Mit jelent délvidéki magyarnak lenni? (5. rész)

Egyetlen szóban nem lehet megválaszolni a kérdésre, hogy mit jelent délvidéki magyarnak lenni. A véleményünk éveken át, mondhatnám egész életünk folyamán fogalmazódik bennünk. Bizonyos életkorok elérésével fokozatosan csiszolódik a feleletkészségünk is. Fiatal korban, tapasztalatok és információk hiányában befolyásolhatóbbak vagyunk bizonyos tényezők hatására. Ilyenkor még erősebben hat ránk az iskolapadokban megismert történelem, a nemzetünk kultúráját alkotó mondakör, ami szép történeteivel egykor könnyedén belopta magát szívünkbe. Büszkén, szeretettel gondolunk kiemelkedő történelmi személyeinkre, a nagy királyokra és a diadalokra. Érezzük, hogy mindez valahol a miénk. Ám idővel, ahogy növekszünk a szomorú eseményekről, a vesztes harcokról is olvasnunk kell. Ilyenkor szívünket elönti a düh, a fájdalom és felszínre jutnak erős nemzeti érzéseik. Tudjuk, hogy valami történt a múltban, ami miatt őseink sokat szenvedtek. S most itt vagyunk mi, a leszármazottak, akik mindenáron a felelősöket szeretnénk előállítani. Itt már nem az a gyermeki szív dobog bennünk, amely egykor még boldogan tanulmányozta az eredetét. Vádaskodunk és gyűlölködünk nemzetekkel anélkül, hogy igazából tudnánk miként zajlottak le a múltbéli események. A történelmi adatok leginkább nem hitelesek vagy több féle változatuk él, mivel a dolgokat mindenki másként látja. Természetesen amit a sajátunknak érzünk azt megvédjük, kiállunk és érvelünk mellette. Ez így van rendjén. Azonban ez még nem ad jogosultságot ahhoz, hogy felelőtlenül használjunk szavakat és kifejezéseket amellyek pontos jelentését talán nem is ismerjük.
    Gyakori, hogy nemzetünk visszasírja a régi időket, s szüntelenül várunk egy új csodára. Más országokat okolunk balsorsunk miatt, de gondoljunk csak arra, hogy más nemzeteket is megviselt a történelem. Legközelebbi példaként említhetjük az országot amelyben élünk. Szerbia határait az elmúlt évtizedek szüntelenül szabdalják. Az ő sziveikben is megszakadt valami minden egyes változással. Azt érezhetik, amit a magyar nép átélt 1920-ban. A különbség annyi, hogy a mi sebeink az évtizedek alatt fokozatosan gyógyultak, míg számukra ez idő alatt is mindig friss vágások keletkeztek. Sokszor csak annyit mondunk: „Megérdemelték!” vagy „Maguknak okozták!”. Vajon egykor nem ugyanezeket a szavakat kiáltozák felénk is!? Talán igen, hisz akkor még sokan nem is éltünk, nem tudhatjuk. Ezért az efféle megnyilvánulás helytelen, embertelen és a saját helyzetünkre nézve ellentmondásos. Miért kívánnánk másnak, ugyan azt a rosszat, ami miatt nagyon sok magyar szív is megszakadt?! A Szózat sorait idézve:

    Bár Vörösmarty Mihály tollából jóval előbb született meg e magasztos költemény, s más esemény volt az iheltője, szavait manapság is vonatkoztathatjuk nemzetünkre. Bizony a történtek után megtörve álltak őseink a határátkelők előtt. A gyötrelem anyáról gyermekre szállt és még ma is közöttünk lappang. Olykor feldereng a szürke múlt, s elgondolkozunk milyen volna ha…és itt nincs tovább. Lehetünk haragosak, talán sértve érezzük magunkat, meglopottnak, de bánatunkra nem jelent orvosságot a káröröm és a rosszindulat. Mi, magyarok a vallásunk tanításából tudjuk, hogy a büntetés az égiek dolga, a miénk pedig, hogy szeressük embertársainkat. Természetesen nem kell mindent a maga útjára hagyni. Lehetőségünk szerint igyekeznünk kell jobbá tenni és javítani helyzetünket becsületesen, még akkor is ha az igazsághoz csak rögös utakon juthatunk el.
    Mi, a Vajdaság területén élő magyarok kárpátaljai társainkhoz hasonlóan, a történelem során nehezebb helyzetbe kerültünk mint Erdélyben vagy a Felvidéken élő sorstársaink. Ők különféle politikai változások folyamán mostanra, valamilyen szinten újra egybeolvadtak az Anyaországgal. S bár újra határok nélül közlekedhetnek ez mégsem jelent megoldást minden problémájukra. Nálunk, Délvidéken az elmúlt évtizedek politikai zavargásai még mindig kihatással vannak a jelenünkre. S bár a létszámunk folyamatosan csökken, igyekszünk összefogni. Sajnálatos módon a törekvéseink legtöbbször kudarcba fulladnak, mert az összetartás bizony nem osztályrészünk.
    A nemzetek közötti viták igen jelentős méreteket öltenek. Gyakori a nézeteltérésekből adódó testi sértés és bántalmazás. A konfliktusok kialakulása leginkább hétvégenként fordul elő, mivel a szórakozóhelyeken nem kerülhető el a különböző nemzetiségű fiatalok vegyülése. Az érintett korosztály a lázadó időszakát éli, ezért az utcai vandalizmus is sok községben megnyilvánul. Naponta ébredünk újabbnál újabb megalázó, provokati és értelmetlen falfirkákra. Próbáljuk lenyelni ezeket a dolgokat, még akkor is, ha egy-egy megjegyés sértő ránk nézve. Azonban ha az alkotásal nem a saját nemzetünket célozza meg, észre sem akarjuk venni, mert ugyebár a véleményünk, hogy „Úgy kell nekik!”. Minden bizonnyal ez az állítás fordítva is igaz. Gondoljunk csak arra, hogy mindaz a rosszakarat ami manapság belőlünk árad a másik oldalról visszavág. Ez az oda-vissza járó labda röpdös fejünk felett már évek óta és ki tudná megmondani, hogy melyik fél kezdeményezett. Nem lehet keményfejűen, csak az egyik fél szemszögéből szemlélni a dolgokat, hiszen mindannyian követünk el hibákat. Az élet nehéz. Folyton új helyzetekbe sodor minket amihez  alkalmazkodnunk kell.
    A kisebbségi létben leginkább csak a hátrányokat véljük felfedezni, pedig ott vannak bizony az előnyök is. Mi, mint vajdasági magyar kisebbség igen szép hagyományokkal rendelkezünk és hálásak lehetünk, amiért jogunkban áll ápolni az elődeinktől örökölt kincseket. Tehetnénk többett annak érdekében, hogy a körülöttünk élők is megismerhessék szokásainkat, s ezáltal segítsük őket abban, hogy könnyebben elfogadjonak minket, mint nemzetet. Tulajdonképpen ez a titok nyitja, egy szó, tolerancia. Megismerni más kultúrákat, betekintést nyerni a hagyományaiba és ezáltal kölcsönösen megérteni egymást a hibákkal együtt. Fontos, hogy az ismerkedést már egészen fiatalon megkezdjük a szügségtelen ellenségeskedések elkerüljése céljából. Az eltérő anyanyelvű fiatalokban leginkább azért alakul ki ellenszenv a másik iránt, mivel nem tudnak értekezni egymás között. Azonban ha ezt a problémát kiküszöböljük igazán szép és erős barátságok is szövődhetnek. Számtalan példát sorolhatnánk erre és be kell látni, ez így van rendjén. Természetesen senki nem kéri tölünk, hogy teljesen olvadjunk bele a környezetünkbe. Épp ellenkezőleg! Az identitásunkat meg kell őriznünk, tudnunk kell, hogy honnan eredünk és tisztelni őseinket. De itt kell élnünk és jólérezni magunkat a környezetünkkel együtt. Ahogy koszorús költőnk mondta egykor:

„Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”

A legésszerűbb megszívleli e néhány sort és törekedni a népek közötti harmónia kialakítására. Minden nemzet fiai között akadnak becsületes, igaz és jóravaló emberek csakúgy, mint rosszindulatú, sötét és barátságtalan személyek is.
    Bár a lehetőségek igen sokrétűek, a megvalósítás nehézkes. Elsősorban azért, mert a vidékünkön élő emberek nemzetiségüktől függetlenül ezidáig nem voltak nyitottak a változásra és az új ismeretek befogadására. Miután senki nem engedett a maga igazából, könnyebb volt egymást megvetni, mint megismerni. De be kell látnunk nem élhetünk úgy együtt, hogy folyamatosan civakodunk egymással. Törekednünk kell, hogy megtaláljuk az arany középutat, amely mindegyik fél számára elfogadható, de a mérleg nem billen se jobbra, se balra. A konfliktusok számát egyenlőre csak csökkenthetjük, mert teljes elkerülni nem tudjuk. Mindig is voltak, vannak és lesznek olyan merev emberek, akik nem hajlandók együttműködni. Ők azok akik már megéltek történelmi korszakokat, eltűrtek sérelmet és bánatot. Nekik már csak a múlt fájó emléke maradt és mindaz a veszteség, ami miatt nem hajlandók változni. Talán rájuk kell hagyni, mert megérteni nem tudjuk azt, aminek nem voltunk részesei. De nekünk, fiataloknak feladatunk van. Kötelességünk, hogy ismerjük, tiszteljük a múltunkat, s szeressük azt, amit ránk hagytak felmenőink. Viszont nem ragadhatunk le a régmúlt időknél, nem sírjhatjuk vissza az idők végezetéig, azt amiről nem is tudjuk, hogy milyen volt. Nekünk ezek a lehetőségek adatottak meg, ezekkel kell élnünk egységben és harmóniában a többi nemzettel.
    Most itt, az új esztendő küszöbén, ragadjuk meg a lehetőségeket s igyekezzünk erőnk szerint, hogy az elkövetkező évtizedben egy szebb jövőt építsünk magunknak és az utánunk következőknek. Jelszavunk legyen az a néhány verssor, amelyet minden magyar szívében aranybetükkel kellene, hogy írjon: