Így tették tönkre a délvidéki magyar oktatást Trianon után

Csuka Zoltán „A Visszatért Délvidék” című, 1941-ben megjelent könyvében bemutatta milyen volt, és hogyan alakult át a délvidéki oktatás helyzete a trianoni döntések után.

A Délvidék Trianont megelőző megszállása, tehát 1919-után a kisebbség lakta területeken megkezdődött a szisztematikus leépítés, elnemzettelenítés az oktatásügyben. Pedig a kisebbség lakta magyar területeken magas kultúrszinten állt az oktatás 1918-ban, míg nem sokkal később a drasztikus visszaesés mellett az analfabetizmus is újra növekvő tendenciák felé fordult.

Ezeket a szerb tanerőket a zombori, államilag támogatott szerb tanítóképzőbe taníttattak. A szerb elemi iskolában a tanítás nyelve a szerb volt és ott a cirillbetűs írást tanították.

A régi magyar iskolatörvény nem ismert korlátozásokat, a különböző felekezeti iskoláknál. Minden felekezet állíthatott magának iskolát önköltségen. Ily módon állítatott iskoláknál a felekezet maga jelölte ki az oktatás nyelvét is. Teljesen szabad kezet adva nekik.

Ugyanekkor 277 óvodai létesítmény működött a területen, 279 óvónővel és 148 dajkával. Ezeket részben a község, részben az állam finanszírozott (97-et), valamint az egyház is fenntartotta őket.

Az elsőfokú oktatás keretébe tartozott még 63 ipari tanonciskola, valamint 10 kereskedelmi tanonciskola.

Ezzel szemben a visszacsatolás idejében (1941) már csak 204 magyarnyelvű iskola állt fenn a 20 évvel előtti 645-ből. A 277 óvoda közül, 27 működött. A horvátországi magyar iskolák teljesen eltűntek. A középiskolák közül csak Zentán és Szabadkán volt magyarnyelvű főgimnázium ott is csak részben magyar előadási nyelvvel. Ennek az itt felvázolt óriási visszafejlődésnek több oka is volt:

• A névvegyelemzés (értsd:A gyermek neve hallatán iratták be az adott osztályban. Ha egy kicsit is hasonlított a neve hangzásra szláv eredetűre, szerb osztályba iratták. Itt kezdték meg a nevek szembesítését. Pl:Szőke=Seke)
• A miniszteri és egyéb aljas közoktatási hatóságok rendeletei
• Az új iskolatörvény
• A magyar tanítóképzők hiánya

“Az a gyermek sem járhat magyar iskolába, kinek a vezetékneve nem markánsan magyar. Itt nem jött tekintetbe, mi a gyermek tényleges anyanyelve. Ha pl. az anyának a neve szláv hangzású bár az apa neve markánsan magyar, a gyermek mint nem tiszta magyar, csak szláv iskolába járhat.”

Az ilyen és hasonló adminisztratív kiskapuk végett, számtalan panasz érkezett a minisztériumhoz, ám mindig süket fülekre talált. Ha véletlen valaki meghallotta panaszaikat, oly rendeleteket hoztak mely az abszurdummal egyenlő, s újabb anomáliákat szültek vele. Annak következtében hogy a magyar iskolákra kiterjesztették a szerbiai 1914-ben meghozott iskolatörvényeket.

A megszállást követően a szerb hatóságok színtiszta magyar/német területeken is megnyitották az elemi iskola szláv szakaszát, noha erre lényegében szükség nem volt. Ezekbe azután elegendő számú kisebbségi gyereket kényszerítettek. Mikor azután megjött a miniszteri rendelet, hogy a gyerekeket anyanyelvük szerint kell az iskolába beosztani, a szláv szakaszok kiürültek, feleslegessé váltak. Sietett tehát az O. N. 45.678/929 számú miniszteri rendelet a státuszt helyreállítani a következő utasítással: ”Az elemi iskolákban a szakaszok száma nem csökkenthető.” Eredményként az iskolaigazgatók meghagyták az előbbi állapotot és gondoskodtak róla hogy elegendő számú magyar gyerek járjon a szerb szakaszra. A magyar gyerek ha egyszer véletlenségből vagy az igazgató túlbuzgósága miatt szerb szakaszra került, azt többé el nem hagyhatta még be nem fejezi az iskolát. Természetesen temérdek panasz érkezett ez ügyben is, ám itt is olyan anomáliák születtek melyek csak a magyar gyermekek sorsát nehezítették. Több olyan eset is volt hogy nem tudtak egyáltalán lépést tartani a ciribetűs írás végett lassan vért izzadtak, semmit sem tanultak. Ezekre születtek hasonló rendeletek melyek a tanulót szabályosan “dobálták” egyik osztályból a másikba, ezzel is hátráltatva.

Kupuszina (Bácskertes) községe színtiszta magyar község volt. A község lakossága más nyelvet nem is beszélt mint a magyar. Itt a szülők kérvényezésére hivatalos helyről az volt a válasz, hogy azok a szülők akik a magyar szakasz megnyitását kérelmezik, nem tartoznak a magyar nemzetiséghez.

Doroslovo (Doroszló) községe. Lakossága csak a magyar nyelvet beszéli, 1918-ban 490 volt a tankötelesek és az iskolába járók száma. Ezek akkor 4 teremben 5 tanerő részéről nyertek oktatást. 1919 után ebben a községben csak 2 tanerő volt, akik a magyar nyelven bírnak oktatni. A tanulók száma is visszacsökkent 354-re, de ezeknek már a nagyobbik része szerb szakaszra kényszerült. A szerb szakaszon a tanerők a magyar nyelvet egyáltalán nem tudják. A tisztán magyarnyelvű községben csak 123 tanuló nyer oktatást a magyar szakaszon, míg a többi 231 a szerb szakaszon, bár egyáltalán nem beszélik a nyelvet.

1941-re egész kisebbségi vidékek vannak elemi oktatás nélkül, tanerő hiányában. Több iskola üresen, megnyitásának legkisebb kilátása nélkül. Az ú. n. tanyai iskolák egyáltalán nem működtek. A színtiszta magyar vidékeken: Zenta, Ada, Mohol, ahol a lakosságnak jórésze tanyai rendszerben, elszórva nagy kiterjedésű földeken én, egyáltalán nincs elemi oktatás és a gyermekek kivétel nélkül analfabéták.

Az egyik tanyacsoport lakosai összeálltak, egy központi fekvésű épületet béreltek ki és ott gyermekeiket írás-olvasásra tanították. A költségeket a gyerekek száma szerint egymás közt osztották el. A fűtési, világítási anyagot összeadták, a tanítót közösen fizették- Egy nyugdíj nélküli magyar oktatót. Az iskolát rövid működés után betiltották, a gyermekeket és a tanítót rendőrök zavarták szét.

Megkísérelték, hogy esti tanfolyamokon pótolják, azt amit a gyermekek az iskolában elmulasztottak. Hogy ott tanulják meg a latin betűt melynek ismeretével magyar nyelven írt kultúrtermékek ismeretéhez juthatnak. Ezeknek a tanfolyamoknak a megtartását a hatóságok a gyülekezézi törvényre való hivatkozással nem engedélyezték.

Forrás: Csuka Zoltán-A Visszatért Délvidék 1941-Budapest.