Lélegzetelállító történet a háborús múltból: egy igazi hős hihetetlen drámája
A háborúk történetében nemigen található Erich Hartmannhoz hasonló kaliberű ember, a repülés rövid időt átfogó, de annál mozgalmasabb történetében pedig egyáltalán nem találunk hozzá hasonlót.
Hartmann 352 hitelesített légi győzelme minden idők „világrekordja”, amelyet szinte biztosan senki sem fogja megdönteni. Legközelebbi riválisának, Gerhard Barkhornnak 51-gyel kevesebb győzelme volt, mint neki.
A második világháború során a Luftwaffénak, azaz a német légierőnek csak maroknyi olyan pilótája volt, akik gyakrabban repültek vagy többször vettek részt légiharcban, mint Erich Hartmann. Nem kevesebb, mint 1400 felszállást teljesített, és több mint 800 ellenséges repülővel szállt szembe a háború folyamán. Fizikai és szellemi ellenálló-képessége alkalmassá tette, hogy 1942 tavasza és 1945 májusa között kimerültség nélkül állandó készenlétben legyen. Sohasem sebesült meg.
Nem a véletlen műve, hogy egyetlen karcolás nélkül vészelte át a légi párbajokat, hanem egyértelmű, hogy tehetségének, kimagasló képességeinek volt köszönhető ez a hihetetlen győzelmi sorozat. Ezért is fontos, hogy megismerjük az életét, attól függetlenül, hogy melyik ideológiai irányvonalhoz tartozott a második világháborúban.
Erich Hartmann 1922. április 13-án a württembergi Weissachban született, édesapja dr. Alfred Hartmann egy korábbi katonaorvos volt az első világháborúból. A vesztes háború után az élet egyáltalán nem volt könnyű Németországban, ezért az apa unokafivére tanácsára családjával Kínába utazott, és ott nyitott egy orvosi rendelőt, remélve, hogy meg tudja családja számára teremteni a biztos megélhetés lehetőségét. A távol-keleti idill azonban nem tartott sokáig, 1929-re már mindennapossá váltak a nyílt ellentétek, megszaporodtak a támadások az angol, francia és általánosságban a külföldi lakosok ellen. Dr. Hartmann levonta a konzekvenciákat, feleségét, az öt és fél éves Erichet és öccsét, Alfrédet visszaküldte Németországba.
Erich érdeklődése a repülés iránt plusz ösztönzést kapott, amikor kalandvágyó édesanyja repülősportot kezdett űzni. Tehetséges pilóta lévén Erich édesanyja egy Klemm repülőgépen megszerezte a repülőjogosítványt, továbbá 1930-ban a Hartmann család boldog tulajdonosa is lett egy kétüléses gépnek. Erichet ezek miatt is mind szorosabb szálak fűzték a repüléshez és a repülőgépekhez. Akkoriban, a kora harmincas években minden szép szombaton és vasárnap lehetett látni a Hartmann-fiúkat és édesanyjukat, amint a kis gépen repülnek, vagy éppen dolgoznak rajta.
Erich első, és egyetlen szerelmét is már igen fiatalon megismerte. A korntali középiskolában ismerte meg azt a lányt – Ursula Paetsch-t –, aki később a felesége lett. 1939 szeptemberében Európában kitört a második háború, de a középiskola 1940-es ballagásáig és érettségijéig Hartmann számára ennek még nem volt igazán nagy jelentősége. Amikor néhány hónappal 18. születésnapja után, 1940 áprilisában leérettségizett, világossá vált számára, hogy be kell vonulnia katonának. Ez neki csak egyet jelenthetett: a légierőt.
