Szórványmagyarság a Torontál legdélebbi városában

Pancsova város a hajdani Torontál vármegye legdélebbi városa, a maga kilencvenezres lakosságával a vajdasági Bánság legnépesebb települése, Nagybecskereket is megelőzve. Mára gyakorlatilag Belgrád agglomerációjának része. Pancsova neves, magyar vonatkozásokkal teli múlttal rendelkezik, jelentős magyar szórványközösségnek is otthont ad. A városban 2015. augusztus 23-án jártam azzal a céllal, hogy alapismereteket szerezzek a városban élő magyarok helyzetéről.

A város területe már rómaiak előtt lakott volt, Panuka nevű település létezett a helyén. A honfoglalás tájékán a középkori bolgár államhoz tartozott. A Temesköz területét és vele együtt a várost is Kadusa, Zoárd és Botya vezérek hódították meg az alakulóban levő magyar állam számára. Az Árpád-korban jelentős események történtek a város környékén. Itt győzte le 1092-ben I. (Szent) László király Kopulcs vezette kun és besenyő seregeket, amikor ezek a Temes torkolatánál megpróbáltak átkelni a Dunán és betörni az országba. Az országon keresztül átvonuló keresztes hadak öt ízben érintették a város, hol a Dunán, hol a szárazföldön haladva. Átvonulásaik során rabolták és fosztogatták a vidéket, amiért Kálmán király sereggel indult ellenük, de ennek hírére a gyülevész had elmenekült. A tatárjárás idejében elpusztult, de IV. Béla újratelepítette és újjáépítette várát. Anonymus híres művében Panoucea alakban tünteti fel a város nevét, míg Hunyadiak korában Panczal (Pancsal) és Pensey névalakban fordul elő. Az oszmán törökök kezére 1520-ban került. A Szent Liga hadai 1716. november 9., Temesvár visszafoglalását követően űzték ki az Oszmán Birodalom hadait Pancsováról. A várost elfoglaló Habsburg-hadak élén gróf Claudius Florimund Mercy állt.

A Temesköz területét III. Károly nem csatolta vissza a magyar államrendszerbe, hanem 1718-ban Temesi Bánság néven egy katonai igazgatás alá helyezett, közvetlenül Bécsnek alárendelt tartományt szervezett. Ennek élére Mercy grófot nevezte ki. A Temesi Bánságot a Habsburg uralkodó azzal a szándékkal hozta létre, hogy széttagolja Magyarországot és meggyengítse a vármegyékhez kötődő magyar rendek erejét. (Öt évet írunk a Rákóczi-szabadságharc lezárása után.) Hovatovább, a „rebellis” magyarok nem települhettek be a Bánságba. A Habsburg Birodalom a régió újbóli benépesítésénél a németeket részesítette előnyben, és engedélyezte a szerbek és oláhok letelepedését is. (Az utóbbiak migrációja török hódoltság éveiben is rendszeres volt.) Ez Pancsova jövőjét is meghatározta, mivel szerb-német várossá vált. A Bánság területe 1788-ban ugyan visszatért a magyar koronához, ám a Pancsovát is magában foglaló déli részén katonai határőrvidéket szerveztek, amely a bécsi udvar igazgatása alatt maradt. A határőrvidéket Tisza Kálmán kormánya 1876-ban számolta fel. A kormány hazafias döntése után végre a magyar közigazgatási rendszer része lett, Torontál vármegyéhez került.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során Pancsován és környékén is jelentős események zajlottak. A városba 1848. március 18-án érkezett meg a pesti és a bécsi forradalom híre. Pancsovai minorita atyák erről következőképpen emlékeztek meg az 1848. mácius 19-ei naplóbejegyzésükben: „Kereskedőink, kik a pesti vásárról érkeztek haza, nemzeti színű kokárdákat hoztak magukban s a mi népünkben is erős fellángolást ébresztették a szabadság és egyenlőség eszméi iránt.” Ám a Duna-mentét, így Pancsovát is akkoriban nagyobbrészt szerb határőrök lakták, akik az első felelős magyar minisztérium kinevezésének hírére szervezkedni kezdtek, azzal a szándékkal, hogy a magyar kormánnyal elismertessék az önrendelkezésre való vélt jogukat. A karlócai szerb nagygyűlést követően, ahol Szerb Vajdaságot kikiáltották, Pancsova lett a szerb szeparatisták egyik legerősebb fellegvára. Kiss Ernő tábornok 1848. december 29-én 5 zászlóaljnyi gyalogsággal, több század huszárral és 24 ágyúval támadást indított a Pancsován állomásozó szerb csapatok ellen. Sajnos, sikertelenül. A döntő ütközetre 1849 januárjának első napjaiban került sor Torontálalmás (Jabuka) határában, ahol a szerbek elszánt harc után visszaverték a honvédség támadását, így Kiss Ernő csapataival kénytelen volt visszavonulni Nagybecskerekre. Későbbiekben Perczel Mór Nagybecskerek visszafoglalása után 1849. május 6-án Pancsova ellen indult, bevette a várost, szétugrasztotta a szerbeket és egy részüket a Dunán átkergette.

