Miért élünk ilyen rosszul? Romboló hatású, embertelen gazdasági rendszer, amely számunkra (is) nyomort és szenvedést hozott

Naomi Klein kanadai írónő A gazdasági sokkterápia világméretű kudarca c. könyve még a nagy 2008-as világválság előtt jelent meg, de üzenetei talán sohasem voltak annyira időszerűek Európa keleti részén, mint most. Ez természetesen Szerbiára is (vagy leginkább Szerbiára) vonatkozik, hiszen pont itt alkalmazzák a neoliberális gazdasági irányzat legnyersebb formáját, amely ráadásul a végsőkig primitív balkáni (politikai) kereskedelemmel és a burjánzó, fékevesztett, megállíthatatlan korrupcióval ötvöződik.

Mivel a neoliberalizmus egyik tulajdonsága, hogy „az állam csak akkor avatkozik közbe, ha azt a közvetlen érdekei diktálják”, a rablóprivatizációk lebonyolítása szinte semmilyen akadályba sem ütközött-ütközik. Emberek százezrei maradtak-maradnak munka nélkül és a lakosság többsége legmélyebb nyomorban él. Sokan annnyira kilátástalannak ítélték a helyzetet, hogy a kivándorlás mellett döntöttek, amely mindössze pár hónap leforgása alatt (sajnos a délvidéki magyarság körében is) tömeges méretet öltött.

A Nyugat által megvásárolt és a Morton Abramowitz befolyásos amerikai zsidó által átnevelt Aleksandar Vučić kormányfő „sokkterápiája” tehát rövid idő alatt olyan gazdasági-szociális romboláshoz vezetett Szerbiában, amilyet talán egy kisebb háború sem idézett volna elő. A folyamat persze nem vele, hanem a Demokrata Párttal kezdődött, de neki sikerült tökélyre vinnie a destrukciót. (Arról persze nem is beszélve, hogy a neoliberalizmus fő bástyájánál – a Vučić által istenített IMF-nél felvett hitelek utáni abnormális kamatokat szintén a polgároknak kell majd nyögniük, ami tovább fokozza a szegénységet.).

Vučićnak eközben csak az a fontos, hogy időt nyerjen, hogy kihúzza a következő választásokig. Emlékezzünk csak vissza: mintegy hat hónapja azt ígérte, hogy a szerbiai emberek másfél év múlva jobban fognak élni, aztán pár hétre rá már 2016 végét említette, mint a fellendülés időpontját, tegnap pedig azt mondta, a 2017-es év lesz a jólét éve.

Ha a szerb átlagpolgárok többet (vagy egyáltalán) olvasnának és gondolkodnának, Vučić ma nem örvendene viszonylag nagy népszerűségnek. Azért mondom, hogy „viszonylag”, mert a legújabb „kimutatások”, amelyek az agyoncenzúrázott szerb médiában láttak napvilágot, persze nem egészen tükrözik a valóságot. Nincs itt semmilyen Vučić-mánia. Ugyanakkor tény, hogy főleg a műveletlenebb rétegek elég szép számban veszik be átlátszó hazugságait és sületlenségeit (amelyek hátteréről nincs fogalmuk és nem is vizsgálják azt).

Ami a VMSZ vezetőségét illeti, nem vitás, hogy ők is a neoliberális kapitalizmus hívei. Számukra a kevés dúsgazdag és a rengeteg mélyszegény délvidéki magyar társadalma az ideális. Ha magyarjainknak lenne több ideje és kedve rendesen tájékozódni és behatóbban foglalkozni ezzel a jelenséggel, a VMSZ alighanem a történelem trágyadombján végezné.

Most pedig lássuk, hogyan vélekedik a szóban forgó témáról Naomi Klein.

„Sokáig úgy tűnt, hogy a gazdasági sokkterápia csak egy metafora, amely áttételesen utal csak arra, hogy a gyors gazdasági változások sikeresebbek, mint a fokozatosak. A pszichiátriában a sokkterápia egy fontos vonulata volt a XX. század Freud-ellenes mozgalmának, amely dr. Even Cameron nevéhez fűződött. Cameron célja az volt, hogy elektrosokk és egyéb durva és kegyetlen módszerek révén kitörölje a betegek elméjéből mindazt, ami szerinte ott kóros volt, és ezután az így kapott „tiszta lapra” saját, most már „helyes” mintázatát írja be. Azt, hogy mi a káros, tehát a pszichológusok és pszichiáterek akarták eldönteni.

