„Nagyszombat napján a Bácska áldott földje ismét magyar lett“ (+KÉPEK)

80 éve írták a lapok:

Veszélyben a délbácskai magyar községek

(Magyar Távirati Iroda.) Szegedre szerdán hajnalban két horgosi és három törökkanizsai földműves érkezett, akik az első megbízható híreket hozták a délbácskai magyar községek helyzetéről. Az egyik menekült elbeszélése szerint a mozgósítást a magyar-jugoszláv határ mentén fekvő községekben már a múlt hét szombatján befejezték és mindenüvé megérkeztek a szerb szempontból megbízható délszerbiai és montenegrói származású csapatok. Ezeket természetesen a magyar falvakban is nagy számmal szállásolták el, éppúgy, mint a csetnik-alakulatokat. A határvidékre telepített úgynevezett dobrovoljácok között lőszert osztottak ki és azóta mindennapos gyakorlatokat végeznek. A magyar hadkötelesek behívását ugyancsak végrehajtották. Ezek kivétel nélkül ószerbiai helyőrségekre kellett bevonuljanak, a gazdák csaknem kivétel nélkül szekereikkel és lovaikkal. Ezzel egyidejűleg beszüntették a kevésszámú magyar olvasó- és kultúrkörök működését, amelyeknek helyiségeibe éppúgy mint az iskolákba katonákat szállásolták el. Azokat a magyarokat, akiket katonai szolgáltra nem hívtak be, munkaszázadokba osztották be. Ezek egyelőre Szabadkán vannak, azonban a mozgósítás okozta zavarban élelmezést nem kapnak és hazulról kellene őket élelmezni. Otthonaikban azonban a beszállásolt szerb katonaság mindent lefoglal. A vasúti és közúti forgalom megbénulása folytán Szabadka és még néhány nagyobb község élelmiszerellátása is lehetetlenné vált. A szerb szempontból megbízhatatlan magyar vezető személyeket, valamint a bunyevácok közül is igen sokat, azok közül, akik helyi szerepet vittek, letartóztattak és ismeretlen helyre szállítottak.

A csendőrség — Szabadkán a rendőrség — működése teljesen megszűnt. A katonai igazgatás nem képes a rend és jogbiztonság felett őrködni. A magyar lakosság körében emiatt igen nagy a nyugtalanság, mert attól tartanak, hogy a délszerbiai vereségek hírére az odavaló katonaság otthona védelmére elvonul és az igazgatás és a rendfenntartás nélkül maradt községekben a háborús események nyomán zavargás tör ki és fosztogatások fordulnak elő.

A szegedi belvárosi temetőben csütörtökön temették el a hétfői jugoszláv repülőtámadás alkalmával lezuhant jugoszláv gép három halálos szerb áldozatát: egy századost egy hadnagyot és egy őrmestert A temetésen a szegedi katonai hatóságok képviseltették magukat.

Ószentivánon katonai díszpompával tettették el a hétfői harcok során lelőtt másik szerb repülőgép áldozatainak: egy századosnak, egy főhadnagynak és egy altisztnek a holttestét. (MTI)

(Forrás: Nemzeti Újság, 1941. április 4, 23. évfolyam/ 83. szám)

A volt Jugoszlávia darabokra hullott

1920 június 4-én Trianonban szétdarabolták Magyarországot és nem egészen huszonegy esztendő múlva 1941 Virágvasárnapján sorsdöntő események kezdődtek. Németország és Olaszország megindította a hadműveleteket a volt Jugoszlávia ellen. A nagy dráma izgalmas jelenetei gyorsan leperegtek és Jugoszlávia, a Trianonban alkotott állam, szétomlott. A német és olasz csapatok villámháborúhan morzsolták fel a szerb ellenállást. Nagy csütörtökön Horvátország kikiáltotta függetlenségét és elszakadt Szerbiától. Jugoszlávia versaillesi állam volt. Különböző világnézetű, kultúrájú és történelmű népeket olvasztottak össze benne. A horvátoknak más a vallása, a műveltsége és más betűkkel írnak, mint a szerbek. Ők mindig a nyugati kultúrához tartozóknak vallották magukat és Jugoszláviában mégis alárendelt szerepet játszottak.

