Herczeg Ferenc: A helyzet a Délvidéken

A Délvidéken a viszonyok merőben mások, mint a Felvidéken és mint Erdélyben. A jugoszláv állami politika centrumában ugyanaz a kérdés áll ugyan, mint a cseh és román politika centrumában, t. i. egy különböző nemzetekből összetákolt országból máról-holnapra egy egységes nemzeti államot akarnak összeforrasztani. A cél ugyanaz, az eszközök is, de azért mégis nagy különbség van a bekövetkezett helyzetben s ez a nemzeti temperamentum különlegességéből folyik.

A szerbek igen vitéz, becsületes, sőt mondhatnám szimpatikus nép, sokat véreztek és sokat szenvedtek a háborúban ( =  I. világháború – A szerk. megj.). Hozzá kell azonban mindjárt tennem, hogy az óriási és őket, magukat is meglepő siker, amelyet elértek, nagyzási hóbortot fejlesztett ki a szerbségből, amely ennél a különben igen szimpatikus népnél most mutatkozik s a túlfűtött nacionalizmust már szinte a kazánrobbanásig fokozta. A szerbek nem is értenek meg más állameszmét, mint a Nagyszerbiáét. A jugoszláv állam tulajdonképen nekik csak átlátszó álarc, amely a nagyszerb aspirációkat takarja. Magában azt, hogy jugoszláv alattvaló magát magyar vagy német embernek vallja, megtorlandó visszaélésnek érzik.

A szerbek jellemének megítélésénél szem előtt kell tartani azt is, hogy tipikusan balkáni nép. Eszes, de rettenetesen tudatlan. Északszerbiában az analfabéták száma — csak a hat éven felüli lakosságot számítva 80%. Délszerbiáról, ahol sokkal primitívebbek az emberek, nincs statisztika, csak azt tudjuk, hogy az összes tanköteleseknek csak 8%-át lehet iskolalátogatásra szorítani.

Az írástudás elterjedése a Jugoszláv Királyságban az 1931-es népszámlálás szerint

Ezzel szemben a megszállott magyar területek lakosságának analfabéta-kvótája 15%. Megjegyzem, ezt a kvótát is rontják az autochton szerb és román rétegek, mert hiszen, ha csak a magyarokat és németeket számítanám, sokkal kedvezőbb volna a délvidéki intellektus statisztikája.

A balkáni karakter abban is megnyilatkozik, hogy a szerbek, amennyire lelkes tisztelői a hősiességnek és a vérontás lovagias formáinak, annyira hiányzik belőlük a jogérzetnek halvány sejtelme is. Hazafiságból, barátságból vagy más tiszteletre méltó okból hajmeresztő igazságtalanságra képesek. Végül a balkáni karaktert kiegészíti a primitív népek ismert ravaszsága, az a bizonyos indiánus ravaszság, amely az egész szerb politikát is jellemzi.

Ezzel összefüggésben érintenem kell egy másik kérdést: a demokrácia kérdését. Azt találom, hogy soha nép kevésbé nem érdemelte meg a demokrata nevet, mint ők, bár igaz, hogy magasabb népességi rétegeket nem fejlesztettek, mert hiszen 1830-ig török uralom alatt voltak, tehát a felsőbb osztályok, a katonai és nagybirtokos körök mohamedánok voltak. A szerbek tulajdonképen földhözragadt jobbágyok voltak, hiszen még a napóleoni háború idején is a most uralmon levő Karađorđević-család őse komitácsi vezér volt. Demokrácia egy országban, ahol nincs teljes jogegyenlőség a polgárok között: irónia volna. Ott pedig mindenről lehet szó, csak jogegyenlőségről nem, sőt inkább azt találom, hogy a szerb uralom nagyon emlékeztet a régi osztrák abszolutizmusra. Erre mutat először is a kém- és rendőruralom, arra mutat a másnyelvűek és másvallásúak elnyomása és végül a tömeges vagyonelkobzások. A régi Ausztria, Kolonics idejében, hűtlenségi perek címén igyekezett gazdaságilag gyengíteni a neki megbízhatatlan elemeket, Szerbia pedig agrárreformok révén ugyanezt csinálja.

 A szerbiai demokrácia abban kulminál, hogy ők igen szabadelvű intézményeket alkotnak, szabadelvű törvényeket és rendeleteket hoznak, csakhogy ezeket nem hajtják végre.