Éppen amikor az angliai légicsaták leghevesebb ütközetei véget értek, 1940. október 15-én jelentkezett Erich Hartmann a Luftwaffe 10. kiképzőosztagánál a kelet-poroszországi Neukuhrenben. A pilótakiképzés majd egy évig tartott. 1941. március 24-én először repült egyedül. Minden bizonnyal nagy segítségére volt a több száz órás vitorlázórepülés és landolás tapasztalata. A repülő alapkiképzés 1941. október 14-én véget ért, és ezután az anhalti Zerbst-beli vadászrepülő-iskolába vezényelték. Zerbstben megismerkedett azzal a repülőgéptípussal, amely később dicsőségre segítette: a Messerschmidt Me-109-essel.
Első bevetése, 1942. október 14-én történt. Két Me-109 G-14 ellenőrző repülést végzet Groznij és Digora között a Kaukázus láncai fölött. Rádión szóltak, hogy több orosz repülő támadja a földi egységeket, így Hartmannt és társát Rossmannt oda vezényelték. A végeredmény katasztrofális lett. Első bevetésén Erich Hartmann a légi taktika majd minden szent szabályát megsértette, ami egy újonctól végül is szinte „elvárható”. Még a géppel se tudott visszamenni, mert útközben kifogyott az üzemanyag, így kényszerleszállás lett a dolog vége. Bonin őrnagy közölte, hogy a repülés alapszabályainak megsértéséért büntetésül három napig a karbantartó személyzettel kell dolgoznia. A következő napokban egy bűnbánó szőke fiatalember szorgoskodott a szerelők és fegyverkarbantartók között. Fényes karrierjének nem volt valami dicsőséges kezdete, de ebből az esetből is sokat tanult. 1942 november 5-én bevetésre indult egy állítólag négy repülőből álló raj ellen, Digora környékére.
Hartmannnak jó szeme volt, ő jelentette először az ellenséget. Tizennyolc Il-2-es „Sztormovik” harci repülőt és egy tíz darab LaGG-3-asból álló köteléket számlált. Számukat tekintve nem voltak egyenlők az esélyek, de a németek már hozzászoktak az állandósult szovjet számbeli fölényhez. Az elkövetkező dolgok előjeleképpen a tapasztalt Trepte hadnagy ezúttal nem vette észre az ellenséget. Utasította Hartmannt, vegye át a parancsnokságot és támadjon. A német raj kettévált, és meredek ívben az oroszok fölé és mögé kerültek. Feladatuk volt megakadályozni az Il-2-esek német földi csapatok elleni támadását. Hartmann és Trepte áttört a védőgyűrűn, és az ellenséges gépek között zuhanórepülésben rövid, célzott lövéseket adtak le. Miután 50 méteres magasságban Hartmann felkapta a gépet, befogta a kötelék bal szélén levő Il-2-est. Nem egész száz méterről tüzet nyitott. Talált! Látta, ahogy a gépfegyverlövedékek lepattannak az orosz gép vastag páncélzatáról. Hartmann emlékezett rá, hogy egyszer Alfred Grislawskival beszélgetett a lepattanó lövedékekről. Volt egy módszer, mellyel ez a gép is sebezhető volt. Grislawski elmesélte neki, és most erre gondolt.
Magasba emelkedett, megfordult, és újra rárepült az II-2-esre. Meredeken zuhanva repült a föld fölé néhány méterrel, és alulról került az ellenséges gép mögé. Ezúttal várt a tüzeléssel, míg a „Sztormovik”-ot hatvan méterre megközelítette. Lövései nyomán az Il-2-es olaj hűtőjéből vastag füstfelhő tört elő. Az eltalált gép kelet felé száguldott, és levált a kötelékről. Egy rövid, éles robbanás hallatszott az Il-2-es raktere alól, és roncsdarabok repültek Hartmann felé. Me-109-ese motorházának tetejét tompa robbanás rázta meg, füst szivárgott a motortérből a pilótafülkébe, majd előtört a motor alól. Hartmann egy pillanat alatt felmérte helyzetét. Gyorsan megtette a szükséges előkészületeket a kényszerleszállásra. Éppen idejében. Lángok csaptak fel a motor alól, amint letette a gépet. Amikor Hartmann felnyitotta a tetőt, látta amint ellensége lezuhan. Az Il-2-es füst-és tűzcsíkot húzva maga után két kilométernyire-keletre csapódott a földbe. Erich Hartmann első légi győzelmét aratta, na meg a második kényszerleszállás is ki volt pipálva. Trepte hadnagy Hartmann feje fölött körözött, majd szárnyát megbillentve elrepült, miután látta, hogy él és mozog.
