Hidegvérű gyilkos, aki gyűlölte a magyarokat – A 100 éves elcsatolás vezéralakjai – II. rész

A pravoszláv  szerbek a történelmi Magyarország területére főként két nagy hullámban érkeztek. Legnagyobb részük 1690-ben, I. Lipót magyar király alatt, Arsenije Čarnojević peći pátriárka vezetésével – a törökök elől menekülve – jött be és Magyarországon talált oltalmat. Az  1737  és  1739  közötti  háború idején Arsenije  Jovanović pátriárka  új  menekülthullámot  vezetett az Oszmán Birodalomból Magyarországra. Magyarországon a szerbek komoly kiváltságokat és szabadságjogokat kaptak, ennek ellenére a szerb–magyar viszony mégsem volt felhőtlen az elmúlt évszázadokban, aminek okát abban kell keresnünk, hogy a bécsi udvar a Szerb Fejedelemség létrejöttéig sikeresen fel tudta használni saját céljaira a déli katonai szervezetbe tömörült szerbeket, egészen addig, míg a délvidéki szerbek meg nem fertőződtek a Szerb Fejedelemség által támogatott pánszerb eszmétől. A Magyarországtól való elszakadás és Szerbiához való csatlakozás eszméjének kétségtelenül két legnagyobb délvidéki vezéralakja Svetozar Miletić (cikkünk első része róla szólt, lásd ITT) és Jaša Tomić volt. Délvidék elcsatolásának századik évfordulójához közeledve életrajzaikat az alábbiakban röviden közöljük.

Jakov Jaša Tomić nagyszerb, magyar-, katolikus- és zsidógyűlölő politikus, a Délvidék elcsatolását kimondó népgyűlés főszervezője és vezére, Svetozar Miletić utóda 1856. október 23-án született Versecen gazdag kereskedő családban. Az általános iskolát szülővárosában, a gimnáziumot Temesváron és Kecskeméten végezte[1], eleinte Prágában és Bécsben orvosnak tanult, de a politika miatt félbeszakította tanulmányait. Az 1875 júliusában kezdődött hercegovinai felkelés során önkéntesként csatlakozott a szerb felkelőkhöz.[2]

Jaša Tomić veje volt Svetozar Miletićnek, mielőtt azonban veje lett volna, még maga Miletić is a legveszedelmesebb szélsőségesnek tekintette őt és a magyarországi szerbséget óva intette, hogy ne hallgasson rá, „mert ezt az embert józan ésszel követni nem lehet“[3]. Politikai pályájának elején a szocialista Svetozar Marković híve volt és agitátora, de hamarosan azonosult Svetozar Miletić ideológiájával is. Miután Miletić veje lett, felesége révén Tomić a Nagy-Szerbiáról álmodó Szerb Nemzeti Szabadelvű Pártnak (1891-től Szerb Nemzeti Radikális Párt néven) és a magyargyűlölő lapnak, a Zastava-nak élére került.

Cikkeiben a magyarság mellett a zsidókat is ostorozta, akik Tomić szerint a magyar kultúra fő hordozói voltak e tájakon. Írásaiban gyakran nemzetiségek elleni zsidó-magyar összeesküvéssel riogatta a szerbséget, odáig elment, hogy lapja Magyarország fennállásának ezredik[4] (millenniumi) évfordulóját „zsidó-magyar millennium“-nak („Јудео-мађарски миленијум“) nevezte[5]. Tomićék a magyarokat népkeveréknek tekintették, amely szerintük leginkább a zsidókkal keveredett:

„Hogy mennyi magyar van ma, ezt nagyon nehéz pontosan elmondani, mert nagyon keveredtek különféle renegátokkal, főként a zsidókkal, úgyhogy az ember nem tud különbséget tenni Izrael fia és Árpád fia között.“ [6]

1884-ben tanulmányt írt a zsidókérdésről, amelyben problematikus nemzetnek nevezte őket, romlott erkölcsűnek, akik ellen állandóan védekezni kell, a zsidókérdés végső megoldását pedig a zsidók kitelepítésében látta.[7]

Miša Dimitrijević szerb képviselő, az újvidéki Branik szerkesztője erős politikai ellenfele volt Tomićnak, akivel állandóan szenvedélyes összetűzései voltak. Előre megfontolt szándékkal 1890. január 4-én Tomić  az újvidéki vasútállomáson vadászkéssel megölte Dimitrijevićet, gaztettével egy kisgyermeket fosztott meg édesapjától.[8] Tettéért életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Később perújítás történt és Tomićot hat évi börtönre ítélték. Szabadulása után ismét átvette lapjának és pártjának „vezérségét“ („вођ“).