*

A magyar történelem egyik legfontosabb dátuma lesz 1941 április 11-e, amikor vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország bölcs kormányzója kiáltvánnyal fordult a nemzethez. Ebben a kiáltványban leszögezte, hogy a szerbek sorozatos légitámadásokat „intéztek Magyarország ellen és határunkon betöréseket kíséreltek meg. „ … parancsoló kötelességünkké vált, — hangzik a Főméltóságú Úr kiáltványa, hogy a Magyarországtól 1918-ban elszakított terület és az azon nagy tömegben élő magyarság sorsának és helyzetének biztosítását újból kezünkbe vegyük. Olyan szent nemzeti kötelesség ez, amelyet haladéktalanul teljesítenünk kell. Ezért a mai napon parancsot adok katonáimnak, hogy a Délvidéken élő magyarságot az anarchia pusztításaitól megóvjuk …”

A parancs elhangzott és büszkeségünk, a magyar honvédség átlépte a déli határt. A vitéz, az elszánt, a kemény magyar honvéd megtette kötelességét: felszabadította és oltalmába vette véreinket… Szabadka, Zenta, Zombor, Újvidék és számtalan magyar falu felszabadult. Honvédeink bevonulása valóságos diadalmenet volt. A Bácska fővárosában, Szabadkán és mindenütt, ahol megjelentek, a magyar lakosság páratlan lelkesedéssel fogadta őket. A felszabadult városok és községek házain magyar zászlót lenget a szél. Minden ember gomblyukában piros-fehér-zöld kokárda díszeleg és az asszonyok is nemzeti színű jelvényt hordanak.

A magyar honvédcsapatok előnyomulása során a magyar ejtőernyős csapatok is kitüntették magukat. A német és olasz sajtó nagy dicsérettel emlékezett meg ejtőernyőseinkről, amikor a földi csapatok előtt birtokukba vették Újverbászt.

Nagyszombat napján a Bácska áldott földje ismét magyar lett.

Jugoszláv repülőgépek sorozatos támadásai magyar városok ellen

Országszerte mély felháborodást keltettek a Jugoszláv légihaderő bombázógépeinek magyar városok ellen intézett támadásai. A jugoszláv repülőgépek ismételten berepültek magyar felségterületre és többek között Szegedet, Pécset, Villányt, Siklóst, Szentgotthárdot bombázták. A sorozatos repülőtámadásoknak személyi és anyagi áldozatai voltak. — Fényképünk egy jugoszláv repülőgép bombája által súlyosan megrongált szegedi lakóházat ábrázol.

A Szeged elleni jugoszláv repülőtámadás során egy bomba eltalálta az állomást és a pályaudvaron veszteglő vasúti kocsikban jelentékeny kárt okozott. Az ellenséges bomba felszakította a tehervagonok tetőzetét és több kocsit szétrombolt.

(Forrás: Tolnai Világlapja, 1941. április 23, 41. évf. / 17. szám)

Ami nincs a lexikonokban: Bácska, a buckák világa

Amikor első szentkirályunk, István, fiúgyermek hátrahagyása nélkül elhunyt, a magyarok nagy része az akkor leghatalmasabb magyar főurat, Aba Sámuelt, István király sógorát, akarta királlyá választani. Aba Sámuel gazdagságára jellemző, hogy birtokai a Bécs melletti Wienerwaldtól a magyar Duna alsó folyásáig terjedtek. Itt Szent István, sógora kedvéért, külön érsekséget alapított. Aba Sámuelnek talán fia lehetett az a Bács nevű úr, akinek nevéről nevezték el az egykor itt állott Bács városát és várát, amely utóbbi oly hatalmas volt, hogy egész hadsereget be tudott fogadni a falai közé. A „Bács” név maga a török „bacsá”-ból ered, ami „öregjuhász”-t jelentett.

A századok során aztán úgy az érsekség, mint a vár eltűnt. De a földterület maga, amelyet egykori birtokosáról, Aba fiáról, Bácskának hívtak, megőrizte a maga kemény, harcos jellegét, amelyet a vitézlelkű, mindenkor harcrakész Aba Sámueltől öröklött. Itt zajlottak le Dózsa György paraszt- háborújának legvéresebb fejezetei; itt küzdöttek a legkeményebben a magyarok Szulejmán szultán ellen ; Zentán ütközött össze Szavójai Eugén a törökkel. A Bácskában állították fel a harcias „sajkások” szervezetét, akiknek a török elleni határőrség volt az életfeladatuk.

