Joca Lalošević, a szerb politikus, aki megbánta, hogy elcsatolták Délvidéket
Az úgynevezett „nagy nemzetgyűlés” által 1918. november 25-én megválasztott „nagy nemzeti tanács” egy regionális kormányt hozott létre, a Bánát, Bácska, Baranya Nemzeti Igazgatóságot (Narodna uprava za Banat, Bačku i Baranju), amely a megszállás alatt lévő Délvidék igazgatási feladatait látta el. Az igazgatóság, azaz az első tartományi kormány elnökévé dr. Jovan (Joca) Laloševićet, a zombori radikálisok vezérét nevezték ki.
Az elmúlt napokban a délvidéki magyarok pénzéből is fenntartott Vajdasági RTV Egyesülés 1918: a történelem tanúi címmel többrészes dokumentumfilmet vetített. Az egyik epizód a fent említett dr. Jovan (Joca) Laloševićról szólt. A műsorban méltatták Lalošević 1918-as szerepvállalását, azonban azt már elhallgatták, hogy Joca Lalošević később mélyen megbánta, hogy szerepet vállalt Délvidék elcsatolásában. A tudományok doktora címmel rendelkező Lalošević, az ún. Nemzeti Igazgatóság egykori elnöke 1932 júliusában így mérlegelte Délvidék helyzetét Jugoszláviában, a voltaképpeni szerb uralom alatt:
„Amikor csatlakozott az új államhoz, Vajdaság gazdag, berendezett, zsúfolt és fejlett tartomány volt, mind gazdasági, mind kulturális, mind társadalmi szempontból nézve. Az új államközösségbe példaszerűen megszervezett gazdag (pravoszláv) egyházat, magasan fejlett oktatást, általános népjólétet, számos kulturális, pénzügyi és társadalmi szervezetet és intézetet hozott magával, és ami a legfontosabb: ébren tartott nemzeti öntudatot. Mára Vajdaság kifacsart citrommá vált, tönkretették, feldúlták, gazdaságilag koldusbotra juttatták, nemzetileg szívig sértve van és teljesen csalódott”[1].
Lalošević fenti mérlegelése talán a legmegfelelőbb válasz lesz arra a magyarellenes, nagyszerb retorikára, amely a Vajdasági Televízió Pravi ugao című műsorában elhangzott tegnap. A tartományi „köztelevízió” hétfői műsorában vendégszerepelve Predrag Marković történész, a Szerbiai Szocialista Párt alelnöke és Drago Njegovan történész, a haladó-szocialista-VMSZ-es rezsim által létrehozott Egyesülés Múzeum igazgatója elmondták, hogyha nem történt volna meg 1918-ban „a Magyarországnál sokkal demokratikusabb és a kisebbségek iránt sokkal toleránsabb Szerbiával való egyesülés”, akkor eltűnt volna az „elnyomott” szerbség Délvidékről a „magyarizációnak” köszönhetően, miközben megfeledkeztek arról, hogy épp 5 évvel a „nagy egyesülés” előtt a „demokratikus és toleráns” Szerbia népirtást követett el az albánok felett, aminek borzalmairól Dimitrije Tucović korabeli szerb politikus, újságíró, az események szemtanúja számolt be [2]:
„Épp a napokban van egy éve annak, hogy a szerencsétlen albán törzsek keresztjüket viszik fel a Golgotára. A szerb hadsereg által elfoglalt összterületen élő albán lakosság szisztematikus megsemmisítésének egy évét jelenti ez (…) A balkáni háborúkra a sötét középkor legbarbárabb és legvérengzőbb pecsétjét nem az egyik, vagy a másik félen lévő elesett fegyveresek véréből alakult vérpatakok nyomják, hanem az a vérfolyó, amely a lemészárolt civilek, gyermekek, nők, idősek, egytől egyig békés emberek legyilkolásából jött létre, akiknek csak az volt a vétkük, hogy Istenhez másképpen imádkoztak, más nyelven beszéltek, és mert a saját otthonaikban naivan megvárták a (szerb hadsereg) vad berohanását”.
__________________
[1] Svetlana Brajtigam-Gensicke: Die Bedeutung der Geschichtserinnerung in Umbruchgesellschaften am Beispiel von Jugendlichen aus Serbien. Münster, 2012. 66. old.
[2] Radničke novine, 1913-as évf., 223. sz.
