Akik nem csak keseregtek: Kémeri Nagy Imre hős élete

„Kopját tűzünk elesett véreink sírdombjára, de kopját szegtünk ellenségeinkre, így menetelünk tovább senkire se hallgatva.”

Erdélyben, Szilágysomlyó mellett, a völgyek hajlatában meghúzódó Bürgezd községben 1903. március 27-én született Kémeri Nagy Imre.

Atyja birtokos köznemes, abból a sziklakemény fajtából, melyen évszázadokon keresztül az erdélyi függetlenség nyugodott. Tíz testvére volt. A sorsközösség nagyon természetes volt ebben a családi miliőben. Már kicsiny kora óta katona akart lenni. Talán érezte, hogy az őt és családját érő irtózatos csapások a magyar katona eszményképévé érlelik. Hallomásból tudta, gyermeklelkében érezte, hogy az első világháborúban népének színe-java a harctéren van. Erről naplójában így írt:

„Gyermekkoromban kétszer kíséreltem meg, hogy a harctérre szökjem. Nem sikerült. Állandóan őriztek. Ezért nem itattak be tizennégy éves koromban a zilahi református kollégiumba: attól tartottak, hogy megszököm, és elmegyek szívem vágya szerint katonaiskolába.”

Az összeomlás utáni megszállás az élni akaró magyarságot nem bénította meg, mert tudatában volt erejének, igazságának függetlenül attól, hogyan rajzolták át a határokat a „világhódítók”. Erről ezt jegyezte fel:

„A megszállás után azonnal megkezdtük a harcot az oláhok ellen. Édesapám a megalakult Erdélyi Magyar Párt helyi elnöke lett, amit ők titokban elhatároztak, azt én bajtársaimmal – hacsak lehetett – végrehajtottam. Több oláh járőrt véresre vertünk, lefegyvereztünk. A csendőrséget megfélemlítettük.”

Héjjas Iván és Kémeri Nagy Imre

Az idegen hatalmak jóvoltából a csodálatos Erdélyt megkaparintók rettegtek. Tudatában voltak annak, hogy sem szellemi teljesítményük, sem kardjaik ereje nem mérhető azokéhoz, kik felett a történelem torz játékából most uralkodhatnak. Terrorhullám öntötte el Erdélyországot. Kémeri Nagy Imrét mindez nem félemlítette meg. Rendületlenül, senkire sem hallgatva haladt ősei útján. Rabságot nem tűrt soha! Így emlékezik ezekről az időkről:

„Hatodszor fogtak el. Bebörtönöztek. Természetesen ilyenkor engem is véresre vetek! Kétízben egész családunk börtönbe került. Ültem a szilágyfalusi, szilágysomlyói és zilahi börtönökben. Büszkén gondolok vissza ezekre az időkre. Végül is kiadták a parancsot, hogy pusztítsanak el. Csak a szökés mentett meg a zilahi börtönben rám váró komolyabb bajoktól.”

Nagyon szomorú időszak borult Erdélyre. Bocskorosok dúlták a vidéket. A jórészt csendes oláh népet hivatásos uszítók, nagyszájú, cujkával bátorított munkakerülők hergelték, vadították. Egy ilyen helyi híresség, név szerint Drecul Laci, „fel románok” kiáltással járta a vidéket. Igyekezett lázítani az egyébként kis létszámú békés oláhságot. Hogy Dracul Laic vágya mihamarább megvalósuljon Kémeri lábbal felfelé felhúzta egy fára.