Itt van pl. az ő választójoguk. Európában talán a legdemokratább választójog, azonban 1924-ig magyar embert egyáltalán nem vettek fel a lajstromokba. Később felvették körülbelül 40-50 százalékát a magyaroknak, de amikor látták, hogy ezek a Magyar Párt jelöltjeire készülnek szavazni, habozás nélkül szétverették az összes pártgyűléseket s miután a szavazóközpontok a Délvidéken kivétel nélkül szerb községekben vannak, ott felfegyverzett dobrovoljacok fogadták a magyar választókat.

Igen érdekes kilengéseit látjuk a balkáni szabadelvűségnek a sajtótörvényükben. Itt már intézményes formában nyilatkozik meg a Balkán. Van egy új sajtótörvényük, amelynek 1. §-a így szól: A sajtó szabad. A 2. § eltiltja az előzetes cenzúrát, a 3. § eltiltja az óvadékot. Ez rendben volna. Eddig a szerb sajtójog olyan benyomást tesz, hogy Rassaynak is öröme telnék benne. A 7. § azonban azt mondja, hogy — a világért sem a szerkesztő, hanem — a nyomdász a nyomtatás befejezése előtt s mielőtt megkezdené a lap terjesztését, egy példányt tartozik a rendőrhatóságnak bemutatni. Miért? Erre megadja a választ a 24. §, amely azt mondja, hogy bizonyos esetekben a rendőrhatóságnak joga van a lapot nemcsak elkobozni s eltiltani a terjesztését, hanem egyáltalán beszüntetni a lapot. Fel vannak sorolva a pontok, amikor a rendőrhatóságnak ehhez joga van, s ezek között van: ha a lap közvetlenül vagy „közvetve” az állami egység ellen agitál.

Most némely kulturális pozícióra szeretnék egy-egy pillantást vetni. Itt van először az egyházak kérdése. A Vidovdáni-alkotmány és az a bizonyos védelmi szerződés, amelyet Szerbia a kisebbségek védelmére kötött 1917 ben, amelyet azonban soha be nem cikkelyezett, kimondja az összes vallásfelekezetek egyenlőségét. Itt szláv forrásból akarok meríteni. Van két memorandum, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik: egyik a zágrábi érsek, a másik Budanović, bácskai apostoli vikárius felterjesztése a kormányhoz. Ebben ők a katholikus vallás hátrányára elkövetett sérelmek ellen panaszkodnak. A sérelmeket a következő pontokban sorolják fel.

Az összes katholikus felekezeti iskolákat elkobozták az épületekkel, fölszereléssel, alapítványokkal, szóval mindennel együtt. Az után: a kormány a katholikus egyházban is bizonyos placet-jogot bitorol, amennyiben csak olyan katholikus lelkészt tűr meg, akinek a kormány kiállítja az államhűség bizonyítványát, tehát a katholikus egyház hierarchiájának megalakulását befolyásolja. Továbbá: katholikus zárdákat és zárdaiskolákat tömegesen elkoboztat. Magában Bácskában húsz zárdaépületet és 212 tantermet foglaltak le. Az összes katholikus egyházi -birtokokat alávetették az agrárreformnak, ellenben a görög-keleti egyház birtokait „nemzeti érdekből” kivették a reform alól. Sőt megtörtént akárhányszor, hogy görög-keleti papok a szekvesztrált katholikus egyházi vagyont követelték és kaptak meg.

Egy másik panasz arra vonatkozik, hogy a magyar szentek kultuszát, a magyar szentek ünnepeit nem engedik meg, a templomokból pedig el kellett távolítani a magyar szentek szobrait és képeit és a magyar szentek legendáira vonatkozó művészi ábrázolásokat.

Utolsó panaszuk pedig az, hogy a görög keleti egyház, amelynek 12 és fél millió alatt való közül körülbelül  5 500 000 híve van, (tehát kisebbség!), hatszor akkora állami segítésben részesül, mint a katholikus egyház.

Az iskolakérdés ügyében dr. Selićnek, egy szerb írónak adatai nyomán akarok elindulni.

Ott kezdem, hogy 1815-ben egész Szerbiában 10 elemi iskola és egy algimnázium volt. 1820-ban Miloš fejedelem nem tudott írni, olvasni. Jellemző, hogy udvaránál az a meggyőződés volt elterjedve, hogy az írásolvasás nem is fejedelmi személynek való, hanem csak papnak való foglalkozás. 1840-ben 17 bírósága volt Szerbiának; a 17 bírósági elnök közül csak 10 tudta aláírni a nevét. Ezek voltak a kulturális viszonyok Szerbiában.

