„Vajdaságban nagyon jó a helyzet” – Vagy mégsem?!

A Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) szervezésében, november 28-30-án, hagyományos évértékelő nemzetközi konferenciát tartottak Budapesten a „Magyarok jogvédelme a Kárpát-medencében” címmel.

A tanácskozás „célja egyrészt, hogy a kisebbségvédelem nemzetközi, európai uniós és nemzeti aspektusaiban jártas szakemberek előadásukkal járuljanak hozzá a jogterület elméleti hátterének bővítéséhez, másrészt, hogy állandó jogsegélyszolgálatot működtető partnereink személyesen számoljanak be éves tevékenységeikről” – olvasható a KJI internetes oldalán.

Feltűnő, hogy amíg az értekezleten a Kárpályáról, Erdélyből és a Felvidékről több magyar jogvédő civil szervezet képviselője vett részt, a Délvidékről/Vajdaságból egyéni ügyvédek voltak jelen: Buckó György Szabadkáról, Szilágy Miklós Óbecséről, Boral Egon Nagybecskerekről, Vukašinović Éva Újvidékről és Miavecz Attila Temerinből. (Részvevőként a programban a Vajdasági Magyar Jogász Egylet is fel van tüntetve, nem találtam azonban adatot arról, hogy a képviselője ott is lett volna.)

Csóti György, a KJI igazgatója a VRTV Napjaink c. politikai-közéleti magazinjának nyilatkozva „biztatónak” nevezte a vajdasági helyzetet.  – Ott az autonómia, a kulturális autonómia, a személyi elvű autonómia kibontakozóban van. Tehát, Szerbia vonatkozásában bizakodóak vagyunk – nyilatkozta Csóti.

Ezt a nyilatkozatot a magyarországi és a vajdasági politikusoknak is tekintetbe kellene venne, amikor a „példa értékű” itteni helyzetről és nemzeti kisebbségi autonómiáról áradoznak.

A Magyar Szó (párt)lapnak a konferenciáról készült helyszíni tudósítás szerint, a vajdasági magyarok helyzetéről Buckó György fogalmazott meg véleményt: „Amikor végighallgatja az ember az egész Kárpát-medence tapasztalatait, akkor egyértelművé válik, hogy Vajdaságban nagyon jó a helyzet. Kiválóan együttműködik a magyar és a szerb kormány, ennek is köszönhető ez az állapot. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a jogsértéseket el kell tűrni, csak megállapítható, hogy Felvidékhez, Kárpátaljához hasonlítani sem lehet az itthoni körülményeket, magyarázta.”

– A jogszabályi kertek adottak, mondhatnám jók. A jogalkalmazással van a baj, esetenként, és az ilyen helytelen, téves jogalkalmazás ellen kell, hogy küzdjünk, hogy az elért jogainkkal éljünk – tette hozzá Buckó. Nyilatkozatának ez a része azonban már csak a VRTV idézet műsorában hangzott el.

Buckó véleményének a nyomtatásban megjelent része nagyon hasonlít a hivatalos magyar és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ/BMC) politikai álláspontjához. Ez még nem is lenne baj, ha helyes lenne a tézis, ha nem a feje tetején állna!

Azért „nagyon jó” a helyzetünk, mert a Felvidékhez és a Kárpátaljához „az itthoni körülményeket, hasonlítani sem lehet”? Vagy azért mert – ahogy a konferencián elhangzott – Kárpátalján „a fizikai létünkben vannak veszélyeztetve a magyarok”?

Miért kell a vajdasági magyarok helyzetét egyáltalán a felvidéki és a kárpátaljai magyarok helyzetéhez hasonlítani? Miért nem például a dél-tiroli német, vagy valamelyik másik európai őshonos kisebbség helyzetéhez, amelyiknek fejlett autonómiája van? Az összehasonlítás akkor is „nagyon jót” eredményezne?

Legyünk elégedettek, hallgassunk, mert a felvidéki és a kárpátaljai magyarok helyzete rosszabb, mint a mienk?

A magyarok helyzete a környező/elcsatolt országrészekben, a történelmi körülmények miatt, soha nem volt azonos szintű. A vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. Miért kell nekünk megelégedni az időközben megnyirbált/leszűkített nemzeti kisebbségi jogokkal?  Miért nem az őshonos nemzeti kisebbségeket megillető jogokat követeljük?

Buckó nyilatkozatának a VRTV idézett műsorában elhangzott mondatai[7] már sokkal realisztikusabbak. Ezekből kitűnik, hogy bizony Szerbiában is baj van a nemzeti kisebbségek törvény adta jogainak gyakorlati alkalmazásával. Eltérés van a jogszabályokba foglalt jogok és azok megvalósítása között a mindennapi életben. Hogyan lehet akkor „nagyon jó” a helyzetünk?

Szilágyi Miklós a nyelvhasználati jogok alkalmazásában felmerülő gondokról, tanúvallomás elutasításából származó abszurd helyzetekről is beszélt, kérdésekre válaszolva pedig elmondta, nehezíti a bírók és ügyvédek helyzetét, hogy a törvényeknek nincs hivatalos fordítása, büntető törvénykönyvnek, a magyarul zajló perek így sokszor dupla annyi munkát igényelnek – olvasható az idézett tudósításban.