A népszámlálási adatsorokat szemügyre véve megállapíthatjuk, hogy a határőrvidék felszámolását követő években a magyarság létszáma és a lakosságon belüli aránya növekedésnek indult: 1880-ban az 17127 lakosból 1132 volt magyar (a lakosság 6,6 %-a), míg 1910-ben 20808 lakost, ebből 3364 (16,2 %) magyart írtak össze a városban. (Mindkét népszámlálás alkalmából szerbek voltak többségben, őket a németség követte.) Ám Trianonnal a folyamat megrekedt. A legutóbbi, 2011. évi népszámlálás adatai szerint a várost 90776-an lakják, ebből már csak 2880 magyar (3,2 %).

Pancsova városközpontja nagy mértékben megőrizte Trianon előtti külsejét és hangulatát, így a magyar örökségturizmus számára is érdekes célpontnak mondható. Augusztusi látogatásom során a magyar kötődésű szakrális örökség meglátogatását helyeztem előtérbe. Először a Borromei Szent Károly katolikus plébániatemplomot látogattam meg. A város török hódoltságot követő első katolikus templomát gróf Mercy építtette, Segítő Szűz Mária tiszteletére, de ez az 1738-as török betörés alkalmával elpusztult. A második, 1744-ben épített templom 1749-ben, heves vihar következtében súlyosan megrongálódott. Ennek titulusa Nepomuki Szent János volt. A harmadik templomot 1757. május 1-jén, Borromei Szent Károly tiszteletére Brenning János kanonok szentelte fel. Ezt a templomot a törökök 1780-as betörésük során istállónak használták. A mostani, negyedik templomot 1790-ben építették, az oldalkápolnáját 1858-ban. Kezdettől fogva, egészen 1997-ig a templomot Ferenc-rendi minoriták igazgatták. A templommal egybeépített rendházuk napjainkban plébániaként szolgál. Ottjártamkor a plébániaépületen éppen felújítási munkálatok kezdődtek el.

A templom igényes belső kifestése az 1940-es évekből származik, oltárképe és a keresztúti stációk is kimondottan értékesek. A templomban Borromei Szent Károly két festett ábrázolása is található, a régebbi a főoltárt díszíti, míg a másik oldalkápolnában található. Ám mindenekelőtt szeretném felhívni a figyelmet egy a templomban felavatott márványtáblára, amely az I. világháborúban elesett honvédek emlékét őrzi. Az emléktábla a magyar katonai hagyományápolás rendszeresen zarándokolt helyszíne lehetne. Ahogy belépünk az istenházába, úgy megtaláljuk jobbkéz felől. Ez talán a Kárpát-haza legdélebbi I. világháborús emlékműve, Délvidéken mindenképp. Felirata német-magyar, magyar szövege következő:

A világháborúban
elesett hősök emlékének
emelte a Pancsovai
3. számú tábori vadászzászlóalj
Tisztikara
1914 – 1918

