,,Nem adom a magyar fiamat a szerb hadseregnek!”
A következő cikk akár egy nyílt levél is lehetne. Egy délvidéki magyar édesanya nyílt levele a szerb kormányhoz a közelmúltban szárnyra kapott, a hadköteles fiúkat és férfiakat esetlegese harcba vonultató rendelettel kapcsolatban.
Két fiút nevelek. Két magyar fiút, akik nem csak nyelvükben, de szívükben is magyarok. Megtanítottam nekik, hogyan őrizzék és ápolják áldott anyanyelvünket, hagyományainkat, történelmünket, de ne feledjék elfogadni és tisztelni a többségi nemzet ezen értékeit se. Ismerik és beszélik a szerb nyelvet, de sajátjukat nem adják. Állva hallgatják a magyar himnuszt, nevük magyar helyesírással szerepel minden személyes dokumentumukban. Remegve szurkolnak a magyar sportolókért és bosszankodnak, ha valahol a magyar helyesírásnak nem megfelelő szöveget olvasnak. Ismerik Ady, Petőfi, Radnóti, Vörösmarty, Pilinszky, Zilachy, Arany és a többi magyar óriás műveit, ismerik Magyarországot, megyéit, székvárosait. Mindemellett ismerik Szerbiát is. Tudják szülővárosuk történelmét és nevezetességeit. Nem hivalkodnak a magyarságukkal, de büszkék és hálásak, amiért magyarnak születtek. Úgy szellemiségükben, mint gondolkodásukban magyarok ők, mert annak neveltem őket. Szándékosan és büszkén. Magyar ember soha nem tagadja meg a nemzetét. Ezért nem engedem őket harcba (ha erre netalán sor kerülne) a szerbek mellett! Meg azért sem, mert az esetleges (ne adj’ Isten) szerb-albán háború nem lenne a magyaroké. A magyaroknak nincs háborúja! Nekünk, délvidéki magyaroknak naponta meg kell vívnunk a kisebb-nagyobb harcainkat itt, ahol a többségi nemzet az úr, de a harctérre nem engedem a gyermekeimet! Nem lesznek golyófogók, mint ahogy az a 90-es évek elején történt. Akkor is a magyar fiatalokat vitték az élvonalba, ha halnak, hát haljanak ők, a kisebbségiek. Istenem, hány szülő, édesanya, testvér élete omlott össze akkor! Hány délvidéki magyar család ítéltetett örök gyászra a szerbek szította értelmetlen öldöklés miatt…
Én nem adom a gyermekeimet! Nem, soha!
És megtagadni sem fogják magyarságukat, elfelejteni azt, hol születtek, tanultak, miért hogyan éltek a szülőföldjükön. Azért születtek meg, mert mi, a szülei így akartuk. Örömöt hoztak az életünkbe, értelmet adtak a mindennapjainknak. Hát milyen rendelet vehetné el tőlünk őket? Milyen határozat lehet erősebb a szülői szeretetnél és féltésnél? Csak a jó Isten akarata, de emberé nem! Ezért azt mondom: hagyják békén a magyar gyerekeket! És ne feledjék: nincs hatalmasabb és pusztítóbb a szülő dühénél és harciasságánál, ha gyerekei biztonságát érzi veszélyben!
Én egy délvidéki magyar édesanya vagyok és őszintén remélem, hogy – a rémhírek ellenére – nem kerül sor semmiféle háborúra. Mert minden emberi élet kincs, de egy szülőnek a saját gyermekéé még a sajátjánál is értékesebb…