Különben ismeretlen volt a magyar-román ellentét a környéken. Ősöktől örökölt, jól bevált rendező elvek szerint mindenkinek megvolt a saját élettere. Az új hatalom felrúgott minden ezeréves ősi törvényt, ami nem papírra, hanem a magyar lelkekbe íródott. A megrészegedett oláh banda tobzódva ünnepelt, de a parancsszóra elrendelt vigalom Bürgezden sem sikerült igazán. „Zúgjanak a harangok!” szólt az oláh vezetés parancsa, de Bürgezden a harangok némák maradtak. Kémeri Nagy Imre erről így emlékezik:

„1920. május 10-én ’Zecse máj’-kor, midőn Erdélyt összekapcsolták Oláhországgal, elrendelték, hogy Erdély minden községében örömünnepet tartsanak, és két óráig zúgjanak a harangok. Kétségbeesve kérleltem lelkészünket, ne harangoztasson, hiszen ez a mi lélekharangunk… nem tehette meg. Erre én éjjel kivettem az ütőt. Mégse tudtak harangozni! Nem temettük Erélyt!…”

A parancsszóra vigalomba hajszolás, őrült, cinikus ötlete a normálisabb oláhoknak sem tetszett. Bizonyíték erre, hogy Simon Gligor román cseléd hozta vissza a harangütőt és nagy valószínűséggel részes volt a fárasztó műveletnek. A falu mindent tudott, de a sorközösség parancsa lakatott tett minden szájra. A bürgezdi néma harang az ellenállás jelképe lett! Kémeri Nagy Imre nem állt meg ezen az úton. Titkos hálózatot szervezett. Irodalmi tehetsége már ekkor megmutatkozott. Verseiben, prózai írásaiban lelkesítette véreit. Kéziratban terjesztették Szilágysomlyón, Zilahon. Fáklya volt a vidékre rászabadított sötétségben. Kémeri Nagy Imre földalatti csoportjával megszervezte: Magyar legyének nem esküsznek az„Oláh Carol” királyra. Erről így emlékezik:

„1920-ban sorozták az első magyar fiúkat oláh katonának. A környékbeli községekből is sokan kerestek fel, hogy vezessem őket Magyarországra, mert nem akartak oláh katonák lenni. Családunk azonban hazaárulónak tartott mindenkit, aki megfutamodik és Erdélyt kényszer nélkül elhagyja. Azt tanácsoltam, maradjanak otthon. Én sem megyek sehová Erdélyből. Vonuljanak csak be katonának, de mutassák meg, hogy magyarok, ne esküdjenek fel az oláh királyra!”

A hatalom megdöbbent, átmenetileg tanácstalan maradt az egységes és gerinces, magyar virtust sem nélkülöző fellépés láttán. Eleinte szabadságolták a rebelliseket. Átmeneti bénultság után fékeveszetten beindult a terror! Átfogó nyomozás indult és mivel bürgezdiek kezdték, a gyanú Kémerire terelődött. A csendőrség összeszedte a számba vehetőket é szörnyű kínvallatásoknak vetették alá valamennyit. Kémeri Nagy Imre egy bajtársa belehalt a kínzásokba. Kémeri összetört testtel, de sziklakeményre edződött lélekkel került a ki a markukból. Nem vallott senki nem volt bízonyíték.

Mint minden elnyomás, úgy minden nehézség is nagy választóvíz. Nem mindenki olyan erős testben és lélekben, hogy számára a népe szabadságáért a mártírhalál sem túl nagy ár! De a nehéz helyzetek kitermelik a maguk hőseit. Különösen kitermelik a nem fertőzött magyar közösségek, hol a szilaj bátorság, a szabadság szeretete a génekből fakad. A magyar nem szolganép, ezt Őseink útja mutatja.

Sokan voltak, akik az ellenállás passzív módját választották. Lélekben magyarnak maradni és mindig csak annyit lépni amennyi a kockázat-eredmény mérlegén ésszerű. Ez könnyebb út é serős érvek szólnak mellette. Valószínű mindkettőnek van létjogosultsága, de a csendesek ne merjék bírálni a legbátrabbakat, inkább foglalják imáikba nevüket! Mivel mártír hősök nélkül a passzív ellenállás parazsa kihuny! A hősök a nemzet örökkévalóságának letéteményesei.

Kémeri Nagy Imre is egy ilyen hős volt!

Ilyen körülmények között, melyek Kémeri életét meghatározták, rendszeres iskolalátogatás szóba sem jöhetett. A gimnázium első négy osztályát a szilágysomlyói minorita gimnáziumban végezte. Ekkor már eljárás is indult ellene. A legendásan korrupt oláh igazságszolgáltatás siet a segítségére. Sok pénzbe került, de szabadlábon van ismét.

1922 őszén az oláh király koronázása alkalmából letartóztatási és kitoloncolási hullám indul meg. Családok százait toloncolják át Magyarországra. A legelkötelezettebb, példamutató családoktól akar megszabadulni az oláh hatalom. A Kémeri család a kitoloncolandók listájára kerül. Ismét a legendásan korrupt oláh közigazgatás „segít”. Drágán ugyan, de ősi földjét nem kell elhagyni a családnak. Természetesen a rendőri felügyelet marad. A minorita rendházban lakhat ugyan, de naponta jelentkeznie kell a rendőrségen. Eljött 1922. október 29-e, mely példával szolgálhat mai főpapjaink számára, akik elfelejtik, hogy magyarok. Legyenek bármelyik keresztény felekezet tagjai, elsősorban a magyar sorsközösségben kell gondolkozniuk, utána jöhet csak a többi!

Az oláh hatóságik engedélyt adnak, hogy a „Reformáció Emlékünnepélyét” megtartsák. A katolikus egyházzal karöltve, élükön a minoritákkal rendezik a protestánsok! Egy hatalmas irredenta tüntetéssé válik a szilágysomlyói ünneplés! Ez a magyar sorsközösség és élni akarás diadala!

Kémeri Nagy Imrét kérték fel, hogy hazafias verset szavaljon. Erről a napról, mely sorsdöntő volt életében, az alábbiakat jegyezte fel:

„Aznap reggel értesült a rendház igazgatója, Kőhalmi Mihály, hogy órákon belül el akarnak fogni. Értesített, hogy azonnal meneküljek. Életem egyik legnagyobb lelkitusáját vívtam. Hiszen megfogadtam, hogy az oláhok elől sohasem futamodom meg, Erdélyt el nem hagyom. Mikor mindezt a rendház főnökének is megmondtam, behívatta szüleimet, akik ugyancsak kérleltek, hogy meneküljek. Hosszas unszolásukra sem tágítottam, mikor édesanyám ezt mondotta:

’Szenteld életed hazádnak, harcolj Erdélyért!’

’Menj, Imre fiam, menekülj! Ha a határon rajtakapnak hősi halált halsz. Ha pedig sikerül átjutnod, szented életedet hazádnak, harcolj Erdélyért!’

Anyám könnyei meghatottak, de mielőtt útnak eredtem, elmentem a hazafias ünnepségre. Este 9 óra 10 perckor a buzdító verset elszavaltam. Tíz órára visszatértem a rendházba és elindultam. Hűséges öreg szolgám kísért a legközelebbi vasútállomásig.”

Az információ helyesnek bizonyult. Másnap hajnalban oláh csendőrség fogta körbe a rendházat. Kémeri Nagy Imre választása nem kis vívódással járt. Ha Erdélyben marad, lehetetlenné teszik, hogy Erdélyért harcoljon. A haláltól nem félt, ezt későbbi tettei is bizonyították! Ő harcolni akart hazájáért, eszményeiért! Tudatában volt, hogy harcra termett ember és a tettek mezején tudja legjobban szolgálni hazáját. Kész volt megütközni bárhol, bármikor, bárkivel, aki szeretett hazájára, magyar véreire tör, azt rontással fenyegeti! Nem megfutamodott, hanem egy jobb harci pozícióból biztosította a nagyobb és hatékonyabb cselekvés feltételeit.

A határon való átjutásról így emlékezik:

„Októberi eső szitált, amikor Körösszegapáti és Körösszakáll között éjszaka átléptem a határt. A sötétség ellenére is észrevettek a határőrök. Kétszer lőttek rám, de nem találtak. Első utam Szegedre vezetett a szabad hazában. Nagybátyámat, Mátéka János csendőr-alezredest kerestem fel. Itt is folytattam tanulmányaimat egy ideig.”

Folytatjuk…

Forrás: Erőss Zoltán: Kémeri Nagy Imre élete