213 éve született Damjanich János honvédtábornok
1804. december 8-án született Damjanich János honvédtábornok, az 1848-49-es szabadságharc hőse, az Aradon kivégzett 13 vértanú egyike. Damjanich szerb származása és ortodox hite dacára a magyar függetlenség ügyének egyik legvitézebb védelmezője lett, aki a Délvidéken, majd a tavaszi hadjárat során számos győzelmet aratott a rác felkelők és a császári erők ellen.
Damjanich egy határőr család gyermekeként, a horvátországi Stazában látta meg a napvilágot. Édesapja után ő is a katonai pályát választotta, így aztán 1820-ban beiratkozott a temesvári hadiiskolába, később pedig a bánsági városban állomásozó 61. gyalogezredben szolgált. Életének 1848 előtti szakaszáról viszonylag kevés információval rendelkezünk: ami biztos, hogy 1846 során már századosi rangba lépett elő, 1848 tavaszán pedig felettese, Haynau Itáliába helyeztette át, mivel Damjanich vitába keveredett a magyar forradalmat szidalmazó tábornokkal. A külföldi szolgálat mindössze néhány hónapig tartott, Mészáros Lázár hadügyminiszter ugyanis hazahívta a tehetséges katonatisztet, és egy szegedi zászlóalj megszervezését bízta rá. Damjanich János őrnagyként lépett a magyar honvédsereg kötelékébe, és már a nyár során, a Szenttamás környéki hadműveletekben – a júliusi csatában, majd az augusztusi ostrom alatt – átesett a „tűzkeresztségen.”
Damjanich a későbbiek során kulcsszerepet játszott a felkelők elleni sikerekben, ugyanis az ő legényei vetették vissza az október 13-i szerb támadást – helytállásáért alezredessé léptették elő –, az ősz során pedig Rózsa Sándor betyárjaival együttműködve ő foglalta el Táborfalvát.
A katonatiszt később bevette Versecet és Alibunárt, decemberben pedig Jarkovác mellett megverte Stefan Supljikac tábornok rajtaütéssel próbálkozó csapatait is. Az 1848-as esztendő végén Damjanich János már tábornoki rangban szolgált, az új évet pedig a bánsági hadtest – a sikeres tavaszi hadjárat III. hadtestének – parancsnokaként kezdte meg.
Az 1849-es esztendő kedvezőtlenül indult Damjanich számára, ugyanis a főhadszíntérrel összefüggésben a Délvidéken is válságos állapotok uralkodtak el. A kormányzat még szilveszter éjszakáján Debrecenbe menekült a Pestre bevonuló Windisch-Grätz erői elől, a honvédcsapatok januárban a Tisza mögé szorultak vissza, ebben a helyzetben pedig a tábornok is hátrálni készült. Damjanich hamarosan kivonult a Délvidékről, és előbb Aradra ment, majd Vécsey Károllyal együttműködve március elején visszafoglalta a császáriaktól Szolnokot. A nemsokára kibontakozó tavaszi hadjáratban a szerb származású tábornok a III. hadtest parancsnokaként vett részt, a híres „vörössipkások” élén pedig kulcsszerepet vállalt a káprázatos győzelmi sorozatban. Az április 4-i tápióbicskei ütközetben Damjanich érkezése mentette meg a már-már futásnak eredő Klapka-féle I. hadtestet, az isaszegi és váci csaták sikerében pedig ugyancsak fontos szerepet játszott a tábornok határozott fellépése.
Damjanich János legszebb győzelmét a nagysallói ütközetben, Ludwig von Wohlgemuth ellen aratta, akinek megfutamodása után lehetőség nyílt az osztrákok által ostromlott Komárom felszabadítására. A szerb származású hadvezér a tavaszi hadjárat tetőpontján ért karrierje csúcsára, április 28-án ugyanis ideiglenes hadügyminiszteri kinevezést kapott, ám Fortuna szeszélyét mutatja, hogy a férfit, akit a csatában nem fogott a golyó, éppen ekkor érte utol végzete. Ezen a napon Damjanich úgy döntött, csapatszemlét tart, kocsiútja során azonban balesetet szenvedett, és eltörte a lábát.
A tábornok sérülése következtében kénytelen volt távol maradni a további hadműveletektől, hiányát pedig a nyár során – az orosz intervenció és a császári ellentámadás kettős nyomása alatt – visszaszoruló honvéd vezérkar igencsak megszenvedte. Damjanich János a szabadságharc későbbi időszakában az aradi vár főfelügyelője, július végén pedig parancsnoka lett, mígnem augusztus 17-én a cári csapatok előtt letette a fegyvert. Bár a tábornoknak az oroszok kegyelmet ígértek, sorsa felett végül egykori felettese, az ország teljhatalmú katonai főparancsnoka, Haynau döntött. A „bresciai hiéna” 12 társával együtt katonai törvényszék elé állította Damjanichot, mely – természetesen – halállal büntette a szabadságharc hős hadvezéreit.
Mint ismeretes, a 13 aradi vértanú meggyilkolására 1849. október 6-án került sor.
A törött lábú, hatalmas termetű Damjanich Jánost, aki egyetlenegy csatát sem veszített, szekér vitte a halálos úton, békésen szivarozott.
Franz Bott, a hóhér várta az elítélteket a Főtéren. A brünni mester erősen izgult, mint mondta, még sosem akasztott arisztokratákat. Nem volt könnyű dolga, a szerb óriással hosszan kínlódott. A tragikus emlékű októberi reggelen valamivel hat óra után, utolsó előttiként felakasztották. Állítólag meglepődött ezen, hiszen személyes rossz viszonyuk miatt úgy gondolta, Haynau mindenképpen őt hagyja majd legutoljára Hagyomány szerint ezek voltak utolsó szavai: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
Titokban Csernovics Péter főispán birtokán temették el, mígnem 1974-ben földi maradványai az aradi tizenhárom emlékhelyére kerültek(Nemzetőrök Országos Szövetsége)