Tomić vezetésével a magyarországi szerb radikálisok az 1902-es egyházi kongresszusi választás után uralomra jutottak a szerb autonómiában. Hatalmukat nyolc éven keresztül gyakorolták. 

1910-ben végül csúfos verességet szenvedtek, 75 mandátum közül csak 25-öt kaptak, noha mindenféle csalással, trükkökkel (pl. álmandátumokkal) és terrorral próbálkoztak nyerni.[9]

Időközben intim barátság épült ki Jaša Tomić és Nikola Pašić között (Pašićról röviden annyit, hogy minden idők egyik legmeghatározóbb nagyszerb politikusa volt, az ószerbiai Szerb Nemzeti  Radikális Párt egyik alapítója és vezére, Szerbia diktatórikus hatalmú miniszterelnöke sok éven keresztül, aki Obrenović Milán király élete ellen összeesküvést szőtt, a Monarchia-barát Obrenović Sándor és Draga Mašin királyi pár 1903-as borzalmas megölésekor ő mozgatta háttérből a szálakat; Ljubomir Jovanović  néhai szerb miniszterelnök a Szlávok vére (Krv Slovenstva) című könyvében bizonyító erővel igazolta, hogy Pašić elősegítette, hogy megtörténjen a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet is[10]). 1910-ben Mihailo Polit-Desančić szerb nemzetiségű országgyűlési képviselő azzal vádolta meg Tomićot, hogy Szerbiából hatalmas összegeket kapott Pašićéktól.[11]

1914 áprilisában a magyarországi radikálisok vezére a Zastava lapban megrágalmazta a magyar hatóságokat és a katolikus Egyházat, hogy erőszakosan térítik át a katolicizmusra a máramarosszigeti pravoszláv ruténokat a magyar csendőrök brutális segítségével, oly módon, hogy „levetkőztetették a vallásukhoz ragaszkodó rutén nőket és a nők meztelen testére jégkéreg fagyott“ .[12] Tomićot emiatt 1915-ben hat hónapra elítélték Egerben, ahová az I. világháború kitörése után internálták.[13]

1918 októberének utolsó napjaiban  a szerb hadsereg már állig felfegyverezve állott a történelmi Magyarország határain, Károlyi Mihály csőcselékrezsimje november 2-án megkezdte a magyar haderő szétzüllesztését, a szerb hadsereg pedig három nappal később, Louis Franchet d’Espèrey francia tábornagy jóváhagyásával megkezdte Magyarország déli területeinek megszállását. Jaša Tomić az  általa létrehozott újvidéki Szerb Nemzeti Bizottság elnökévé vált, ő hívta össze november 25-ére a „szerbek, bunyevácok és más szlávok nagy népgyűlését”, amelyen az enyhén szólva gyanús módon összetákolt tömeg kimondta  Bánát, Bácska, Baranya elszakadását  Magyarországtól és a Szerb Királysággal való egyesülést.

Tomić már a „dicsőséges egyesülés” első évfordulóján hangot adott mély csalódottságának, elkeseredettségének[14]:

„… Mi, vajdaságiak, mi voltunk az elsők, akik tavaly novemberben a nagy népgyűlésen bármiféle korábbi egyezkedés nélkül elhatároztuk, hogy megszakítjuk a Magyarországgal fennálló kapcsolatainkat, és követeltük, hogy egy test és egy lélek legyünk Szerbiával. Mi lemondtunk ideiglenes kormányunkról, hogy bebizonyítsuk hűségünket az új közös hazánk iránt … Bőségesen adtunk és adakoztunk mindenkinek … Mindazonáltal mi történt? Szelíd tájainkra  fosztogatók, rablók és uzsorások csapata fészkelődött be, akik könyörtelenül hozzákezdtek a nagy eseményektől megrészegedett, álomittas Vajdaság kifosztásához[15]“.

A lobbanékony természetű[16]  Jakov Jaša Tomićot annyira megviselhette a csalódás, hogy 1920-ban ágyba esett és 1922. október 22-én, egy nappal 66 születésnapja előtt meghalt. Az apósa által alapított magyargyűlölő Zastava – amely a „nemzetiségelnyomó” magyar időkben naponként kétszer is megjelent –   hét évvel Tomić halála után, 1929 áprilisában szűnt meg Karađorđević Sándor király január 6-ai diktatúrája alatt.

2006. november 9-én, Újvidék „felszabadításának”/megszállásának 88. évfordulóján (ami egybeesett a Kristályéjszaka 68. évfordulójával) a Szerb Radikális Párt-i városvezetés Maja Gojković akkori polgármesterrel, a szerb parlament mostani elnökével és Igor Mirović mostani tartományi kormányfővel az élén ünnepélyesen felavatta Újvidéken Jaša Tomić szobrát.

 

__________________________

[1] Проф. др Небојша Ранђеловић: Јаша Томић и политичка критика историјског мишљења. Зборник радова правног факултета, Ниш, 2012. 112. old.

[2] Uo.

[3] Képviselőházi napló, 1907. IX. kötet. 294. old.

[4] A Zastava a legalpáribb és legaljasabb stílusban írt az magyarságról, az 1896-os millenniumi ünnepségekről és a honfoglalásról, durva történelemhamisítástól sem riadva vissza. A következő idézetből képet kaphatunk arról, hogyan mérgezték napról napra évtizedeken keresztül a délvidéki szerbséget a magyarok ellen: „Az Árpád vezetése alatt behatoló törökök voltaképpen kazárok, szlávok voltak, a mai magyarok azon kunoktól származnak, akik 1242-ben a mongolok elől menekültek el Magyarországra. Tehát majd csak három és fél évszázad múlva lesz magyar millennium, azaz 2242-ben, és semmiképpen sem 1896-ban (…) András király öccse, Beloszláv (I. Béla), Szlovákország (sic!) ifjú királya kifejezetten hűséges volt a pravoszláv hithez, amiért koronát kapott IX. Kónsztantinosz császártól. Azt a koronát Nyitrán, Szlovákország fővárosában őrizték, vele a Szlovákország ifjabb királyai koronázták magukat. I. András halála után Beloszláv Ugarország (sic!)  idősebb királyává vált, Izjaszláv (I. Géza) pedig Szlovákország ifjú királyává, Nyitra székhellyel. Vladiszláv (I. László) megkapta az ugarorosz fejedelemséget, majd letelepedett Biharban. VII. Mihály bizánci császár nem ismerte el Salamont ugar királynak, hanem Izjaszlávt (Gézát), akinek koronát küldött 1072-ben. Ezzel a koronával Ugarország  királyai koronázták magukat. (…) Izjaszlávtól Ferenc Józsefig az összes király ezzel a koronával koronázta magát. És ezt a pravoszláv koronát magyar koronaként állították ki kiállításukon a magyarok.  Ilyen hát a magyar millennium, nincs benne semmi magyar, hanem minden bizánci és szláv. A magyar páva mások tollát hordja” – Zastava, 31. évf., 65.  sz.; „Mi marad hátra a magyaroknak? Hogy az izraelitákkal forogjanak körbe a millenniumi kiállításon, hogy egymásnak mondják, hogy hamis a talmi magyar kultúra, mert ezer év alatt képtelenek voltak egy minisztérium elnökét megszelídíteni és megkultiválni, a pusztaság vad fiairól nem is beszélve, akik félmeztelenül paráználkodnak a ’forró homoksivatagon’, a kultúráról még csak nem is álmodnak … a miniszterelnöktől a szolgabíróig, a hercegprímástól az utolsó falusi papig, mind egytől egyik legrosszabb soviniszták … Hihetetlen, hogy a magyar fiatalságnak van hozzá arca, hogy Pestre hívja a többi fiatalságot, a nemzetiségek kínzókamrájába. Reméljük senki nem tesz eleget meghívásuknak, a magyar fiatalságnak pedig Dr. Rațiu szavaival kell válaszolni: magyarok a legborzalmasabb soviniszták a világon.” – Zastava, 31. évf., 59.  sz.

[5] Zastava, 31. évf., 66. sz.

[6] Lásd a Zastava akkori számait.

[7] Hét Nap, 63. évf., 50. sz.

