Létezik-e még vagy nem, és hát… létezett-e egyáltalán – a délvidéki-vajdasági irodalom?

Szombat délelőtt éppen legutóbbi „nemzeti kódomat” olvasom egyházashetyei házam „koldusállásában” a vajdasági irodalomról – mind fokozódóbb elégedetlenséggel és hiányérzettel, amikor felcsilingel a kapura szerelt csöngő, és kipillantva szerbiai rendszámú kocsit látok az árokszélre ügyeskedve. A hévízi Csokonai-társaság három vezetőségi tagja ejtette útba Kemenesalját Kőszeg és Borostyánkő felől jövet.

A sofőr Tari István Óbecséről, a remek avantgárd „összművész” (és pálinkamester), valaha városának alpolgármestere is volt. Kezében könyvvel kiált rám, hogy lapoznám föl azonnal a 20. oldalt, ott van a „sírversem” (a többi hévízi barátéval együtt). Szó szót követ, hamarosan benne vagyunk – létezik-e még vagy nem, és hát… létezett-e egyáltalán – a délvidéki-vajdasági irodalom.

Elhangzik egy szó, amelyet azóta sem felejtek. Pista említi szokásos félmosolyával, hogy amikor elkaparintották tőle a Kanizsai Írótábort, azt mondta egy „mértékadó” helyi figura: Na, hál’ isten, vége a „turulkodásnak”. Helyben vagyunk – mondanám, ha csak napjaink „belföldi” kultúrpolitikai ramazúrijára gondolok.

De „helyben vagyunk-e” igazán, ha meg azt a száz-másfél száz évet idézzük előnkbe, amelyet talán a kiegyezéstől számíthatunk, amikor is ezt a zavaros tagoltságú és fajtakeveredésű terepet közigazgatásilag magába építette a Magyar Királyság. De csak a bürokrácia „vonalán” – és nem valóságosan, ahogy ez majd kiderül 1918-ban. És ma sem mindegy például a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és a kommunista Jugoszlávia bomló teteme fölött nézelődve, hogy mit is mond a magyar: Délvidéket vagy Vajdaságot.

Nem vagyok szakembere, olvasója is csak szerény mértékben annak az irodalomnak, amely ezen a tájon jött létre a boldog békeidőktől, majd a „délszláv uralom” – mondjuk így summázva – különböző szakaszaiban. Egyszer-kétszer jártam erre, Dalmáciától keletre, de csak hellyel-közzel irodalmi ügyekben.

Ám az élmények megtaláltak. Hadd pótoljam legalább egy-két képpel azt, aminek a múltkori cikkben nem jutott hely. Legszívesebben azokat az olvasói emlékeimet sorolnám, amelyeket tanárként halmoztam fel magamban a régiségből. A román–szerb–macedón és ennél fogva „sovén” magyar Gozsdu Elek fehértemplomi és delibláti „haldoklásos” pillanatképeit… Gyanúsan „szerb” keresztnevű apai öreganyám (Milica) verseci születésű volt, ahova soha el nem jutottam, de nagy hírű földijétől (akivel együtt tevékenykedett Trianon után irredenta ügyekben), Herczeg Ferenctől ismertem meg az itteni bánáti sváb világot.

És hát arrébb, a Zombor környéki (sőt még a kelet-szerémségi) tér is milyen karakteres az oly korán elhalt Papp Dánielnél… Tömörkény felejthetetlen gyorsfelvételei a Balkán-mélyi Novibazárból… És hát a mulatós, nábobos, önpusztító világ, ahol minden férfi Jávor Pál és Csörgheő Csuli egyben, amit így villant föl a finom debreceni–párizsi–budapesti Ambrus Zoltán a XX. század első évében:

„…tudták élvezni az életet, azon mód, ahogy csak itt tudják élvezni, a tejjel és mézzel folyó Kánaánnak ezen az áldott pontján, ahol a természet nyájassága és bőkezűsége az embert is pazarrá és gondtalanná teszi.” És tegyük csak egymás mellé a két unokafivér, Kosztolányi és Csáth Géza Bácska című novelláját…

Nem irodalomtörténetet vagy anekdotákat írok, hanem emlékképeket hagyok előszivárogni onnan, abból a téridőből, amely nem csak nekem volt jórészt ismeretlen tartomány. Abból a különös államalakulatból, amely Jugoszláviának nevezte magát, és amelyet oly heveny irigységgel szemléltünk, amiért képes volt „külön úton járni” az oroszok ellenében – ennek a külön útnak sötétebb kanyarjairól és vermeiről mit sem tudva.

És vadásztuk a Fórum könyveit a könyvhéten, egyszer egy szobában aludtam a Debreceni Irodalmi Napokon a Bikában Bányai Jánossal, kézről kézre járt Eörsi Lukács György-életinterjúja az Új Symposionban, és itt olvashattuk Hamvas Bélát meg azokat az egzisztencialistákat, akiktől oly igen óvtak bennünket.