1943 januárjában az egység újra költözött, hogy a fedezze a német csapatmozgásokat. De a Vörös Hadsereg támadása miatt már néhány nap múlva hasznavehetetlenné vált az új bázis. Hartmann szomorúan nézte végig kilenc kifogástalan Me-109-es felrobbantását, mert felszállásukat a rossz idő lehetetlenné tette. Ezután kiürítették a krasznodari, a majkopi és a timosevszkajai kisegítő repülőteret is. Nehéz, zaklatott idők voltak egy fiatal pilóta számára, és jelei látszottak annak, hogy a körülmények még nehezebbé válnak. 1943. február 10-én Sommer százados, a hetesek akkori parancsnoka nem kapta meg a Lovagkeresztet annak ellenére, hogy elérte ötvenedik légi győzelmét. Addig a keleti fronton elért ötven légi győzelmet ezzel a kitüntetéssel jutalmazták. Ekkor azonban – csakúgy, mint az oroszok elleni harccal szemben – jelentősen emelték az elvárásokat. 1943 elején a Lovagkereszt Hartmann szemében távoli, elérhetetlen célnak tűnt, főleg, hogy második győzelmét csak 1943. február 27-én aratta. Nem sokkal ezután megérkezett az egységhez az az ember, aki Hartmannnak megadta a végső lökést: Walter Krupinski főhadnagy.
Az új egységparancsnok a maga különös módján vette át a parancsnokságot, amivel azonnal kivívta Hartmann és társai elismerését: Krupinski megérkezett, bemutatkozott mint új egységparancsnok, majd azonnal kért egy bevetésre felkészített vadászgépet. Ezután felszállt, párbajra kelt az ellenséggel, és nyomban le is lőtték, úgyhogy ki kellett ugrania a gépből. Miután egy kocsi visszahozta a repülőtérre, kezdte elölről, új gépet kért és megint felszállt. Ezúttal viszont már két lövése is talált, és épségben tért vissza a repülőtérre. Egy percig sem volt kétséges, hogy ő egy igazi egyéniség, akinek nincs szüksége kaszárnyai allűrökre, hogy vezetni tudja az embereit. Hartmann rögtön megszerette Krupinskit. Ezután az új egységparancsnok azt kívánta, hogy nevezzenek ki valakit rajtársának, aki Hartmann lett, és ezzel egy halálos páros alakult meg.
Hamar nyilvánvaló lett mindkettejük számára, hogy bátran a másikra bízhatják magukat. Légiharc közben szinte egymás gondolataiban olvastak: ha Krupinski támadott, Hartmann figyelőnek hátramaradt, védte parancsnoka hátát, és mondta neki mit tegyen, ha újabb ellenséges repülő kapcsolódott a támadásba. Amikor Hartmann támadott, Krupinski maradt hátra, és utasításokat adott a repülési pozíció módosítására vagy kitérő manőver végrehajtására. De Hartmann mindig ugyanazt a parancsot hallotta Krupinskitól: – Hé, Bubi! Menj még közelebb, túl korán tüzelsz! Ekkor kapta meg becenevét. Nemsokára az egész egység Bubinak hívta, így ráragadt ez a név. Krupinski állandó noszogatása, hogy „Hé, Bubi, közelebb”, bátorságot adott Hartmannak, hogy mind kisebb távolságot tartson. Minél közelebb került ellenfeléhez, annál megsemmisítőbb volt lövései hatása. Csak kevés lövése tévesztett célt. Gyakran lehetett látni, ahogy az ellenséges fegyverek kereszttüzében egészen közelről száll szembe ellenfelével. Rövid idő múlva Hartmann minden olyan taktikát kifejlesztett, mely a légiharcok során elválaszthatatlan lett tőle. A négy mágikus lépcső nevei a következők voltak: nézni – dönteni – támadni – megfordulni és szünetet tartani. Ε módszer következetes alkalmazása segítette a csúcsra Erich Hartmannt.