1917-ben Szerbiában, illetőleg Szerbiában és Montenegróban — ezek most mindig együtt szerepelnek — volt 1940 iskola, az egyetemtől kezdve az óvodákig. Ugyanakkor az akvirált részeken volt 5480 iskola. Ma Szerbiában 34 középiskola van; a magyar Délvidéken, — tehát Temes, Torontál egy részében, azután a Bácskában és a baranyai szögben— volt az okkupálás pillanatában 71 középiskola. A jugoszláv kormány iskola politikáját csak úgy lehet megérteni, ha az ember tudja, hogy célja a magyar és német szellemi fölény letörése, miután ezt a kulturális fölényt a szerb nemzeti állam veszedelmének tartják.

A magyar és német iskolákkal úgy igyekeztek végezni, hogy az 1904-ben hozott szerbiai iskolatörvényt kiterjesztették az egész S. H. S. birodalomra. Már most különösen magyar részeken — amelyek bennünket legjobban érdekelnek — négyféle típusú iskola volt: állami iskola, községi, felekezeti és magániskola. Az idézett szerb iskolatörvény csak kétféle típust ismer. Szerbiában mindig csak állami és magániskola volt. A szerb állam tehát átvette az összes magyar állami iskolákat és miután a törvény szerint a tannyelv a szerb, ezekből szerb iskolákat csinált. A felekezeti és községi iskolákat, miután ez az iskolatípus náluk ismeretlen, részben megszüntették, részben államosították. A magániskolák típusát elismerték, ezek elé azonban olyan magas igényeket állítottak, amelyeket ez a magára hagyott délvidéki társadalom nem igen tud teljesíteni.

Az 1917-iki védelmi szerződés 7. és 8. pontja kiköti, hogy a kisebbségek tarthatnak iskolákat a maguk nyelvén, a maguk pénzén, amennyit akarnak. Ezt a törvényt Belgrád soha nem cikkelyeztette be, bár erre kötelezve volt a szerződés 1. pontja értelmében, a jugoszláv kormány inkább a vidovdáni alkotmány rendelkezéseihez alkalmazkodik, amely elismeri, hogy a kisebbségeknek lehet elemi iskolájuk, de középiskoláról nem beszél. A magyar elemi iskolák látogatottságát az ismert rosszhírű névelemzéssel igyekeznek korlátozni. Nem a gyerek anyanyelve, nem a szülő akarata dönti el, hogy a tanuló milyen iskolába járjon, hanem nevének fonetikai hangzása.

Érdekes különben, hogy nemcsak a magyar vármegyékben, hanem most már Horvátországban is visszafejlesztik az iskolákat. Úgy látszik, az ősrégi horvát kultúra is veszedelme az államnak. Sok középiskolát beszüntettek és a zágrábi egyetemet is kezdik leépíteni. Erről különben később még leszek bátor megemlékezni.

A kisebbségi nyelvekről is szeretnék néhány szót szólani. A védelmi szerződés arra kötelezte a belgrádi kormányt, hogy a kisebbségi nyelvnek teljes szabadságot adjon úgy a magánéletben, mint az üzleti forgalomban, a sajtóban, a bíróság előtt és a közigazgatásban. Ha a bíróságról és a közigazgatásról van szó, ezt a kérdést egy fájdalmas mosollyal el lehet intézni. De nem így a kereskedelmi életben. Itt megkövetelik a szerb cég feliratokat, követelik, hogy a nyilvános szám adásra kötelezett cégek szerb nyelven vezessék a könyveiket, sőt azt az érdekes rendszabályt is hozták, hogy devizákat csak olyan cég vásárolhat, amely szerb nyelven vezeti a könyveit. És tudomásunk van egy rendeletről, amely a posta- és távirdatiszteket arra kötelezi, hogy a felekkel más nyelven, mint szerb nyelven, ne beszéljenek.

Fel kell említenem, amit talán kevesen tudnak, hogy a legjobban szervezett társasélet a magyar Délvidéken volt; a régi Szent István-birodalom területén ott volt a legtöbb társadalmi egyesület, a legtöbb irodalmi társaság és kultúregyesület, a legtöbb kaszinó, olvasókör, könyvtár, a legtöbb műkedvelő és zenei egyesület. Mikor a szerbek elfoglalták a Délvidéket, a katonai kormány eltiltotta az összes társadalmi egyesületeket a működéstől. Később megjelent egy miniszteri rendelet, amely azzal biztatja az egyesületeket, hogy tovább működhetnek, ha alapszabályaikat úgy változtatják meg, hogy hozzásimulnak a beállott politikai változásokhoz. Igen ám, miután azonban a magyar egyesületek fel vannak függesztve, nem tarthatnak közgyűlést és így, ha akarnák, sem tudnák az alapszabályaikat megváltoztatni.

