Šešelj: Fiume a magyaroké!
Itt a nyár és mindenki a tengerre vágyik. „Tengerhez magyar, el a tengerhez!” – írta Kossuth apánk még 1846-ban. Azóta szállóige. És írt hasonlatost a leharcolt, jobb napokat látott Šešelj is a Szerb nacionalizmus ideológiája című összeollózott könyvecskéjében.
Aki mazochista hajlamokkal rendelkezik és veszi a fáradtságot, hogy elolvassa eme pszeudocsetnik irományát, meggyőződhet, hogy a címben megfogalmazott magyar irredenta gondolat hogyan talált táptalajra a kvázicsetnikek holdudvarában.
Elégséges a Szerbek és magyarok című fejezetet olvasgatni és mindenre fény derül.
A műtrágya, azaz a rügyeztető alap Laza M. Kostić volt, aki hasonszőrű gondolatokkal borzolta elméjét – szintén „radikális”, német kollaboráns, majd emigrált és egy svájci katolikus temetőben végezte – ő is arra a következtetésre jutott, mint Šešelj, hogy talán a legfontosabb az lenne a szerb-magyar viszonyra vonatkozólag, hogy tűzzel-vassal segédkezzenek, hogy Fiume ismét a magyaroké legyen.
Álláspontja szerint a magyarok egyik legfőbb vágya, hogy a kikötőváros újra visszakerüljön a Szent Koronához, majd vázolja azt is, hogy a szerbeknek minden eszközzel segíteniük kell a magyarokat – ami csak a csövön kifér – hogy Nimród fiai visszaszerezzék Fiumét, a legnagyobb magyar kikötőt. Meg is fegyelmez bennünket, hogy egyszerűen vissza kell térnünk Kossuth-eszmeiségéhez, amely azt vallja, hogy Horvátországnak el kell tűnnie a Föld színéről.
Valószínűleg itt lehet a kutya elásva.
A szerb-magyar viszonyokat taglaló részt azzal zárja, hogy a délföldi magyarok teljes mértékben gyakorolhatják állampolgári, nemzetiségi jogaikat, ugyanúgy, mint a magyarországi szerbek. Majdhogynem igazi européer blabla.
Nincs új a Nap alatt? Dehogyisnem. Vékonyka szelet ez a balkáni őrületből. Most pedig szóljon az ócska dal, ha már tenger, magyar Fiume és Šešelj:
Emberek – Süt a Nap
„Süt a nap, nehogy szomorú légy, ez lehetne százszor is rosszabb!
Süt a nap, kicsit nevet az ég, még gyönyörű dolgokat hozhat!
Süt a nap, nehogy szomorú légy, ez lehetne százszor is rosszabb!
Hát az a bolond, aki most,- hogy ragyog az ég,- mégis áldozat…”