Szóval a Bácska, amely amúgy stratégia szempontjából meglehetősen kedvezőtlen terep volt, mert hiszen csak lapos buckák és végeláthatatlan láposok tarkították a földjét, mégis ezer esztendőn keresztül palánk és végvár volt, vagyis a vitézi élet kedvelt színhelye, állandó csatatér. S talán nem utolsó sorban ez a körülmény is okozta azt, hogy a bácskai magyarok a jellegzetes magyar „virtuskodás” példaképei voltak : egy- egy kis közelharcra mindenkor szívesen kapható legények.

A nábobok országa

Amikor Szavójai Eugén 1699- ben a törökkel megkötötte a karlócai békét, Bácska földje néptelenül állott. A bécsi kormány, amely ezt a földet „új szerzeménynek” tekintette, vagyis olyan földnek, amelyet a Habsburgok mint bécsi császárok s nem mint magyar királyok szereztek meg, s ennek következéseképpen annak adminisztrációját Bécs önmagának tartotta fenn, az egész Bácskát a török iga alól menekülő bunyevácokkal (vagyis hercegovinai dalmatákkal) és szerbekkel telepítette be s osztrák katonai határőrvidékké szervezte meg. A délszlávok beszivárgása tehát mindössze kétszáz esztendős múltra tekinthet itt vissza. Ez a két évszázad azonban, a Bácska televény földjének hihetetlen termékenysége mellett, elegendő volt arra, hogy világvonatkozásban is dúsgazdag dinasztiák terebélyesedjenek itt ki. Ezek voltak a hírneves „bácskai nábobok”, a Dungyerszkyek, Latinovitsok meg a többiek, akiknek viselt dolgai a 19. század második felének jellegzetes magyar társadalmi képéhez hozzátartoztak. Óriási kártyacsaták, amelyeknek során egész birtokok — külföldön egy-egy kisebb királyság tellett volna ki belőlük — cseréltek egy éjszaka alatt gazdát, aztán megdöbbentő miként nem túljóhírű bácskai vinkók játszották a főszerepet, majd pedig híres lóverseny-esetek zajlottak le a bácskaiak körül, annál is inkább, mert viszont a bácskai lótenyésztés egész Európában híres volt.

Volt olyan bácskai nábob, aki Budapest legszebb terén hatalmas palotát építtetett magának, fejedelmien be is rendezte, ő maga azonban holta napjáig egy kis Rákóczi úti szállodában tanyázott, ha feljött Pestre; onnan bandukolt be reggelente a Lipótvárosban épült palotájához, leült annak kapujában a sarokvédőkőre, előszedte tarisznyáját, abból a hazai szalonnát, bácskai acélos kenyérrel, s mitsem törődve a köréje gyülekező gyerekhaddal, nyugodtan bicskázta a maga „fölöstökömét”. S ugyanabban az órában, amikor ezt a frugális reggelit a saját palotája kapualjában fogyasztotta, a Dunán egész hajóhada kötött ki: teli a bácskai piros búzával s az első hajó orrában egy mosókosárnyi piros rózsával. Ez a rózsaszállítmány nap mint nap megismétlődött s a hajóról nyomban odaszállították a Sándor uccai régi képviselőházba, hogy minden képviselő dughasson egy-egy szálat a gomblyukába. Ezzel a hajnali rózsával köszöntötte a kapualjban szalonnázó bácskai nábob — a képviselőtársait, mivelhogy ő maga is honatya volt.

Egy holdbeli vármegye

A Bácskában van különben a magyar közigazgatásnak egy egészen egyedül álló furcsasága : egy vármegye, amely csak elméletben létezik. Hivatalosan az újabb korban Bács-Bodrog vármegyének nevezték a Bácskát, csak éppen erről a Bodrog vármegyéről nincs és nem volt senkinek pontos fogalma. Tény az, hogy az említett karlócai békekötés után a bécsi kormányzat, amelynek sejtelme sem volt a helyi viszonyokról, kinevezett egy Thurnon János Henrik nevű grófot, aki egyben császári kamarás is volt, „Bodrog vármegye” főispánjává s aztán rábízta a francia származású grófra, keresse meg a megyéjét. A boldogtalan kérdezősködött jobbra-balra, de bizony senki semmiféle útbaigazítást adni nem tudott. Mivelhogy azonban egyszer már megvolt ez a közjogi méltóság — Bodrog vármegye főispánja, — azért ezentúl is rendületlenül kineveztek oda főispánokat. így 1715-ben újabb ilyen elméleti kinevezés következett s az új főispán tárgyalásokba kezdett Bács megyével, hogy az Istenért, adjanak már neki végre valamilyen földecskét. Erre a bácsink nagy kegyesen negyven falut jelöltek meg mint olyat, amely esetleg az imaginárius Bodrog megyéhez tartozhatnék. Ámde Nádasdy Pál gróf bácsi főispán téritvényt vett ki újdonsült főispán-kollegájától, hogy amennyiben a mondott negyven falu valamelyikéről kiderülne, hogy mégis Bácskához tartozik, akkor a „bodrogi főispán” minden további eljárás nélkül visszaszolgáltatja a kérdéses falut vagy falvakat. Ez a kuriózus helyzet egészen 1802-ig tartott, amikor végül törvénycikk mondta ki a valóságos Bács megye és az elméleti Bodrog megye „egyesülését”.