1943 áprilisának végére, 110 bevetés után 8 győzelmével Hartmann érdemessé vált arra, hogy rajparancsnokká nevezzék ki. Csak egyszer fordult elő, hogy lelőtték a vele repülő bajtársának gépét, de ő is megúszta sértetlenül, ami a keleti front poklában azért nagy szónak számit.
Miután Hartmann 1943 őszén már elérte 150. győzelmét, barátai és ellenségei körében egyaránt fogalommá vált. A német újságokban az 52. vadászezred más vezető pilótáinak fényképe mellett az ő képét is egyre gyakrabban lehetett már látni. Az oroszok rádiós hívójeléről először csak „Karaya-l”-ként ismerték. Később „Fekete Ördög”-nek nevezték. A fekete ördög legendája akkor született, amikor Hartmann a gépe orrára egy tulipánhoz hasonló, cakkos szélű, feltűnő, fekete mintát festetett. Ez harc közben könnyen felismerhető volt, és a szovjet pilóták hamar megtanulták, hogy ennek a gépnek a pilótája olyan ellenfél, aki elől jobb kitérni, mert sosem lő mellé. Így az oroszoktól, akik nem tudták az igazi nevét, ezt a becenevet kapta. Tízezer rubel vérdíjat tűztek ki a fejére, ami az akkori szovjet viszonyok között nem volt rossz kis pénz.
A vörös vadászpilóták, akik a feltűnően kifestett géppel találkoztak, és felismerték benne a veszedelmes ellenfelet, gyorsan eltűntek, kikerülték a harcot. Hartmann eredményessége csökkent. Szerencséje volt, ha támadni tudott, mielőtt az ellenséges vadász eltűnt volna. Minden kötelék melyben ő repült, kevesebb lehetőséghez jutott, és alig volt lehetőség a tüzelésre. Hartmann erre a feketére festett gépet átengedte egy tapasztalatlan pilótatársának. Ennek a fiatal fiúnak nem is lehetett volna hatásosabb védelme, mert a vörös vadászok a fekete orrú gépet szinte mindig békén hagyták. Amíg ez a gép a levegőben volt, látni sem lehetett az ellenséget.
A „fekete tulipán” eltűnt, és a mit sem sejtő orosz pilóták számára Hartmann egy másik Me-109-esben egy hétköznapi kötelék „névtelen” pilótájává vált. Az eredményes változás nem csak Hartmann hanem az egész kötelék számára előnyös volt. A légi győzelmek megint sűrűn követték egymást. 1944 januárjában és februárjában úgy tűnt, a „Karaya-1” mindenhol ott van. Ez alatt a hatvan nap alatt Hartmann 50 győzelmet ért el. Ez minden repülési napon átlag két találatot jelent. A rossz idő ugyanolyan nehéz ellenfél volt, mint a vörös légierő, annak ellenére, hogy a németek sokat tanultak az oroszoktól abban a tekintetben, hogyan viseljék az időjárás viszontagságait. 1944 április elején naponta három, négy, sőt öt bevetés volt napirenden. Hartmann egységét a romániai Romanba helyezték, ahol egy előőrs előkészítette a terepet. Románból indultak bevetésekre az amerikai B-17-esek és B-24-esek ellen, melyek a romániai olajközpontokat bombázták, hogy az országot a háborúból való kilépésre kényszerítsék. Május végéig Hartmann újabb 32 hitelesített találatot ért el. 1944. június végére, 20 hónap alatt 247 győzelmet aratott. Ekkor még mindig ismertebb volt az oroszok között, mint saját bajtársai körében. 1944. július elsején elérte a mágikus 250. győzelmet.
