Egyszer egy húsvétvasárnap reggelén…

Egyszer egy húsvétvasárnap reggelén, valahol a nagyvilágban zsúfolásig megtelt egy templom a húsvéti nagymisére. Mikor a plébános fellépett a szószékre, hogy elmondja a szentbeszédet, – igen meglepő módon – egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát is vitt fel magával, és letette a szószék párkányára. Mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog történni, hiszen ilyesmihez nem voltak hozzászokva.

A plébános elkezdte a prédikációt:

Amikor tegnap végigmentem a főutcán, szembejött velem egy gyerek és a kezében lóbálta ezt a kalitkát. A kalitka alján három kis vadmadár lapult és reszketett a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:

– Mit viszel magaddal, édes fiam?

– Csak ezt a három vacak madarat – felelte.

– És mit akarsz csinálni velük? – kérdeztem.

– Hazaviszem őket és majd kicsit elszórakozom velük – felelte. Feldühítem őket és egymással való verekedésre uszítom őket. Lehet, hogy néhány tollukat is kitépem. Sok ötletem van…

– De előbb-utóbb beleunsz majd ebbe a játékba, nem? Utána mit csinálsz velük?

– Ó, van otthon két macskánk. – mondta a fiú – Azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket a macskákkal.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:

– Fiam, mennyit kérsz a madarakért?

– Ugyanmár, minek kellenének magának ezek a madarak: Hiszen, ezek csak vacak szürke mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.

– Mennyit akarsz értük? – kérdeztem ismét.

A fiú hitetlenkedő tekintettel végignézett rajtam, de aztán mégiscsak mondott egy árat. Kivettem a zsebemből az összeget, és odaadtam neki. Ő letette a kalitkát a földre, és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Én aztán felemeltem a kalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a kis foglyokat.

Miután a plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe fogott bele:

Egy nap a sátán és Jézus között párbeszéd zajlott. A sátán épp az Édenkertből jött, és így dicsekedett:

– Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik, olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Most már mind az enyémek lesznek!

– Mit fogsz csinálni velük? – kérdezte Jézus.

– Szórakozni fogok velük. Feldühítem őket a legapróbb dolgokkal, hogy biztosan veszekedjenek egymással. Meg arra is megtanítom őket, hogy hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást vég nélkül. Megtanítom őket arra is, hogy hogyan meneküljönek az élvezkedésbe, részegeskedésbe és a kábítószerezésbe, ha szívük ürességére már más gyógyszert nem találnak. Megtanítom őket önzőnek lenni, hogy csak magukkal törődjönek és senki mással a világon. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak úgy, hogy mihamarabb – de lehetőleg iszonyú nagy veszekedéssel és a lehető legnagyobb gyűlölettel – elváljanak egymástól és ne csak egymást, de gyermekeiket is tönkretegyék ezzel. Megtanítom őket arra, hogy az életnél nagyobb ajándéknak tartsák a kényelmet, hogy bátran megöljék a még meg nem született gyermekeiket. Megtanítom őket, hogy hogyan találjanak fel fegyvereket, bombákat és mindenféle gyilkos szerszámokat, hogy azokkal halomra öljék egymást az állítólagos béke és demokrácia nevében. Megtanítom őket arra is, hogy a pénz és a hatalom legyen a bálványistenük, s az utolsó bőrt is lelkiismeretfurdalás nélkül nyúzzák le egymásról. És nagyon fogom élvezni ezt a játékot, mert az ember az ilyen dolgokat nagyon könnyen és szívesen tanulja, de van annyira buta és önhitt, hogy ne vegyen észre engem a hátérben. – mondta a sátán.

– De mit csinálsz majd akkor, ha ráunsz a velük való játékra?

– Hát, mit csinálnék? Természetesen megölöm őket, s mindannyian jöhetnek hozzám a pokol kínjai közé. – felelte a sátán.

– Mondj egy árat! Mennyit kérsz értük? – érdeklődött tovább Jézus.

– Nem kellenek neked ezek! – válaszolta a sátán – Nem jók ezek semmire! Egyszerű, szürke, hétköznapi, jelentéktelen emberekről van szó. Teljesen haszontalanok, de a gőgjük, önteltségük, kapzsiságuk, lustaságuk határtalan. Ha meg is váltod őket a rabságomból, nem lesznek hálásak érte, hanem gyűlölni fognak téged, mert úgy érzik majd, hogy jobb nekik úgy, ahogy eddig volt, hogy jobb nekik velem. Leköpnek majd téged, megátkoznak, és keresztre feszítve megölnek. Hálátlan fajta ez. Hidd el, nem kellenek ők neked! Én ismerem a fajtájukat, igen sokat járok közöttük.

– Mégis, mennyit kérsz értük? – kérdezte újból Jézus.

A sátán végignézett Jézuson, mint aki bolond embert lát és megvető gúnnyal mondta:

– A véredet kérem, meg az összes fájdalmas könnyedet, sőt, az egész életedet kérem értük!

Jézus így szólt:

– Megegyeztünk! Ha ez kell értük cserébe, akkor megkapod. Aztán kifizette az árat…

Ezzel a plébános fogta a madárkalitkát és lement a szószékről, hiszen, akinek nyitva van a szíve az már megértette, mit is mondott el a három madár története, akinek pedig nincs, annak hiába is magyarázta volna részletesebben, úgysem értette volna, hogy Jézus Krisztus nagypénteken, a szent kereszt fáján kifizette értünk a váltságdíjat, majd húsvétvasárnap szent éjszakáján kinyitotta az ősbűn „kalitkáját”, hogy aki elfogadja a megváltás örömhírét, az szabadon kiröppenhessen ebből a lelki börtönből, hiszen az ajtó immár mindenki előtt nyitva áll és soha többé nem zárul be.

Az emberiség legnagyobb tragédiája az, hogy a legtöbben nem akarnak kiröppenni fogságuk bezártságából még akkor sem, ha tárva-nyitva áll előttük a szellemi rabság kalitkájának ajtaja, mert a megszokott, kényelmes bezártság biztonságérzetet ad, s nincs benne semmi megerőltető. Amikor pedig majd mégis rádöbbennek, hogy milyen óriási lehetőséget mulasztottak el, már nem lesz lehetőség a szabadulásra. Ámen.