Délvidéki származású „Hide the Pain Harold”, az ismert mém arca

Arató Andrással készített interjút a Magyar Hang, amelyből kiderül, hogy a „Hide the Pain Harold” néven ismert mémnek arcot adó férfi délvidéki felmenőkkel bír és maga is sokat járt Bácskában. Családja tragikus sorsa miatt elmondható, hogy az arcáról valóban súlyos, történelmi tragédiák nyomai olvashatóak le.

A világhírű mém, a „Hide the Pain Harold”  egy ősz, szakállas férfi, aki a legkülönfélébb szituációkban tűnik fel a közösségi oldalakon. Sokakat meglepett, amikor kiderült: a képen szereplő férfia egy magyar nyugdíjas, Arató András. A világítástechnikai szakembert mára mindenhol megismerik, leszólítják az Egyesült Államokban és Oroszországban, ahogy persze a zuglói utcákon is. A világhír ellenére Arató Andrásról kevesen tudják, mi mindent élt át: édesapja megjárta az Andrássy út 60.-at, ő gyerekként, 1956-ban kint volt az utcákon, október 23-án végigutazta a Nagykörutat.

– Tavaly nyáron kereste fel önt a brit Independent hírportál tudósítója, cikkének címében pedig azt emelte ki, hogy a Hide the Pain Harold mém arca mögött nincs rejtett fájdalom. Pedig ha rápillantunk a magyar történelemre, akár lehetne is: ’45-ben született, átélte ’56-ot, a kommunizmust, a rendszerváltást.
– Pár korszakot átvészeltünk, de nem panaszkodhatunk ahhoz képest, amit a szüleink megértek. Anyukám 1920-ban született, apukám 1913-ban, így ő átélt két világháborút is.

– Meséltek otthon ezekről a dolgokról?
– Nem nagyon. Sok mindenre később jöttem rá, amikor kezdtem feldolgozni a családunk történetét. Voltak olyan dolgok, amelyekről a szülők sem beszéltek, csak utóbb derültek ki. Apukám például ült az Andrássy 60.-ban pár hetet, hónapot. Amikor megszülettem, akkor is bent volt. A politizálást elkerülném ebben a beszélgetésben, ezt sem a politika miatt említem, ez már történelem. Nincs benne titok, kis internetes kereséssel amúgy is minden megtalálható.

A harmincas évek végén már háború közeli hangulat volt, és egy Lajos Iván nevű történész írt egy könyvet arról, hogy ha kitörne a háború, azt Németország miért nem nyerhetné meg. Apukám nemzetközi jogász volt, ösztöndíjjal Berlinben tanult, az akkori kormány pedig felkérte, hogy szerzőtársakkal írja meg ennek a kötetnek a cáfolatát. Meg is született a könyv, amelyben rámutatott a pontatlanságokra, kritikai észrevételeket fűzött az írottakhoz. (Csikós Nagy Béla–Arató István–Török Béla: Válasz a szürke könyvre – szerk.) Végül, mint tudjuk, az eredeti kötet szerzőjének lett igaza. A háború után az új rendszer nem vette jó néven az ellenérvek felsorakoztatását.

Végül azért nem lett súlyosabb ügy belőle, mert hárman írták, egyikük pedig átállt a kommunisták oldalára, ott nagy karriert csinálva. Ő volt Csikós Nagy Béla, az új gazdasági mechanizmus egyik kidolgozója. Miután ő átállt, ejtették az egész ügyet, és az én apukámat is hazaengedték, persze a jogi pályának a közelébe sem mehetett többé. Aki itt, Közép-Európában megélte a XX. századot, bőven találhat elrejthető fájdalmat. Az én apukám sem mesélte nekem soha ezt a történetet.

– Ön a háború végén, 1945-ben született, Kőszegen. Ott is éltek akkoriban?
– Budapestet 1944 decemberének elején körbezárták, látszott, hogy nem tartható már a főváros. Apukám az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, és az egész kormányzatot a nyugati végekre telepítették. Az ő szülei Kőszegen éltek, adódott, hogy oda menjenek. Érdekes történet, hogy nagypapám a kőszegi evangélikus lánygimnázium igazgatója volt. Az épületben volt a lakása is, így oda mentek apukámék, de ugyancsak abba az épületbe költözött be a Szálasi-féle miniszterelnökség. A Szent Koronát is ott őrizték egy-két éjszakát, az iskola tornatermében.

– Ismerte is Szálasit?
– Nem hiszem. Horthy Miklóssal viszont biztosan találkozott, hiszen megkapta tőle azt a kormányzói gyűrűt, amellyel a tanulmányaik során végig kiváló jegyekkel rendelkezőket tüntette ki. Sajnos ez már nincs meg, egy betörő elvitte.

– Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Megint nagyon messziről kell kezdeni. Apukám, mint már mondtam, kőszegi, anyukám pedig a vajdasági Szabadkán született, de Zentán élt a szüleivel. Amikor a Délvidék visszatért 1941-ben, mind a ketten jelentkeztek a debreceni nyári egyetemre, és ott ismerkedtek össze. Aztán a háború után a nagyapám ott maradt Zentán, a szüleim pedig Budapestre költöztek, itt házasodtak össze. A háborút követő kommunista hatalomátvétel után a Sztálinnal szembefordult jugoszláv miniszterelnököt, Titót az imperialisták láncos kutyájának nevezték ki, ezután nem lehetett Jugoszláviába utazni. Hasonló határzár volt szinte, mint ma, csak akkor épp bentről kifelé nem lehetett átlépni a határt.

Október 22-én utaztunk vissza Budapestre. Mialatt odavoltunk, apukám az ő szüleihez ment Kőszegre, és azt hitte, hogy mi még Zentán vagyunk. Anyukámmal éltük át a fővárosban a forradalmat. Budán laktunk, a Kandó Kálmán utcában, a Bem tér szomszédságában. Anyukám október 23-án leküldött valamiért, akkor láttam a nagy tömeget a téren. Ugyan csak 11 éves voltam, de sejtésem volt, hogy mire készülődnek. Láttam a rádió és az akkor még csak kísérleti adásokkal jelentkező televízió közvetítőkocsijait is. Én addig még nemigen láttam televíziót, azt viszont tudtam, hogy a Corvin Áruház kirakatába kiraktak egy készüléket, hadd bámulhassa az utca népe az új csodát. Rávettem anyukámat azon frissiben, hogy menjünk már el oda, és nézzük meg a tévéhíradót. Persze, az adás elmaradt. Végigutaztuk viszont a körutat, láttuk a teherautókon száguldozó fiatalokat. A villamoson hangos ováció követte, amikor a vezető Sztálin út helyett azt mondta be, hogy az Andrássy út következik.

A teljes interjú a Magyar Hang oldalán érhető el.