Érdekes, milyen dühvel vetették rá magukat a könyvtárakra. A Délvidéken igen sok könyvtár volt és ezek a legkalandosabb sorsban részesültek. A szabadkai városi könyvtárt elraktározták magazinokba. A verseci könyvtárt, amelynek 26000 — és személyes tapasztalásból mondhatom, igen jól megválogatott — kötete volt, nyilvános árverésen eladták. A legkülönösebb véget érte a zentai városi könyvtár, amelyet egy kaszárnyában helyeztek el. Az a jelentés érkezett, hogy a katonaság elhasználta. Hogyan használta el, arról nem beszél a krónika, de azt hiszem, az S. H. S. állam kultúrájának ez a legtalálóbb szimbóluma.

A könyvtárak nagy része iskolákkal volt kapcsolatban. Mikor az iskolákat beszüntették vagy államosították, a könyvtárakat a különböző természetrajzi és egyéb gyűjteményekkel együtt Belgrádba szállították. Szavahihető emberektől tudom, hogy akkoriban a vasúti töltés jobbra, balra könyvekkel volt teleszórva, amelyeket a nyitott vagonokból kidobáltak. Ezek között értékes, tudományos könyvek is voltak.

Nikola Pašić, a nagyszerb nacionalista ideológia vezéralakja

A Délvidéknek igen fejlett színművészete volt, amennyiben állandó színházról lehetett beszélni Becskereken, Szabadkán, Zentán, Zomborban és Újvidéken. A szerb katonai kormány teljesen eltiltotta a magyar színielőadásokat, midőn pedig egy Nádasy nevű derék magyar igazgató személyesen jelentkezett Pašić miniszterelnöknél és kérte, hogy adjon neki játszási engedélyt, Pašić előzékenyen hangsúlyozva, hogy a magyar színművészeti kultúra csakugyan igen magas fokon áll s a magyaroknak joguk van hozzá, hogy élvezzék nemzeti drámairodalmuk termékeit, egy rendeletet adott neki, melyben feljogosította, hogy a jugoszláv birodalom egész területén bárhol játszhatik. De volt egy függeléke: „a helyi hatóságok engedélyével”. A helyi hatóságok sehol sem engedték meg Nádasyéknek, hogy játszanak.

Újabban mégis koncessziót adtak egy Földesy nevű színigazgatónak, aki Zomborban játszott is. Egy véletlen folytán tudomást szereztem a bővített zombori városi tanácsnak — így nevezik a kormány által kinevezett szerb tanácsot! — a belgrádi kultuszminiszterhez küldött feliratáról, ebben jelentik, hogy Zomborban zsúfolt házak mellett játszik a magyar színtársulat s a mi a legszomorúbb, a szerbek is tömegesen látogatják, mivel sokkal jobb, mint a szerb színház. Ez ellen ők kétféle orvoslatot ajánlanak. Az egyik az lehetne, hogy a kormány zárassa be a magyar színházat, hogyha azonban a kormány ezt nem akarja tenni, akkor tűrje el, hogy az orjunisták (Orjuna az akkori  nacionalisták al Kaidája – A szerk. megj.) szétverhessék ezeket a színielőadásokat. Ezt a városi tanács kérte. A kormány egyiket sem telte meg, hanem azt az arany középutat választotta, hogy megvizsgálta a színművészek honosságának kérdését. Kitűnt, hogy tizenhatan nem jugoszláv honosok, köztük a koncessziót elnyert Földesy is cseh-szlovák állampolgár, tehát rövidesen kiutasították őket és így gyászos véget ért a magyar színművészet.

A jugoszláv demokrácia és kultúrpolitika rejtelmeibe bevilágítanak a következő érdekes adatok is.

Egyenesadókból Szerbiában egy-egy állampolgárra 406 dinár esik. Boszniában 550 dinár, Horvátországban 702 dinár, Magyarországon, illetőleg a Vajdaságban 1118 dinár, úgyhogy az 1928-iki költségvetés szerint Szerbia az összes adók 79 százalékát a csatolt részektől kapja.

