„Egész Bánát forrong”
100 éve írták a lapok:
Bolsevista zavargások Jugoszláviában.
Január 21-én Belgrádban komoly zavargások voltak, amelyeket a munkáspárt szított s a tanácsrendszer kikiáltására irányultak. Az egész Bánát forrong, február közepére várják a kommunista puccs kirobbanását.
„Magyar bűnösök“
Az antant Budapesten egy jegyzéket készül átnyújtani, amely a kiszolgáltatandó „bűnösök“ névsorát tartalmazza. A nevek között ott szerepel József főherceg, Borojević (Svetozar Bororojević, pravoszláv vallású, horvátországi születésű cs. és. kir. tábornagy – A szerk. megj.), Potiorek, Kövess és gróf Berchtold, volt külügyminiszter.
A magyar békedelegáció
hétfőn reggel 8 órakor indul Párisba és szerdán érkezik meg.
Nyugat-Magyarország sorsa
Az antant nagyhatalmak konferenciája a legfőbb haditanács bevonásával a nyugati vármegyékről új határozatot hozott. Eredeti tervét, t. i. hogy Nyugat-Magyarországot a békekötésig cseh katonaság szállja meg, megmásította és most a magyar kormányt dilemma elé állította. A románok és a szerbek ugyanis addig nem hagyják el békekötés után kiürítendő területeket, amíg mi önként fel nem ajánljuk. Ausztriának a nyugati vármegyéket így aztán valószínű, hogy Sopront fel kell áldoznunk, ha nem is örökre, mert a felszabaduló Debrecen és Pécs nagyobb erőt képvisel, mint az aránylag is kisebb Sopron és az elkövetkező „visszafizetés“ idején szám szerint is többen leszünk.
(Egri Népújság – napilap, 1920. február 8 / 31. szám)
Tünetek és tűnődések
Mikor Szent István királyunk fogyni érezte az erejét, s elkészült a „nagy útra“, melyből halandó soha vissza nem tért, csak azt az óhaját nyilvánította, hogy Nagyboldogasszony napján haljon meg. Kívánsága teljesedett, s mialatt az ország előkelői s főurai vették ágyát körül, augusztus 15-ikén adta ki lelkét. Mondhatatlan mély, s Európa többi népeinél teljesen ismeretlen nemzeti gyász töltötte el az övéit, mely a királyi lakból kiterjedt az egész országra. Mint Hartvik krónikájából olvassuk, jajgatás, sőt valósággal üvöltés töltötte be az egész országot. A nép három teljes esztendeig gyászt viselt, a zene elhallgatott, minden, mulatság és tánc megszűnt. Ugyanez ismétlődött Szent László király halálával. Akkor is általános volt a nemzet gyásza, s akkor is három egész esztendőig tartott. A nagy nemzeti szerencsétlenséget csak a turáni fajok érzik ily mélységesen. Szinte fájóbb az náluk, mint a személyes gyász. Attila haláláról is vannak hasonló feljegyzéseink, melyeket Iordanes, a gótok történetírója hagyott hátra. S a középkori utazók elbeszélik, hogy Turkesztánban is így volt ez valaha. És miképp gyászolja nemzetét a mai magyar?
(…)
Egy Szent István vagy Szent László halála nagy nemzeti szerencsétlenség, de nem katasztrófa. Az igazi nagy uralkodók ritkák, s mikor kidőlnek a sorból : nagy veszteség éri a nemzetet. De az egyik uralkodó helyébe lép a másik, talán kevésbé jó, talán egészen rossz, s a nemzet élete mégis tovább folyik. A lét és nemlét kérdése nem függ össze az uralkodó életével. Ma koczkán forog mindenünk. Nemzetünk léte, kultúránk, nyelvünk jövője, országunk területe. Vitássá van téve, hogy fennmaradhat-e még továbbra is mint nemzet a magyar. Mióta e nemzet történetét ismerjük, soha ekkora veszedelem nem környékezte. Soha oly szomorúnak, sőt leverőnek nem látszott a jövő. Soha ekkora gyászra e nemzetnek nem volt oka. S miképp gyászolunk?
Kitűztek a házakra itt-ott egy fekete zászlót. Egész Budapesten pedig folyik a dinom-dánom. A színházak zsúfolva vannak, ezren és ezren gyönyörködnek a sikamlós és trágár előadásokon. A kabarék alig képesek befogadni a tömegeket. A százszámra elszaporodott mozik tömve vannak. A látogatott kávéházak asztalainál nincs üres hely s egész este szól a cigányzene.
Így gyászol ez a város a mérhetetlen szerencsétlenség napjaiban, akkor, midőn ezenfelül még egy járvány is bekopogtatott az ajtaján!
(Vasárnapi Újság, 1920. február 8 / 67. évfolyam / 3. szám)