Amikor az új rekord miatt a kedélyek kicsit lecsillapodtak, hír érkezett a Führer főhadiszállásáról, hogy Erich Hartmann főhadnagy a Lovagkereszt Pajzsokkal kitüntetés várományosa. Rajta kívül csak egyetlen főhadnagy kapta meg ezt a kitüntetést. 1944 augusztus 23. Hartmann nagy napja volt. Három bevetésen nyolc győzelmet ért el, így összes találatainak száma elérte a 290-et. Ezzel leelőzte Gerd Barkhornt, és nem csak a Luftwaffe, hanem minden idők összes légierejének legeredményesebb pilótája lett. Amikor nem sokkal ezután Barkhornt visszarendelték a birodalom védelmére, Hartmannnak nem akadt többé vetélytársa, de egy másfajta kihívás még előtte volt. Társainak izgalma egyre fokozódott, ahogy Hartmann a bűvös 300. győzelem felé közeledett. A siker karnyújtásnyira volt, de „valamelyik Ivánnak” bármikor lehetett volna szerencséje, és baleset is történhetett volna. Az egységben az izgalom napról napra nőtt. A mágikus 300-hoz nyolc találat hiányzott.
Karl Jünger őrmester, aki egy alkalommal rajtársa, és hosszú ideig csapattársa volt, ebben az időben papírra vetette gondolatait. „1944. augusztus 24. Tegnap nagy napunk volt. Egyedülálló nap a vadászrepülés eddigi történetében. Főnököm, Erich Hartmann, a Tölgyfalevél Pajzsokkal tulajdonosa, két bevetésen tizenegy ellenséges gépet lőtt le, és ezzel összes győzelmeinek száma 301-re emelkedett”.
Hartmann 1945. május 8-án indult utoljára bevetésre. A csehszlovákiai front minden tekintetben elveszett, és az orosz gőzhenger ellenállás nélkül gördült végig mindenen. Hermann Graf, és az 52. vadászezred parancsnoksága Hartmann rajával együtt Deutsch Brodban volt. Graf kiadta Hartmann-nak az utolsó parancsot. Feladat: „Megállapítani, milyen messze vannak Deutsch Brodtól a legközelebbi szovjet egységek.” A „Karaya-1” műszerfalán lévő óra 8.30-at mutatott, amikor Hartmann felszállt, 4 000 méteres magasságba emelkedett, és kelet felé indult. A főutat követte, és így átrepült Brno légterén. Brno felett egy füstfelhő fekete gombája terült el. Az ellenség már a városban volt.
Miközben megkerülte a füstfelhőt, további nagy tüzeket látott a városban. Az oroszok ostromolták a várost, de talán már el is foglalták. A keleti külvárosokban orosz gépkocsik oszlopa látszott, mely a város központja felé nyomult. Hartmann felegyenesedett az ülésben, mert hirtelen nyolc Jak-11-esből álló, laza köteléket látott a füstfelhő szélén. Az oroszok lejjebb voltak mint ő, és az égő Brno látványától le voltak nyűgözve, ezért nem vették észre a felettük repülő Hartmannt és társát. Úgy viselkedtek, mintha légiparádén volnának. Hartmann gépe szárnyának megbillentésével jelt adott a támadás megkezdésére, előretolta a botkormányt, és a Me-109-est a megfelelő lövőhelyzetbe kormányozta. A távolság gyorsan 65 méterre csökkent, megnyomta a fegyverek gombját, és gyorsan eltűnt. A rövid fegyvertűz telibe találta az orosz vadászgépet. A Jak megpördült, lángolni kezdett, és füstcsíkot húzva lezuhant. Egy Brno melletti szántóföldre esett és kiégett. Ez a Jak volt Erich Hartmann 352. győzelme.