Hornyik Miklós az Újvidéki Tv munkatársaként végigkérdezte itthoni legnagyobbjainkat, akikről inkább hallgatni illett, és Illyés Egy mondatához is innen juthattak hozzá a szerencsések, mondjuk a szegedi távolsági buszpályaudvar vécéjében egy farmer és egy Zrinski vinjak mellékleteként, és vettük-adtuk a hírt, hogy a minap Ladik Katalin meztelen felsőtesttel szavalta verseit Szabadkán…

Aztán jött a háború, amelyet a Görögország felé igyekvő magyar turista távoli fegyverdörgésként észlelt, meg egy-két évre a kirobbanása után a Zárába bekötő út harckocsinyomaiból, Raguza frissen vöröslő új háztetőcserepeiről meg Károlyváros (talán csak képzelt) füstszagából…

És itt, Egyházashetyén a nagy augusztusi Lajos-napokon, az Ambrus-portán ott voltak azok a kortársaink, akik a behívó elől menekültek át – nem óhajtván magyarra lőni se szerb, se horvát zászló alatt. Íme, Balázs Attila sörrel a kezében, a franciaországi kanyar után Kopeczky Csaba, egyszer én hoztam le ide Kalapátit, itt volt a szigorú tekintetű grafikus, Baráth Feri, lassan fehéredő szakállába és csöndjébe burkolózva a legendás versrokker, Fenyvesi Ottó, talán Szügyi, s ki tudja még, ki. Sziveri Jancsi meg már a szívünkben, aki ifjúként Mostarban tanulta a pilótaságot… Pesten meg Bognár Antal, szakügyekben Thomka Beáta…

És pár éve távozott a drága belgrádi Sava Babić, akitől a Balkán megtanulhatja, hogy ki is volt Hamvas Béla. Aki persze „hercegóc” létére palicsi születés volt… És ott azok, akiket a „vajdasági” visszatekintők és itthoni pártolóik nemigen emlegetnek: Hornyik Miklós, a Világszövetség főszerkesztője és az írók legnagyobbja, Gion Nándor vagy Matuska Márton, a szerb mészárlások historikusa. A „nemzetiek”.

Ott vagy itt – igazán otthonra senki sehol nem talált. Itt (azaz idegenben) sem az életben, sem az irodalomban. Most, a könyvhéten köszöntem össze Balázs Attilával, negyedszázad után visszament Újvidékre rádiózni.

Mindenkinek ajánlanám olvasásra Tolnai Ottó említett életrajz-rekonstrukcióját és életműkommentárját, mindenkinek, aki meg akarja érteni azt, hogy mi is a „jugoszláv – és nemcsak: jugo­szláviai! – magyar irodalom”. Ajánlom a jóhiszeműség és az önfegyelemre nevelődés jegyében. Mert ott nem vagy csak nagyon is másként (voltak és „vannak”) érvényesek azok a politikai kategóriák, amelyekkel szeretjük meghatározni ilyen vagy olyan álláspontunkat itt, az anyaországban.

Egyetlen utódállam magyar kultúrája sem indult újra olyan „légüres térben”, mint ez, és olyan elmondhatatlan és kimondhatatlan létrontást követően. Minden nemzeti és nemzetiségi hagyomány nélkül, minden nemzeti és nemzetiségi kötődés felszámolása után. Olyan soknemzetiségű létbe vetve, amelynek egyetlen összetartó eszméje volt a „nemzetfölöttiség”. Amelynek betartatására csak a Tito-féle militáns, Goli otokos évtizedek voltak képesek.

És látjuk, mi történt az 1980-as évek után. Itt, ezekben az irracionális történelmi terekben a Vajdaságtól le Koszovóig a „nemzeti eszme” szép szavait egy sóhajjal (hörgéssel) követi a népirtás…

Álmélkodhatunk, de nem szabad csodálkoznunk az itteniek avantgárd elkötelezettségén, a szüntelen „nyelvroncsoláson”, az ilyesféle vallomástöredékeken: „boldog vagy, hogy más is vagy, mint ami”, „megtanultunk élni az ún. egyetemes magyar irodalom nélkül” (azért ez az „ún.” elég vérforralóan hangzik…), sőt még azon az elhíresült Tolnai-meghatározáson sem, amely a minden magyar hagyomány zárójelbe tételét, posztmodern felülírását jelenti, mely szerint az itteni „magyar” írót az különbözteti meg az „összes” többitől, hogy „van tengere”.

A tenger sok száz év és néhány „jugó” évtized után az „egyik” nemzeté lett: a horváté. 1996-ban a legnyugatibb adriai szigeten nyaraltam, Silbán. Üresen és új, természetesen horvát tulajdonosra várva álldogáltak a szerb nyaralók.

Sajnálatos módon maradék délvidéki magyarjaink zöme nem horvát állampolgár, őket szerbként zavarták el a dalmát napsütésből. Ja, a hajóállomás pénztárosa azért egy magyar(nak vélelmezhető) asszony volt.