A városban élő katolikus magyarságról Pastyik Róbertet, a templom plébánosát kérdeztem. Augusztusi látogatásom idején Róbert atya csupán egy hónapja szolgált Pancsován, így adatközlésében csak arra az időszakra szorítkozott. Elmondása szerint a szentmiséket nagyjából 70 hívő látogatja. A gyülekezett nemzetiségi összetétele vegyes, azt az őshonos magyarok és a beköltözött horvátok és albánok teszik ki. A hívek nemzetiségi hovatartozására vonatkozó utolsó hivatalos egyházi adat 1983-ból származik: Pancsován akkor 2749 katolikus élt, közülük 1221 magyar, 1211 horvát, 196 bolgár és 121 német. A katolikus gyülekezet magyar részét komoly problémák sújtják. Ezek közül mindenekelőtt kiemelendő az elvándorlás és a vegyes házasságok kérdése. A Trianon utáni években a templomot a horvátországi rendtartományhoz tartozó ferencesek látták el, 1928-tól 1997-ig terjedő időszakban. Pastyik atya különös gondként aposztrofálta, hogy a horvát atyák nem nagyon törődtek a gyülekezet magyar részével, ami nagyon is megérződik rajtuk. A vasárnapi szentmise vegyes (magyar-horvát), míg hétköznaponként a jelenlevő hívek nemzetiségtől függ. (Pl. ha a misét látogató hívek többsége magyar, akkor az egész szertartás magyarul zajlik.)

A Borromei Szent Károly templom meglátogatása után Pancsova magyarok által legsűrűbben lakott része, Hertelendyfalva (Vojlovica) felé vettem az utat. Hertelendyfalva – Székelykeve és Sándoregyháza mellett – az 1883-ban létrehozott három aldunai székely község egyike. Magyar lakossága elsöprő többségben református. A falu neve Hertelendy József emlékét őrzi, aki a magyarok letelepítése idején torontáli főispán volt. Egészen 1964-ig külön település volt, de akkor Pancsova városrészévé nyilvánítottak. Mára csupán egyike a nyolc városkerület közül, teljesen egybeépült a várossal.

Az 1910. évi népszámlálás során 2920 lakost írtak össze, ebből 1126 (38,6 %) volt magyar. Akkor a magyarok relatív többséget alkottak a szlovákokkal és a németekkel szemben. Az utolsó Hertelendyfalvára vonatkozó népszámlálási adatok 1961-ból származnak. Ekkor 6109 lakosa volt, akik közül 2865 (46,9 %) volt magyar. A magyarság akkor is relatív többségben volt, szlovákokkal és szerbekkel szemben. Amióta megszűnt külön faluként létezni, a hertelendyfalvi adatokat nem mutatják ki külön, ezért nem tudjuk megállapítani, pontosan mekkora most a magyarok száma és aránya. Ugyanakkor leszögezhetjük, hogy nem őrződtek meg a hatvanasévekbeli arányok. Ennek az az oka, hogy a magyarok folyamatosan elvándorolnak, mégpedig a fiatalok.

Herteledyfalvára a déli harangszóra érkeztem. A templom előtt Győrfi Sándor templomgondnokkal beszéltem. Elmondása szerint a vasárnapi istentiszteletekre 130-150 ember jár rendszeresen, karácsonykor meg húsvétkor ennek nagyjából kétszerese. Az egyhajós templom 1902-ben épült, Darányi Ignác földművelésügyi miniszter kegyurasága alatt, aminek emlékét a templom belsejében elhelyezett márványtábla is őrzi. Harangtornya a nyugati oldalon található, itt van a templom bejárata is. A torony háromszintes, a legalsón két, a középsőn egy, a legfelsőn pedig három boltíves ablaknyílás található. Alsó része négyszögletes, felső hatszögletes. A teteje hegyes, sokszögletű kupolában végződik. A templom északi és déli oldalán 5-5 ablak található, ún. profilált biforoszok formájában. Az ablakok felett, a tető alatt díszes párkányzat fut körbe. A falakat a keleti oldalon félkörös apszis zárja. Belső terében megemlítendő két márványból készült emléktábla, amely a székely letelepítésében kulcsszerepet játszó két személy tiszteletére lett avatva. Az emléktáblák a padsorok mellett lettek elhelyezve, egymással átellenben, tökéletes összhangban. Bal oldalon a márványtábla Thomka Károly református lelkész emlékét őrzi, kinek vezetésével érkeztek a bukovinai Andrásfalváról az aldunai Hertelendyfalvára a székelyek. Rajta a  következő felirat olvasható:

Thomka Károly
telepítőlelkész
1829 – 1905
„emlékezz, ki népe vagy”
emlékét hálával őrzik a herteledy
székelyek
(2003)

Jobboldalt pedig Darányi Ignácról emlékezett meg a hálás gyülekezet:

Dr. Darányi Ignác
Földművelésügyi
kir. Miniszter úr ő nagyméltósága
emlékének
mint e templom felépíttetőjének
örök hála jeléül
1902

A templom külső és belső felújítás hét éve elkezdődött és négy éve fejeződött be.

A református parókián Halász Bélával, a gyülekezet lelkészével találkoztam, aki egyben a délvidéki reformátusok püspöki tisztségét viseli. Vele elsősorban a közösség jelenéről, mindennapjairól beszéltem. A dél-bánsági magyarság megmaradását veszélyeztető tényezők közül kiemelendő a biztos asszimilálódással járó vegyes házasságok gyakorisága, valamint a gazdasági hátterű nagymértékű elvándorlás. A térségben íratlan szabály, hogy a vegyes házasságban a magyar házastárs az, aki eleve háttérbe szorítja az önazonosságát, így a gyerekek szinte automatikusan a többségi nemzet tagjaivá válnak. Pancsova belvárosi részeiben ez egyértelmű, de Hertelendyfalván sem túlságosan jó a helyzet, bár itt még akadnak olyan esetek, amikor a vegyes házasságból származó gyereket református vallásban keresztelik meg és megtanítják magyarul.

A gazdasági elvándorlás jelentős. Olyannyira, hogy napjainkban nemcsak a térségbeli, hanem az egész délvidéki magyarság legégetőbb problémája, hosszú-, sőt már rövid-középtávú megmaradásának legjelentősebb veszélyeztetője. Jugoszlávia véres szétesése a kilencvenes évek elején történt, és bár nem érintette közvetlenül a Vajdaságot, komoly létbizonytalanságot okozott. Ennek nyomait a tartomány napjainkban is viseli. Ez alól Pancsova sem képez kivételt. A délvidéki magyar fiatalok folyamatos elvándorlását a kilencvenes évek elején a katonai behívók indították el, amire az egyre nehezebb gazdasági helyzet csak ráerősített. És bár a külső körülmények azóta jelentősen megváltoztak, a gazdasági nehézségek megmaradtak, a létbizonytalanság már negyedszázada kisebb-nagyobb hullámokban folyamatosan, végeláthatatlanul gyűrűződik.

A magyar fiatalok elszivárgása folytonos, visszafordíthatatlan. Sőt, 2011-től a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségével a folyamat drasztikus mértékeket öltött. „Azt gondoltam, hogy a kilencvenes évek után megáll az elvándorlás, de nagyot tévedtem.” – szögezte le Halász püspök úr. Elmondása szerint a Hertelendyfalváról elköltözött és Nyugat-Európa fejlett országaiban már beilleszkedett magyar fiatalok többsége egyáltalán nem tervez valaha is hazaköltözni az ősök földjére.

Hertelendyfalva mellett a belvárosban is van református gyülekezet, amelynek lelkésze szintén Halász Béla. Pancsován nem messze a városközponttól szerény református templom is található, a felépítésére egy helyi legenda szerint Jókai Mór indított adakozást. Ott az istentiszteleteken 20-30 ember szokott összegyűlni. A pancsovai egyházközségnek Belgrádban, Versecen, Fehértemplomon, Fejértelepen, Székelykevén és Kevevárán is vannak magyarajkú szórványai. Ezeket éveken keresztül Halász Béla egymaga gondozta, nemrég egy Erdélyből érkezett segédlelkésze is segítségére van. Az effajta gondozás – szórványok szétszórtsága miatt – idő- és pénzigényes, ezért Halász püspök úr egy missziós központ létrehozásában látja a megoldást, amely elsősorban egyházi szükségletek ellátására szolgálna, ám idővel magyar szórványközponttá is válhatna.