Az óbecsei ügyvéd a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) előző felállításában a Nyelvhasználati Bizottság (nem éppen sikeresnek és agilisnak mondható) elnöke volt, újban pedig ugyanennek a testületnek a tagja. A kérdés, hogy tett-e valamit is annak érdekében, hogy a törvényeknek legyen magyar nyelvű fordítása?

Az egykori Jugoszláviában a törvények magyar nyelven is megjelentek a hivatalos lapokban, majd ezt a gyakorlatot – az ország szétesésével – megszüntették.  Újabban az MNT honlapján találhatók egyes „törvények és egyéb jogi dokumentumok” magyar nyelvű fordításai.  Szilágyi nyilatkozatából arra lehet következtetni, hogy nem ismeri ezt a honlapot. Ezen ugyanis ott van a Büntető Törvénykönyv fordítása is.

A nyelvtanilag is kifogásolható mondatában arra panaszkodik, hogy „a magyarul zajló perek így sokszor dupla annyi munkát igényelnek” – vélhetően az ügyvédektől. Valójában csak azoktól, akik nem ismerik kellő szinten mind a két (a szerb és a magyar) nyelvet, mert ebből bizony különböző problémák származhatnak. Mivel Szilágyi bírósági fordító is, nem világos, hogy ez számára miért igényel „dupla annyi munkát”?

Vukašinović Éva – a tudósítás szerint – „a vagyon-visszaszármaztatás bökkenőiről számolt be, konkrét eseteket bemutatva, melyek alapján jól látható, a kárpótlás a legtöbbször hiányos, a visszakapott vagyon használhatatlan, s további jogi huzavonákat okoz a károsultaknak”.

Buckó is hangoztatta, hogy egy magyar állampolgárok által megörökölt ingatlant visszakövetelése során a tulajdonosok jogerős ítélettel „elveszítették az ingatlant”, ami „sérti a tulajdonhoz való jogot”.

Ezek a részleges tájékoztatók is arra utalnak, hogy a Délvidéken/Vajdaságban (is) nem kevés probléma van a restitúcióval, az elkobzott, vagy más módon elvett vagyon visszaszármazásával. A magyar hivatalos szervek erre a problémára mindeddig nem reagáltak megfelelő módon.  A jogsérelmet szenvedett tulajdonosok most kíváncsian várják a KJI szeptember végi ígéretének teljesítését, miszerint felmérést készít arról, hogy „a Vajdaságban milyen jogsértések történtek a vagyon-visszaszármaztatásban”, és hogy az hoz-e valamilyen változást.

Borál Egon az egyházi anyakönyvek visszaszármaztatásának nehézségeiről elmondta, hogy „létezik ezzel kapcsolatos szerb kormánydöntés, a megvalósítás azonban évek óta várat magára”.

Ez is jó példája annak, hogy a hatalmi szervek papíron sok mindent elfogadnak, vagy megígérnek, amit aztán a gyakorlatban nem teljesítenek. A magyar hatóságok pedig – mivel „kiválóan együttműködik a magyar és a szerb kormány” – nem kérnek számon semmit.

Miavecz Attila „a jogsegélyszolgálat működését, munkája során tapasztalt gondokat körvonalazta”. Erről az idézett írás azonban semmilyen részletet nem közölt.

A KJI konferenciáján ismételten megmutatkozott, hogy a Délvidéken/Vajdaságban jelenleg egyetlen magyar civil szervezet sem foglalkozik tevékenyen a nemzeti kisebbségi jogvédelemmel! Nálunk – a felvidéki, kárpátaljai és a romániai helyzethez viszonyítva, ahol a civil szervezetek kiterjedt hálózata működik – a nemzeti kisebbségi jogvédelem szervezetlen, azt is lehetne mondani, hogy szinte nem is létezik. Nagy baj, hogy nincsen egyetlen ilyen pártatlan és szakosított polgári szervezet sem.

A nemzeti kisebbségi jogvédelmi szemlélettel is gond van, mivel a tevékenység csak a már megtörtént jogsérelemmel/jogsérelmekkel foglalkozik és nem a megelőzéssel is, a kétoldalú és a nemzetközi egyezményekből Szerbiára háruló, vagy az ország által vállalt kötelezettségek teljesítésnek követésével, számonkérésével a gyakorlatban.

A konferencián a Vajdaságból megjelent ügyvédek felszólalásukban többnyire az általuk képviselt konkrét bírósági ügyek bemutatásával foglalkoztak. Ez sajnos kevés a közösségi jogvédelemhez. A nemzeti kisebbségi jogvédelem alatt ettől sokkal szélesebb tevékenységet kell érteni. Ez magába foglalja a jogszabályok előkészítésének figyelemmel kísérését/felügyeletét, azok gyakorlati alkalmazását és a szerbiai, valamint a külföldi szervezetek előtti fellépést is ezeknek a jogoknak a védelmében.  Erre azonban jelenleg, sajnos, nincsenek vállalkozók.

Talán ezt is figyelembe vették a KJI konferencia alatt Újvidéken megtartott nemzetközi kisebbségügyi tanácskozás szervezői, amelynek részvevői „a kisebbségkutatás jelenéről és jövőjéről” beszélgettek. Ez azonban már egy másik téma.

Bozóki Antal – bozokiantal.blogspot.com