(Forrás: Tolnai Világlapja, 1941. április 30, 41. évf. / 18. szám)

KIÁLTVÁNY!

Amióta a háború tüze fellángolt Európában, állandóan az a törekvés vezetett, hogy Magyarországot és gondjaimra bízott népét, amely az 1914—18. évi világháborúban olyan bőven ontotta vérét és amelynek a háború után olyan súlyos megpróbáltatásokat kellett elviselnie, lehetőleg megóvjam az újabb vérveszteségektől és szenvedésektől. Minthogy a világháború után az akkor végleg kimerült, elalélt és félrevezetett nemzettől minden harc nélkül ragadtak el olyan területeket, amelyeket népünk ezeréves munkája és annyi áldozata szentelt magyarrá, az volt a meggyőződésem, hogy az igazság jogán a jóvátételnek is harc és küzdelem nélkül kell megtörténnie.

E meggyőződés szellemében a Duna-völgyi békét kívánta szolgálni az a szerződés, amelyet múlt év decemberében az akkori Jugoszláviával, annak akkor békés szándékú kormányával kötöttünk.

Március hó 26-án Jugoszlávia törvényes államfőjét erőszakkal elmozdították helyéről, békés szándékú kormányának tagjait börtönbe vetették. Ezt az erőszakos vállalkozást úgy látszik ugyanazok az erők készítették elő és hajtották végre, amelyek 1914-ben egyszer már annyi könnyet, vért és szenvedést zúdítottak Európára. Most sem a béke fenntartását, a jószomszédi viszony keretében megteremthető megegyezést akarták, hanem ellenkezőleg azt, hogy a háborút Európának erre a részére is kiterjesszék. Ezért idéztek fel szándékosan összeütközést a nagy német és olasz nemzetekkel, amelyekhez bennünket a benső barátság szálain kívül a háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozásunk kötelékei fűznek.

Az új belgrádi rendszer katonai erőket vonultatott fel határainkon és ezzel szemben Magyarország csak akkor tett védelmi intézkedéseket, amikor sorozatos légitámadások érték az ország területét és határainkon betöréseket kíséreltek meg, ami ellen kormányom ismételten hiába tiltakozott.

A rohamosan lejátszódott események új helyzetet teremtettek.

A horvát nép vezérei látva az új belgrádi rendszer politikájának végzetes következményeit, kimondották Horvátország önállóságát és függetlenségét. Őszinte örömmel üdvözöljük ezt az elhatározásukat, melyet a magunk részéről mindenben tiszteletben tartunk. Ezer évig éltünk jóban, rosszban együtt a horvát nemzettel, egymást megbecsülve és bajban támogatva és azt kívánjuk, hogy a nemes horvát nép találja meg állami önállóságában boldogulását és jólétét.

A független és önálló horvát állam megalakításával Jugoszlávia megszűnt létezni és alkotó elemeire bomlott.

Ezzel egyidejűleg parancsoló kötelességünkké vált, hogy Magyarországtól 1918-ban elszakított terület és az azon nagy tömegben élő magyarság sorsának és helyzetének biztosítását újból kezünkbe vegyük.

Olyan szent nemzeti kötelesség ez, amelyet haladéktalanul teljesítenünk kell.

Ezért még a mai napon parancsot adok katonáimnak, hogy a Délvidéken élő magyarságot az anarchia pusztításaitól megóvjuk. Katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk és amellyel a jövőben békében akarunk élni.

Szeretettel és örömmel köszöntöm a hozzánk visszatérő és oltalmunk alá vett véreinket.

Isten áldását kérem a magyar nemzetre és hazára!

Kelt Budapesten, 1941 április hó 10-én.

Horthy Miklós sk.

Bárdossy László sk.

(Forrás: Nemzeti Újság, 1941. április 4, 23. évfolyam/ 83. szám)