Így lett “háborús bűnös” a fideszmédiában Gotovina tábornok egy pitiáner lejáratás kedvéért
Rohadt nagy bajban lehetnek a Habony&Vajna Corporation valósággyártási mérnökei a bérunióval. Kövér László megoldási képlete, amely szerint örüljön a magyar melós, hogy szarul keres, mert ez „versenyelőny”, nem igazán hozta extázisba a dolgozó népet. Úgyhogy most az a sztori gördült le a futószalagról, hogy „az egyenlő munkáért egyenlő bért” elve nácizmus.
Ennek pedig ékes bizonyítéka, hogy kezdeményezés egyik horvát támogatója, Frano Cirko „neonáci politikus”
Ezt pedig az támasztja alá a napnál is világosabban, hogy az ifjúsági vezető több alkalommal is – Irgalom Atyja, ne hagyj el!
Ante Gotovina arcképével díszített pólót viselt
felmentették, és haza is térhetett Horvátországba.
A határokon átívelő internáci összefogást egy olyan felvétellel támasztják alá, amelyen Cirko jobbikos politikusokkal együtt koszorúz meg egy emlékművet. Persze erről az eseményről sem derül ki, Szentlászlón történt, ahol magyar és horvát harcosok együtt szálltak szembe a szerb hódítókkal.
A nagy leleplezés aztán szépen, ahogyan azt már megszokhattuk, a 888-tól a Lokálig bejárta az egész fideszmédiát. Hogy aztán másnap a kormány politikai sugarbabyjeként kitartott Liberálisok tartsanak róla hamisítatlan 2008-as hangulatú vernyákolást.
De ez az egész történet nem csak, sőt, elsősorban nem a kormánypárti média normál üzemi működésének tekinthető ordas hazudozás miatt gyomorforgató. Hanem azért, mert göthös, rühes állatorvosi lóként mutatja, milyen pokoli mélységbe süllyedt az egész Fidesz-univerzum.
Volt egykor itt, Magyarhonban egy közösség, amelyet jobb híján nemzeti oldalnak hívtunk. Akik ide sorultuk magunkat, nem voltunk egyformák. Különféle érdeklődésünk, vallásunk, felekezetünk, világnézetünk és pártállásunk volt. Rengeteget vitatkoztunk, néha csúnyán össze is vesztünk – mégis együvé tartoztunk. Mert ezt a sok széttartó hitet, célt és vágyat összeabroncsolta néhány dolog, amit szentnek, felülírhatatlannak, és minden körülmények közt igaznak tartottunk.
Például azt, hogy a hazánkat szeretjük, és, ha rákényszerülünk, harcolunk is érte. És, aki erre tényleg rákényszerült, és tényleg harcolt is, az hős.
A másik evidencia az volt, hogy a nemzetünket szeretjük. Az egészet, azt a részét is, amelyet a trianoni diktátum elszakított az országtól. És, ha rászorulnak, harcolunk értük, velük. És, aki, amikor rászorultak, tényleg harcolt is értük, meg velük, az a testvérünk.
Ebben hittünk, valamikor régen. Erről beszélgettünk, vitatkoztunk annak idején iskolák és munkahelyek folyosóin, tüntetéseken és ünnepélyeken, éttermekben és kocsmákban. Ez volt akkor. Most meg az van, hogy ennek a nemzeti oldalnak egy része hatalomra verekedte magát, lopott milliárdokból médiabirodalmat épített – ahol a hazáját védő, baranyai magyarokért és magyarokkal együtt harcoló Ante Gotovina már nem hős, nem testvér, hanem „háborús bűnös”, aki pedig az arcképét a pólójára nyomtatja, az „neonáci.
Ahol Fodor Gáborék ennek okán előadott rinyálása vezető hír lehet. És, ahol a délvidéki magyarokat egy szendviccsel a zsebükben elkergetni vágyó
Šešelj csetnik hordájának egykori ifi vezére, Szerbia mai elnöke, Aleksandar Vučić meg jóbarát.
Amelynek élén az a Vučić áll, aki gépfegyverrel a kezében fogadta Šešeljt a bekerített, tönkre bombázott, halálra éheztett Szarajevó körüli hegyekben. Nagyjából azokban az időkben, amikor Gotovina a magyarokkal vállvetve harcolt ugyenez ellen a söpredék ellen.
A Fidesz-univerzumban mára az előbbiből „szövetséges és stratégiai partner” lett, akit a külügyminiszter ölelget, az utóbbiból meg „háborús bűnös”, akinek az arcképe is bélyeg azon, aki fel meri venni.
És mindezt egy nyomorult, pitiáner, két napig sem elegendő politikai muníciót adó, ócska kis lejáratás kedvéért.
Mert az a néhány egykori szent és felülírhatatlan dolog számukra mostanra eldobható, ócska kacat lett, amelyet lomtalanításkor egy könnyű félmosoly kíséretében hajítunk a konténerbe: „szép emlék, de már semmi haszna”. És tényleg. Hiszen nem lehet pénzre váltani a baranyai magyar menekült gyerekeket, akikkel együtt fociztunk Barcson, és, akiket elkerekedett szemekkel hallgattunk arról a pokolról, amiről gyereknek még hallania sem szabadna, nem, hogy átélnie.
Nem lehet tendert nyerni a szentlászlói srácok vérével, akik egy szál Kalassal a kezükben szálltak szembe a tankokkal.
És nem adnak zsíros állást a horvát veteránok se, akik a sors kegyetlen parancsszavára egyik napról a másikra lettek tanárból, villanyszerelőből vagy traktorosból harcosok. Hogy aztán ugyanilyen gyorsan legyenek a művelt Nyugat szemében nemzeti hősökből háborús bűnösök, és szégyenlősen törölgessék a könnyeiket egykori bajtársukkal, Miroslav Skoróval, amikor szívet tépő nótáját énekli:
„Elítélnek, mert szeretem,
Szerettem és megvédtem azt,
Ami a legdrágább nekem
Az ellenség mond ítéletet, szerelmem,
De nem tudják, hogy az igazság mélyen
A tenger fenekén pihen.”
Igen, ott pihen, mélyen. De nagyot téved, aki azt hiszi, hogy örökké ott is marad. Ti is, kedves barátok, harcostársak, és ivócimborák ott a Fidesz-univerzumban! Mert az emlékeiteket, elveiteket és hiteteket oda lehet dobni a hatalom mocskos, iszamós oltárára – de a lelkiismereteteket csak elásni lehet egy időre, végleg eltemetni sosem. Nem irigyellek benneteket azért a pillanatért, amikor majd szembe kell néznetek vele.
