Magyarellenes ideológusokról nevezne el utcákat Vučić
A Večernje novosti belgrádi napilap cikke szerint Aleksandar Vučić, a haladó rezsim feje polgárként indítványozni fogja, hogy Belgrádban utcákat nevezzenek el a nagyszerb nacionalizmus két ideológusáról, Dobrica Ćosićról és Milorad Ekmečićről.
Az eljárás megindítására vonatkozó írásbeli indítványt a fővárosi utcaneveket meghatározó bizottságnál kell előterjeszteni, az indítványnak tartalmaznia kell egy rövid életrajzot, illetve meg kell indokolni az indítványt. Utcát személyről elnevezni halála után, legalább 3 év elmúltával lehet Szerbiában.
Dobrica Ćosić, (a nagyszerb elképzelései miatt) a „szerb nemzet atyja” 1921-ben született a közép-szerbiai Velika Drenovában. Partizánként részt vett a második világháborúban, majd pártfunkcionáriussá, meg parlamenti képviselővé választották. A hatvanas évek derekán fellázadt egykori főparancsnokának „szerbellenes magatartása” ellen. A nyolcvanas években felkarolta Vojislav Šešeljt, aki nála húzta meg magát, miután egy szál papucsban elköltözött Szarajevóból.
Ćosić nevéhez fűződik az 1986-ban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia berkeiben kidolgozott hírhedt Memorandum, amely később politikai platformja lett a miloševići nagyszerb politikának. Ebben a szerb nép homogenizációja, a határon túl élő szerbek egységesítése, a két tartomány (Délvidék és Koszovó) bekebelezése, a nemzetállam megteremtése volt a fő politikai célkitűzés, amelyet következetesen végigcsinálva Miloševićnek sikerült magára haragítania az egész világot, elszigetelnie Jugoszláviát (Szerbiát), és megindítania a nagy kivándorlási hullámot, amely során több mint 30 ezer délvidéki és közel annyi horvát hagyta el szülőföldjét csak a délszláv háború első éveiben.
1992-ben Milošević őt segítette a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (SRJ) elnöki székébe. 1993-ig töltötte be ezt a tisztséget, időközben ugyanis szembefordult Miloševićtyel, így leváltották. Két hónappal a köztársasági elnöki poszt betöltése előtt Dobrica Ćosić levelet intézett Slobodan Miloševićhez, amelyben megosztotta vele az ország „gondjait”. Szerinte a délvidéki szerbek autonomista törekvései erőteljesebbek lennének, ha nem lennének az usztasák, és ha nem fenyegetné őket a „nagymagyar nacionalizmus”.
Ćosić életének 93. évében hunyt el 2014 májusában.
Nem először javasol utcaelnevezést
Milorad Ekmečić 1928-ban született a hercegovinai Prebilovci településen. 1944-ben csatlakozott a partizánokhoz. A második világháború után a zágrábi bölcsészeti egyetemen történész diplomát szerzett, 1958-ban doktorált, a hatvanas években továbbképzésen vett részt az Egyesült Államokban. Ekmečić volt az 1986-os akadémiai Memorandum egyik szerzője, a Radovan Karadžić-féle Szerb Demokrata Párt egyik megalapítója és szellemi atyja. Nagyszerb ténykedése miatt 1992-ben őrizetbe vették a bosnyák zöldsapkások, majd házi őrizetbe helyezték, ahonnan megszökött. 1997-ben egyik aláírója volt a Radovan Karadžićot támogató levélnek. Meghalt Belgrádban 2015-ben.
Milorad Ekmečić történetírói munkássága erősen ideológiai és politikai jellegű. Az összeesküvés elméletektől sem mentes műveiben gyakran ostorozza a katolikus Egyházat, a horvátokat, bosnyákokat, de rólunk magyarokról is negatívan írt. Álljon itt egy rövid idézett a Hosszú mozgás a mészárlás és a szántás között című könyvének második kiadásából:
„Dél-Magyarországon a szerbek sohasem voltak jövevények. A modern magyar nemzet a magyar kisebbségnek és ennek a szláv lakosságnak a szimbiózisával jött létre. 1851-ben Magyarország összes magyar falvában szlávul beszéltek. A katolikus vallású szlávok asszimilációja még mindig nem ért véget [1] (…) Erdélyben még nem sikerült teljesen megmagyarosítani a székelyeket, akik többnyire vlachok (…) Egész nagy nemzeteket pusztulásra ítélt a magyarok azon mítosza, hogy joguk van azokhoz a területekhez, amelyeken egykor Nagy-Magyarország feküdt. A magyarok meggyőződésének és végső győzelmének erőssége abban rejlik, hogy Nyugat-Európa még ma is Nagy-Magyarország létrehozásán töri a fejét (…) (1848-ban) a dél-magyarországi vármegyékben, ahol a szerbek többségben voltak, a közéletben a magyar nyelvet vezették be, főként az egyházi anyakönyvvezetésben. A (szerb) gyerekeknek magyar neveket adtak, a budai és pesti lapok nagyban cikkeztek arról, hogy meg kell magyarosítani a pravoszláv egyházat és a liturgiát… Magyarországot egy őrület hulláma érte el, ahol már nem volt olyan erő, amely szembe tudott volna szállni a magyar sovinizmussal. Még a papagájoknak is magyarul kellett tanulniuk [2] (…) A katolikus vallású nem magyarok magyarizációja (amely az 1868-as nemzetiségi törvénnyel vette kezdetét) 1992-ben ért végett, amikor a népszámlálás csupán kb. 10 ezer jugoszlávot talált Magyarországon. Három évvel korábban a magyar kormány egyik tagja a jugoszláv tudományos akadémia delegációjának egyik tagjával beszélgetve bevallotta, hogy minimum tízszer több jugoszláv él Magyarországon, csak nem merik felvállalni identitásukat [3]”.
_________________
[1] Милорад Екмечић: Дуго кретање између клања и орања – Историја Срба у Новом Веку (1492-1992). Завод за уџбенике (Tankönyvkiadó Intézet), Belgrád, 2008. 27. old.
[2] Uo. 244. old.
[3] Uo. 400. old.