Éppen egy másik támadást akart indítani a köröző Jakok ellen, amikor az égen csillanást látott: tizenkét gép repült zárt formációban. Polírozott felületük nem hagyott kétséget a felől, hogy Mustangok. Mivel így fogóba került az oroszok és az amerikaiak között, leborította a „Karaya-l”-et, és a szorosan mellette repülő társával eltűnt a nagy füstfelhőben. Amikor kijött a füstfelhő nyugati peremén és teljes gázzal Deutsch Brod felé vette az irányt, visszanézett, sikerült-e leráznia a Mustangokat.
Lerázta őket, de az oroszoknak kevesebb szerencséjük volt: félreértés támadt a vörös légierő és az Air Force között: Jakok és Mustangok vívtak elkeseredett légiharcot egymással. Hartmann nem látott gépet lezuhanni, de nem is igazán volt kedve visszarepülni, megnézni a károkat, melyeket az ellenség saját magában okozott. Amikor a „Karaya-l”-et letette a Deutsch Brod-i repülőtéren, tudta, utolsó bevetésén volt, és az utolsó ellenséget győzte le. De most a háború vége már csak néhány órányira volt.
Amikor Hartmann belépett a parancsnoki sátorba, hogy megtegye a jelentését, Graf alezredes elcsigázottnak és levertnek látszott. – Az oroszok nemsokára elfoglalják Brno-t. Graf bólintott majd az ujjával egy kiterített térképre bökött. – „A tőlünk száz kilométerre nyugatra lévő Piseket elfoglalták az amerikai páncélos egységek. Előretolt kis egységeket jelentettek több faluból, egészen az oroszok és amerikaiak közt húzódó, Moldova-menti demarkációs vonalig. Az oroszok pedig Brno-ban vannak. A háború részünkről befejeződött, Bubi!”
Kaptak egy távíratott is, hogy Graf és Hartmann azonnal repüljenek el és adják meg magukat az amerikaiaknak, nem kerülhetnek orosz kézbe. Ők a parancsot nem teljesítették, nem hagyták magukra társaikat. A maradék pilóták és személyzet, meg több száz civil menekültből összeállítottak egy menetoszlopot és együtt indultak el nyugati irányban. De nem hagyhatták, hogy a maradék felszerelés és gépek orosz kézbe kerüljenek, ezért cselekedtek. Nehéz pillanat volt az 52. ezred vadászpilótái számára, amikor a lángok felemésztették az üzemanyag-tartalékot, a lőszereket és a repülőgépeket. Szeretett Me-109-eseiket gyorsan elborították a lángok. A menetoszlop végül sértetlenül elérte az amerikai vonalakat, és megadták magukat.
Hartmann boldog volt, hogy emberei és családjaik megmenekültek a borzalmaktól, mivel az amerikai tisztek a szavukat adták, hogy nem adják át az 52. vadászezredet az oroszoknak. Hartmann azonban nem tudta, hogy a 90. amerikai tüzérhadosztály és a 16. amerikai hackocsihadosztály felderítő feladatot kapott, és engedély nélkül átlépte a parancsban meghatározott keleti határt. A szövetségesek megállapodása szerint Oroszországnak kellett felszabadítania Csehszlovákiát a német megszállás alól. Ez azt jelentette, hogy minden Pilsentől keletre foglyul ejtett németet az amerikaiak kötelesek voltak átadni az oroszoknak. A megállapodás hatálya később kiterjedt minden németre, aki katonaként vagy a légierő tagjaként az oroszok ellen harcolt. Elsősorban a német hivatásos tisztekre vonatkozott a döntés. Az oroszok eltökélt célja volt ezeket az embereket szigorúan megbüntetni.
Hartmann katonákból és menekültekből álló csapatát egy Schüttenhofen melletti, szögesdróttal körülvett táborba vezették.
Utána Oroszországba hurcoltak és emberelen körülmények között tartották őket.