Halász Bélától elbúcsúzva, a Hertelendyfalvától délre fekvő Tárcsó (Starčevo) településre látogattam. Bár külön falunak számít, majdnem egybeépült Hertelendyfalvával, azaz gyakorlatilag már Pancsova külvárosi részévé vált. Olyannyira, hogy Tárcsó és Pancsova között városi buszjáratot tartanak fenn. Délvidék-szerte szép számban lehet olyan szerb falvakat találni, ahol a népszámlálási adatok rendre kimutatnak kis létszámú magyar jelenlétet is. Tárcsó is ezek közé tartozik.

Tárcsón 2002-ben 111 (1,5 %) magyart írtak össze, 7615 lakosból. Sajnos ezek közül senkivel sem sikerült találkoznom. Egyetlen, a Tárcsón élő magyarokra vonatkozó konkrét adatot Halász Béla református püspöktől kaptam, aki ismer néhány Hertelendyfalváról Tárcsóra leköltözött családot. Biztosra vehető tehát, hogy a tárcsói szórványmagyarság egy része pancsovai szuburbanizációs folyamat keretében költözött le a faluba. Ám nem valószínű, hogy minden tárcsói magyar pancsovai-hertelendyfalvi kirajzás következtében került ide. Ugyanis az 1910-es összeírás adatsorai is tanúskodnak a faluban élő szórványmagyarságról. Akkor 3803 lakosból 81 (2,2 %) lélek vallotta magát magyarnak. Az 1880-as egyházi adatközlés szerint, a katolikus gyülekezet horvát-német-magyar anyanyelvű. Egy évszázaddal később, 1989-ben a hivatalos egyházi adatok következők voltak: 771 hívő, ebből 687 horvát, 79 magyar, 30 bolgár és 16 német.

A falu legértékesebb épülete Szent Mór vértanú titulusú katolikus plébániatemplom. 1870-ben épült klasszicista stílusban. Barokk toronysisakját 1944-ben a bevonuló partizánok elpusztították, de a templom végül elkerülte a lerombolást. A mostani, betonból készült kupolát 1956-ban emelték. Teteje eredetileg cserépből készült, azt 1916-ban palára, 1967-ben pedig bádogra cserélték le. A templomot csak kívülről tudtam megtekinteni, külsejét valamikor a közelmúltban újították fel. A templom Sándoregyházáról részesül oldallagos ellátásban.

Dél-Bánság nemzetstratégiai szempontból különösen fontos régiónak számít. Itt húzódott meg egykoron hazánk déli határa, és itt élnek a legdélebbi őshonos magyar közösségek is. Ezek állapota azonban komoly aggodalomra ad okot. Félő, hogy a dél-bánsági magyarság a megállíthatatlannak tűnő elvándorlás és az önfeladás következtében egy-másfél évtizeden belül teljesen felemésztődik. Ez szükségszerűvé teszi a térséggel való jövőbeni kiemelt foglalkozást.

Erdei Iván Márk
Magyar Patrióták Közössége 

Irodalom:

Fábián Pál: Pancsova; Reiszig Ede dr.: Torontál vármegye községei, IN: Borovszky Samu (Szerk.:): Magyarország vármegyéi és városai. Torontál vármegye. Budapest, Országos Monografiai Társaság, 1912.

Erős Lajos: Adalékok a Zrenjanini-Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez, Kisoroszi Római Katolikus Plébániahivatal, Kisorosz, 1993.

Az assisii szent Ferenc által alapított, conventuális minorita rendnek szent Erzsébet pártfogása alatt álló magyarországi rensódtartományhoz tartozó, egykoron a segítő Szűz Máriáról, most borromei Szent Károlyről nevezett pancsovai tisztelendő rendháza NAPLÓJA, Pancsova, Nyomtatott Wittigschlager C.-nál, 1915. (Reprint kiadás: Történelmi Levéltár, Pancsova, 2008.)

Magyar Katolikus Lexikón: Pancsova és Tárcsó szócikkek

Műemlékem.hu: Református templom – Pancsova szócikk