Igen érdekes, hogy a költségvetésben a kiadások rovatában a közegészségügyi miniszter állami kórházak számára követel Szerbia területén 29 milliót, az összes csatolt részek számára pedig 2 és fél milliót. Az építészeti miniszter beruházásainak 83 százalékát Szerbia területén helyezi el, a Vajdaságnak jut 3 százalék. A közlekedési miniszter pedig Szerbiában a beruházásainak 80 százalékát helyezi át. Ugyanakkor Bánátban, ahol már az összes vasúti alépítmények elrohadtak, úgy segítenek a veszedelmen, hogy rendeletet adnak ki, amely a vonatok maximális sebességét 24 kilométerben állapítja meg.

Még egy adatot említek a szerbek kultúrpolitikájának jellemzésére, — mert hiszen ebben a vonatkozásban nem lehet jugoszlávokról beszélni, csakis szerbekről —: a belgrádi egyetemi és nemzeti könyvtár évi dotációja 260,000 dinár, míg a délszlávok legrégibb egyetemi könyvtára, a zágrábi s vele az összes horvát könyvtárak évi 15,000 dinárt kapnak. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy Szent István-birodalmának idejében a zágrábi egyetemnek 30,000 aranykorona évi jövedelme volt, tehát több, mint a két dotáció együttvéve.

Mindazokból a kulturális károkból, amelyek minket ott lenn értek, én a legnagyobb, legfájdalmasabb kárnak tartom, hogy a délvidéki németség, a svábság, kiszakadt a magyar kultúra vonzási köréből. Természetesen nem a jugoszláv, hanem a németbirodalmi kultúra vonzási körébe került. A németek között voltak, akik ezt a háború előtt is követelték, de minden erkölcsi jogosultság nélkül, mert hiszen a mi németjeink Szent István-birodalmában nem meghódított kisebbség voltak, hanem önkéntes kisebbség, amely otthagyta saját hazáját s a mi etnográfiai, gazdasági, politikai viszonyainkat ismerve és elfogadva, telepedett le nálunk.

Most persze megváltozott a helyzet; ők most meghódított kisebbség és ott keresik a védelmet, ahol legsikeresebben kereshetik. Nekik az a fontos, hogy ne olvadjanak bele a Balkánba. Ez ellen mi magyarok, sajnos, nem tudjuk őket megvédeni.

Én különben ezt a kérdést nem tartom olyan kritikusnak, mint sokan a délvidéki intelligencia köréből. Ott hasonló dolog történt, mint nálunk, az őszirózsás forradalom idején; emberek, akik azelőtt is ostromolták a fennálló rendet, váratlanul uralomra kerültek, a nagy tömeg pedig ijedten hallgatott. Ott lenn ehhez hasonló dolog történik. A magyarságnak azelőtt is voltak szórványosan ellenségei a németség körében, ezek most azt hiszik, hogy az események őket igazolták és sietve átvették a vezetést. A nagy tömeg azonban hallgat. A nagy tömeg — az én számításom szerint 80-90 százalék — tudja, hogy Németországtól, amely messze van, nem várhat sokat, de mindent nyerhetne Magyarországtól.

Herczeg Ferenc

Szeretnék még egy kérdésre futólagosan rávilágítani. Nálunk bizonyos rokonszenvvel beszélnek a szerbekről. Megvallom, én is osztom ezt a rokonszenvet; vitéz nép, egyszerű, kicsit fantaszta, de férfias és mindenesetre százszor rokonszenvesebb, mint akár a román, akár a cseh szomszédunk. Tévednek azonban, akik azt hiszik, hogy ebből a rokonszenvből kifolyóan megegyezés lehetséges a jugoszláv állameszmével. Ha a megegyezés ára egyetlenegy magyar falu visszaadása volna, a szerbek sohasem lesznek rá kaphatók. És pedig azért nem, mert ők a Délvidékkel egy kimeríthetetlen aranybányát nyertek, amelynek gazdaságáról azelőtt nem is álmodtak. Aranybánya ez nemcsak a szerb állam számára, hanem a szerb hivatalnoki kar és a szerb kereskedelem számára is, önként egy talpalatnyi földet sem fognak visszaadni. El tudom azonban képzelni, hogy a történelmi események, amelyek Szerbiát magasra emelték, megint a földre fogják teríteni. Ezt el lehet képzelni anélkül, hogy véresre sarkantyúznék a fantáziánkat, mert hiszen egy ötmilliós népről van szó, amely a maga egzisztenciáját szuronyok hegyére vetette, egy ötmilliós népről, amely militarista és imperialista politikát csinál és másik ötmilliót járom alatt tart.

(Forrás: Herczeg Ferenc: A helyzet a Délvidéken. Magyar külpolitika, IX. évfolyam 4. szám. 1928. február 1. 2-5. old.)