kilencvenes években Miloševićékkel uralták a médiamezőnyt és támogatták a háborús uszítást. És ne feledjük: a Szerbiai Szocialista Párt uralma alatt ismeretlen tettesek meggyilkoltak néhány ellenzéki újságírót.

Maja Gojković egykori pártja – a Szerb Radikális Párt is rendesen „aprította” az ellenzéki sajtót. Aleksandar Vučić akkori tájékoztatási miniszter sorra szüntette be a szófogadatlan lapokat. Ma, mint kormányfő ugyanazt teszi, csak valamivel „kifinomultabb” módszerekkel.

Szerintem a Charlie-rendezvényről hiányzott Pásztor István, a VMSZ elnöke és a sajtószabadság nagy bajnoka. Pártja ugyanis maga alá gyűrte szinte a komplett délvidéki magyar médiát. A Szabadkai Rádiót hagyta veszni, a DélHírnek pedig teljes erővel nekirontott, de ez az egy ellenzéki bástya túlélte a támadásokat.

Akárhogyis, a párizsi felvonulás a nagy európai képmutatás jegyében telt.

Nem vagyok Charlie, és hála Istennek a kollégáim és barátaim sem azok.

K. P.