Ez volt az eredeti sokkterápia, amelyet napjainkban is alkalmazzák – elsősorban az amerikai hadsereg titkos börtöneiben, terroristák vagy terroristagyanús emberekkel szemben, de nem elsősorban átnevelés, hanem információszerzés céljából.

Aztán a hetvenes években, amikor a neoliberális chicagói iskola, amelynek vezetője Milton Friedman volt, rászabadult a latin-amerikai országokra, ugyanígy igyekeztek felmorzsolni a meglévő társadalmi mintákat és a neoliberalizmus módszereit alkalmazni (vagyis deregulálni, privatizálni és liberalizálni). Chile volt az első ország, ahol aktívan alkalmazták a sokkterápiát, majd ezt követték számos más országban, aztán a sokkterápia forgószele elérte Kelet-Európát is. Természetes, ahogy ez jól ismert a közgazdaságtan történetéből, azokban az országokban, amelyek le vannak maradva technológiailag (mint az Egyesült Államok volt a XIX. század elején vagy Németország a XIX. század végén, illetve Latin-Amerika a II. világháború után), ott a szabad verseny korlátlan alkalmazása a legjobb recept arra, hogy az ország gazdasága összeomoljon, és hogy elveszítsék az exportpiacokat. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a XIX. század elején Alexander Hamilton, illetve Németországban egy kicsit később Friedrich List egyaránt a protekcionizmust és az erős állami beavatkozást hirdették. És tegyük hozzá, hogy az amerikai nagyvállalatokat az Egyesült Államok kormánya még ma is támogatja, elsősorban katonai megrendelések révén.

Bolíviában Victor Paz Estenssoro kezdte alkalmazni a neoliberális tanokat. Érdekes, hogy itt bukkant fel először az a Jeffrey Sachs, aki hasonló neoliberális sokkterápiát sürgetett tanácsaival később Lengyelországban, illetve más kelet-európai országokban is.

Később Kínának is adott tanácsokat Milton Friedman. De jegyezzük meg, hogy a kínaiak korántsem fogadták meg Friedman minden tanácsát, hanem fenntartották a vegyes állami és magántulajdoni rendszert, és erősen szabályozták a tőkeáramlást is. Éppen ezért tudták később szinte egyedüliként megúszni a kilencvenes évek végi ázsiai gazdasági válságot, amely kifejezetten egy mesterségesen elindított pénzügyi válság volt. A másik ország, amelyik megúszta azt, Malajzia volt, ahol az akkori elnök, Mahathir Mohamad elküldte az IMF-et melegebb éghajlatra, és egyedül, saját feje után igyekezett megoldani a válságot.

A sokkterápia éppúgy nem működött a gazdaságban, mint ahogy a pszichológiában sem lehetett azzal átírni az emberek gondolatait, csupán nagyon rossz mentális és fizikai állapotba lehetett hozni őket. A gazdasági sokkterápia a neoliberalizmussal együtt alkalmazva, alapvetően csak azt eredményezte, hogy az emberek rosszabbul éltek, a szociális, egészségügyi, oktatási és kulturális kiadásokat befagyasztották, és ezért demokratikus közegben a sokkterápia volt a legjobb módszer a választások biztos elvesztésére – ahogy Latin-Amerikában is történt a XXI. század elején, amikor is rendre az Egyesült Államok- és globalizációellenes kormányok kerültek hatalomra.

Irakban az amerikaiak egyfelől megkísérelték rátenni a kezüket az ország olajvagyonára, és közben alkalmazni akarták a gazdasági sokkterápiát is. Sajnos azonban elfelejtette valaki megmondani az amerikaiaknak, hogy Irak egy muszlim ország, amely minden külföldi beavatkozást elutasít, különösen akkor, ha az láthatóan csak szenvedést és megalázást hoz. Ezzel aztán az amerikaiak magukra rántották a muszlim fundamentalizmust, a terrorizmussal együtt”.

A képen: Naomi Klein

K. P.