Hartmannt háborús bűnökkel, gyermekek és asszonyok meggyilkolásával vádolták. Huszonöt év kényszermunkára ítélték.
Évekkel utána Elisabeth Hartmann írt Adenauer német szövetségi kancellárnak, és kérte, támogassa a fia kiszabadítására tett erőfeszítéseit. Adenauer megkapta a levelet, és személyesen válaszolt. Kilátásba helyezte, hogy az elkövetkezendő hónapokban kedvező fejlemények várhatók, és a szövetségi köztársaság kormánya komoly lépéseket szándékozik tenni a foglyok ügyében. Amikor Moszkvába utazott egy kereskedelmi egyezményt kötni a Szovjetunióval, nem feledkezett meg a hadifoglyokról sem. Erich Hartmann neve is ott állt azon a listán, akik hazatéréséhez Németország ragaszkodott. A német újságok magasztalták Adenauernek a moszkvai találkozón elért sikereit és a szovjet ígéretet, hogy végre hazatérhetnek.
Miután sikeresen hazatért, Hartmann1955 novemberében a feleségével megrendezte az esküvő háború és fogság miatt elmaradt részét.
Hartmann 34 évesen került szembe azokkal az akadályokkal, melyekkel akkoriban normális körülmények között húszonévesen szembesültek az emberek. Felesége és a saját maga számára egzisztenciát kellett teremtenie.
Ebben a kritikus időben építették újjá a német légierőt. Egykori parancsnoka, Dieter Hrabak eljött Hartmannhoz, hogy személyesen beszélje rá, lépjen be az új légierőbe, amire 1956 végén igent mondott.
Felajánlották neki az egyik bombázóezred irányítását, de elutasította az ajánlatot, mert úgy vélte, a bombázófeladat nem felel meg az ő addigi tevékenységének. De nemsokára már megfelelő „helyet” kapott, mikor az új légierő első sugárhajtású ezredének a „71. Richthofen vadászezred”-nek lett a parancsnoka.
Hartmann teljes erejével az új feladatra vetette magát. Az ezredébe kinevezett fiatal pilóták kezdettől alávetették magukat parancsnokuk tekintélyének. A napi repülés után a pilóták a reptéri bárba mentek, ahol kipihenték a fáradalmaikat, és megbeszélték a tapasztalataikat.
Hartmann emiatt ellenállásba ütközött: elöljárója kiadta a parancsot, hogy szüntesse meg a bárt. (Ma már a Bundeswehrben minden egységnek saját bárja van.). 1958 októberében, alig hat hónappal azután hogy Hartmann felállította a kötelékét, a 71. Richthofen vadászezredet NATO-parancsnokság alá helyezték.
Teljesítménye nagyságát úgy ítélhetjük meg, ha tudjuk, a legtöbb repülőezrednek legalább egy évre volt szüksége, hogy teljesítse a NATO követelményszintjét. Ez olyan teljesítmény volt, amelyet tíz évvel később sem tudtak felülmúlni.
A pilóták Hartmann „fiai” voltak, és ő olyan volt, mintha az apjuk lenne. Azok az emberek, akik a 71. vadászezredben szolgáltak, nagyra becsülték kemény, szőke parancsnokukat. Néhányuk jobb karriert futott be, mint Hartmann, akit felettesei továbbra sem kedvelték.
Csak 1968 közepén nevezték ki Hartmannt ezredessé, egykori harcostársa, Günther Rall határozott nyomására, aki a légierő parancsnoka volt. Hartmann majd nyolc évig volt alezredes. Szinte példátlan, hogy a német légierő egy magas kitüntetést viselő tisztje ennyi ideig ugyanabban a rendfokozatban szolgáljon.
Eric Hartmann 1993-ban halt meg. Az oroszok 1997-ben rehabilitálták, és minden addig felrótt bűne alól felmentették.
(tortenelmiportre.blog.hu nyomán)
