Bosznia véget nem érő háborúja
Huszonkét évvel a délszláv háború boszniai szakaszát lezáró daytoni egyezmény után a hágai Nemzetközi Törvényszék életfogytiglanra ítélte – a szarajevói ostromot vezénylő és a srebrenicai népirtást elrendelő – Ratko Mladićot, a boszniai szerb hadsereg egykori parancsnokát. Az 1995-ös szerződés nyomán felosztott Bosznia-Hercegovina számára azonban sem az idő, sem az igazságszolgáltatás nem hozza el a békét.
Az elmúlt hetekben nagy sajtóvisszhangot keltett Milorad Dodik boszniai szerb elnök beszéde, amelyben egyértelműen kijelenti, hogy a Szerb Köztársaság türelmesen megvárja a megfelelő pillanatot, hogy elszakadjon Bosznia-Hercegovinától. Dodik tervei nem érték váratlanul a térség lakóit és a nemzetközi közösséget, hiszen korábban a kiválásról szóló népszavazás is szóba került, amelyet egyelőre elhalasztottak. Mindez azt jelenti, hogy Dodik az 1992 és 1995 között zajló, 100 ezer – főként bosnyák – halálos áldozatot követelő háborút lezáró daytoni békeszerződésben foglaltakkal megy szembe.
Eközben Bosznia lakóinak együttélésében még mindig a háború feldolgozásának hiánya jelenti az egyik legfőbb kihívást. A Szerb Köztársaság területén szinte csak a boszniai szerb hadsereg elesett katonáiról szóló emléktáblákat találni, alig akad olyan, amely a bosnyákok szenvedéseinek állítana emléket. Ebben az országrészben betiltották a srebrenicai mészárlást és Szarajevó ostromát oktató tankönyvek használatát is. Helyi szervezetek – sok esetben szerb résztvevőkkel – már évek óta dolgoznak azon, hogy párbeszéd induljon a kilencvenes évek elején történt széleskörű atrocitásokról, gyilkosságokról, nemi erőszakról, etnikai tisztogatásról és népirtásról. Céljuk, hogy feloldják azt a tabut, ami elválasztja egy ország vagy egy város lakóit egymástól. A vázolt politikai viszonyok között azonban erősödik a nacionalizmus, ami megosztja a társadalmat, a háborúval kapcsolatban pedig még mindig a tagadás és az elhallgatás az uralkodó hozzáállás. Jól példázza ezt a boszniai Visegradon található Vilina Vlas Hotel, ahol a háború alatt több tucat nőt tartottak fogva és erőszakoltak meg, ma mégsem található egyetlen apró emléktábla sem az áldozatokról, a wellness hotel szolgáltatásait pedig továbbra is zavartalanul élvezik a helybéliek.
Ratko Mladićot évtizedekkel a háború után életfogytiglani börtönre ítélték. Ez hoz némi megnyugvást a boszniaiak számára – hogy a bűnösök végül így vagy úgy, de börtönben végzik -, a döntést azonban még a bosnyákok sem tudják egyöntetűen üdvözölni, hiszen nem pótolja veszteségeiket. A Mladić elleni ítélet fontos és példaértékű, ugyanakkor más elkövetők sok esetben büntetlenek, és így az áldozatok és hozzátartozóik elégtétel nélkül maradtak. Előfordul az is, hogy a túlélőknek saját városuk utcáján kell nap mint nap szembenézniük a már szabadult elkövetőikkel. A felelősségre vonás folyamata (akár a hágai Nemzetközi Bíróságon, akár a helyi bíróságokon) pedig gyakorlatilag nincs benne a közbeszédben, nem közvetítik a televízió- és rádiócsatornák, noha szintén fontos szerepe lenne a diskurzus kialakításában.
A jelenlegi boszniai szerb elnök, Milorad Dodik álláspontja szerint azonban – az egykor Szarajevót ostromló, valamint több ezer férfi és fiú kiirtását elrendelő – Ratko Mladić elleni ítélet „szégyenteljes”, a hágai Nemzetközi Törvényszék működése pedig egyoldalú, mert „semmibe veszi a szerb áldozatokat”. Dodik szerint továbbá Bosznia-Hercegovina mesterségesen konstruált, és az általa vezetett szerb többségű országrésznek, valamint Koszovó északi részének Szerbiával kellene egységet alkotnia. Ezzel pedig vissza is érkeztünk a Slobodan Milošević egykori szerb és jugoszláv államfő által 1989-ben vázolt nagyszerb eszméhez, amely gyújtópontja volt Jugoszlávia konfliktusainak.
Szabadföld – Lator Anna