[8] „… egy ízben Tomity Dimitrijevicset párbajra is hívta: de ez nem történt meg, mivel nem volt reá elegendő ok. A párbaj meg nem történte óta Tomity még nagyobb mértékben forralta bosszútervét, mig végre látván Dimitrijevicseset magán sétáját végezni, kezébe ragadt egy két oldalán élesre fent kést, utána rohant; de csak az indóház termében érte utól, hol D. sörözni ült le. Itt aztán ’Te gazember, tehát nem akarsz?’ szavakkal ‘megtámadta. Ekkor D. felkelt, Tomity csak ezt várta, mert egész váratlanul a két élű kést markolatig mártolta D. bal mellébe; azután a Duna felé futott, de két rendőr utolérte és nagy küzdelem után lefülelte s a törvénynek adta át, Dimitrijevics 10 percz múlva kiadta lelkét. Tomitynál házkutatást tartottak és több kompromittáló iratot találtak nála. Dimitrijevicset egész Újvidék felette sajnálja, mert igen becsületes embernek ismerték. A halottat jó anyagi viszonyok között maradt özvegye és kis gyermeke siratja. Tomity ellen az egész lakosság nagyon fel van zúdulva; lapját már eddig is többen, mint százan visszautasították s általános megvetésök tárgyát képezi, mint olyan, ki a szerbekre nagy szégyent hozott. A kihallgatásnál a gyilkos egész higgadtan elmondta, hogy két élű kését még a múlt kedden élesítette ki s azóta folyton kereste az alkalmat, hogy ellenségét leteritse. Tettét nem bánja s ezt előre megfontolt szándékkal követte el. Tomity feleségét, Miletics Miliczát, a gyilkosság nem lepte meg s úgy látszik, hogy ő is tudott férje gyilkos terveiről; de az öreg Miletics Szvetozár, a gyilkos apósa, nagyon érzékenyen vette, s ájulásból-ájulásba esett. A Zasztava, a gyilkos lapja, pedig e cím alatt: ’Meg kellett-e ennek lenni?’, valóságos cinizmussal adja elő a katastróphát; mintha csak erénynek akarná.” – Kárpátalja, 2. évf., 2. sz.

[9] „A kongresszusi választások eredménye az, hogy a 75 kongresszusi mandátum közül az önálló pártiak 50 s a radikálisok csak 25 mandátumot kaptak. De e 25 mandátum között több a törvénytelen, mint a törvényes s ellenük panaszt emelnek majd a kongresszusnál, amely ezen törvénytelen radikális mandátumokat meg kell, hogy semmisítse.” – Délmagyarország, 1. évf., 1. sz.

[10] Zalamegyei Újság, 8. évf., 47. sz.

[11] Pester Lloyd, 55. évf., 98. sz.

[12] Egri Újság, 22. évf., 274. sz.

[13] Uo.

[14] Zastava, 1919-es évf., 235. sz.

[15] A „dicsőséges egyesülés“ után Délvidék Ószerbia fejőstehenévé vált csupán. Álljon itt szemléltetésképpen néhány adat: A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban Ószerbia, Montenegró és Macedónia együttvéve az állam lakosságának 36 százalékát tették ki. A vajdasági bankok egyesületének 1927. évi jelentésében foglalt hivatalos adókimutatás szerint ez a 36 százaléknyi lakosság a jugoszláv állam megalakulásától 1927-ig közvetlen adókban mindössze 23 százalékkal járult hozzá az állami kiadások fedezéséhez. Ellenben az új délszláv állam lakosságának mindössze 11,5 százalékát kitevő Délvidék 25,5 százalékkal adózott. Ugyanakkor a 23 százalék adót fizető Ószerbia az egészségügyi tárca kiadásaiból 65 százalékot kapott, oktatásra 82,5 százalékot, míg Délvidék az oktatásra alig 3 százalék jutott, aminek köszönhetően rengeteg délvidéki iskola bezárt. A gazdasági szempontból nézve a  vajdasági munkáskamara 1928-as évi jelentése szerint Délvidék ipara szerb uralom első évtizede alatt a 19. századi állapotba esett vissza. A gazdasági hanyatlás természetes következménye a munkanélküliség növekedése volt: a vajdasági munkáskamara jelentése szerint 1927-ben Délvidéken 13500 ipari munkás és 52 ezer mezőgazdasági munkás volt munka nélkül, azaz Délvidék minden 10 ezer lakosára 478 munkanélküli esett. Összehasonlításképpen 1923-ban  az I. világháború utáni Európa legnagyobb munkanélküliségének idején, 10 ezer lakosra nem esett több munkanélküli, mint 286.

[16] „Jaša Tomićot hatalmas energia és kegyetlenség jellemezte, nem tűrte az övétől eltérő véleményeket. Impozáns fizikai megjelenésével, mint szónok és mint publicista nagyon szuggesztív és demagóg hatással volt a tudatlan paraszti tömegekre és a szerencsétlen kispolgárokra, akiket a vigasztalhatatlan jelen gyötört, ezért szívesen fogadták a szebb jövőről szóló ígéreteit. Kortársa, Milan Petrović  szerint Tomić csak szeretni és gyűlölni tudott, és ami a legfontosabb: világnézetének fanatikusa volt.” –  Проф. др Небојша Ранђеловић: Јаша Томић и политичка критика историјског мишљења. Зборник радова правног факултета, Ниш, 2012. 113-114. old.